1872. tavasza a létező legrosszabb hírekkel szolgált Tonami lakossága számára. Amilyen gyönyörű volt, és amilyen szépnek tűnt előtte a színpompás ősz, és a meglepően sok havat hozó, mogorva tél, annyira sötétté tette az elkövetkezendő évet.

Sokáig húzódott a hideg, a tavasszal vetett magvak nagy része tönkrement, ez pedig előrevetítette a nehéz évet. Az élelem kevés volt, ennek dacára azonban újabb családok telepedtek le a tartományban, ami tovább rontotta az arányokat. Többen kisgyermekekkel érkeztek, a szülőnek muszáj volt munkát biztosítani, és az sem ment ritkaságszámba, hogy valamelyik idősebb családtag fertőző betegséggel küszködött... a kevés orvos folyamatos küzdelmet vívott a nehezedő körülmények között.

Félretették a büszkeséget, és a kormány segítségét kérték, talán ennek köszönhetően vált lehetségessé a Yaso által szorgalmazott leányiskola megalapítása. A nő kissé ironikusnak érezte, hogy miután folyamatosan a gazdasági helyzetre hivatkozva utasították el, pont a legnehezebb időkben nyílik meg előtte az út, de azért mégis egy kis örömöt jelentett a nehézségek között. Az intézmény kis létszámmal indult, leginkább a környék értelmisége oktatott, többen egyéb, mezőgazdasági, vagy kereskedelmi munka mellett, de már maga a működése jobb kedvre derítette a nőt. Az egyik kedvence a fiatalok között egy idősebb lány volt, akit személyesen bíztatott a tanulásra... ezt persze nem jegyezte meg, de Saito így is észrevette, hogy az esti beszélgetések során mennyit mesél a felesége erről a diákról. A lánynak különösen a kalligráfiához volt tehetsége, kár is lett volna érte, ha az iskola nem jön létre, így a nő alighanem egyfajta bizonyítékként is tekintett az ő esetére. Kurasawa, aki több szempontból is segítséget nyújtott neki, halvány mosollyal hallgatta általában ezeket a kissé egyoldalú párbeszédeket Yaso és a férje között, élvezve a tea ízét, és figyelve a lámpások tompa, meleg fényét, ami szelíd félhomályba vonta a szobát.

Saito maga is viszonylag gyakran látogatta az iskolát... nem lett hivatalosan az oktatója, de korábbi tapasztalatai, gyakorlata és Yasoval való kapcsolata miatt az érdeklődőknek kenjutsut tanított. Ez legalább egy folyamatos kapcsolatot jelentett a kardforgatással, és korábban is foglalkozott hasonlóval... a Shinsengumiban is feladata volt az oktatás. De egyben el is tért attól. Ott felnőtt férfiakkal, szamurájokkal kellett foglalkoznia, akik gyermekkoruktól kezdve nyögtek a fakard súlyától, de újra magasba emelték, míg már annyira hozzájuk tartozott, mint a karjuk vagy a lábuk. Az iskolában azonban főként fiatal lányok voltak, akik, ha az érdeklődésük meg is volt, soha korábban nem fogtak kardot a kezükbe, sokszor a sinai-jal is alig boldogultak, nehezen találták meg a fogást a könnyű, rugalmas bambuszkard markolatán. Saito sokszor érezte, hogy át kell gondolnia, mikor, kivel szemben milyen elvárásokat támaszt, hol húzza meg a határokat, milyen gyakorlatokat tanít, és mennyire veszi szigorúan az elsajátításukat. Az első pontokból engedett... nők főként az alapvető önvédelemben látták hasznát az ehhez hasonló gyakorlatoknak, tehát felesleges lett volna a bonyolult formációkra és összetett mozdulatokra helyezni a hangsúlyt, így törekedett az egyszerű, praktikus elemek hangsúlyozására. Minthogy ő maga szerette a kardforgatás eleganciáját, kicsit fájt neki, hogy pont azok a szép, precíz mozdulatok esnek áldozatul, de így legalább a fegyelemből nem kellett engednie. Lányiskola növendékei vagy sem, ők választották, hogy tanulni szeretnének, tehát elvárta a rendszeres gyakorlást. Yaso néha végig is nézett egy-egy ilyen órát, könnyedén átölelve magát a karjaival, az ajtó melletti oszlopok egyikének dőlve, a lábánál néhány könyv, a tekintete pedig követte a férfi mozdulatait, ahogy a penge irányáról beszélt éppen.

Az iskolai segítség mellett Saito kereskedett. Kezdetben még előfordult, hogy felmerült benne egyfajta megalázottság-érzet... bántotta a büszkeségét ez a munka, de gyorsan távozott, könnyen ki tudta űzni az elméjéből, több okból is... elsődlegesen, mert ez volt a kötelessége. Ugyanolyan feladatnak számított, mint bármelyik másik, szükség volt a pénzre, de nem volt szükség a harcra, tehát más módon kellett dolgoznia. A panasz felesleges szócséplés lett volna, aki szamurájnak tartja magát, ahhoz nem méltó, tehát lenyelte minden kritikáját. Második oknak pedig ott volt Hijikata emléke. Amikor reggel felvette a hátára azt a ládát, mindig eszébe jutott, hogy az általa mélyen tisztelt parancsnokhelyettes az egész fiatalsága alatt ugyanezt a munkát végezte. Nem panaszkodott, és az a harcos lett belőle, akinek ő ismerte, aki már csak múló emlékként idézi fel a házalással töltött napokat. Ha Hijikata is ugyanígy teljesítette ezt a feladatot, akkor ő milyen jogon érezze bármilyen szempontból kényelmetlennek?

Természetesen az problémát jelentett, hogy semmi érzéke nem volt a kereskedelemhez. Nem szívesen beszélt, és ha igen, olyankor is lényegre törően foglalta össze a mondanivalóját, sosem csevegett a vevőkkel. Ügyetlenül alkudozott, nem volt tehetsége ahhoz, hogy megérezze, hol csökkentse a javasolt árat, hol emelje, így többnyire a nap végén fáradtan, és kevés sikerrel tért haza.

„A nehéz idők egyszer véget érnek." Yaso gyakran mondta ezt, mikor esténként kint ültek a kertben, és csak néha a levelek halk neszét lehetett hallani, ahogy felröppent az ágakról egy madár. Saito sosem hitt neki, de megpróbálta. Nem a békét sajnálta, mégis vágyott a harcra... furcsa kettősség volt. A szegényebb napokkal meg tudott birkózni, a nyugalomnak pedig volt egy varázsa, mégis, újra és újra arra ébredt, hogy egy gyenge, óvatos érzés megsimítja a vállát, és azt súgja a fülébe, hogy jó volna megint küzdeni valamiért. Harcosnak születtél, harcosként kell meghalnod. De most nincs miért harcolni.

Yaso egyik reggel rosszul lett. Váltig állította, hogy semmi baja, csak kissé kimerült, de a lépéseinek bizonytalansága mutatta, hogy szédül. A mozdulatainak apró megakadásaiból, az óvatos érintésből a halántékánál a férfi már pontosan tudta, hogy nincs minden rendben. Ahogy lazán megfogta a nő csuklóját, és a hüvelykujját az erekhez érintette, érezte, hogy milyen hevesen kissé rendszertelenül ver a szíve.

- Keress fel egy orvost! – mondta végül.

- Nem kell aggódnod miatta. Keveset aludtam az utóbbi napokban...

- Kérlek – a rövid mondatra a nő bólintott, finom mozdulattal kihúzta a csuklóját Saito ujjai közül, kisimítva pár hajtincset a férfi szeméből, mielőtt megérintette az arcát.

- Minden rendben.

Az a szédelgés, és szapora szívverés pedig tovább is állt, Yaso magában tényleg a fáradtságnak tudta be... mi más okozhatta volna? A sok járványos megbetegedés miatt, főleg gyermekek és idősek között az orvosok is kevés időt tudtak szakítani azokra a páciensekre, akiknek az ügye nem volt sürgős, így a nő csak pihent néhány órát, mikor a szédülése elmúlt, sétált egy keveset, és határozottan jobban érezte magát.

Néhány héttel később, mikor a második ilyen eset fordult elő, Saito épp hazaért. Késő délután volt már, és Yaso ismét először megszédült, ezúttal neki is támaszkodott az egyik oszlopnak, a karjáról lecsúszott néhány ruha. Sada is az udvaron volt, így azonnal letette a dézsáját, hogy segítsen a nőnek, aki nemet intett, lehajolt a ruhákért, majd a karjára hajtva őket, még mindig megtámaszkodva leereszkedett a terasz padlójára, hogy ülve egy kicsit visszanyerje az egyensúlyát. Saito ezúttal már biztos volt benne, hogy a nő szíve megint úgy kalapál, mint aznap reggel, és ezúttal Yaso sem merte komolyan tagadni... eléggé szédült ahhoz, hogy nehezére essen ismét felállni, így a férfi óvatosan támogatta be a szobába.

- Hívok orvost – mondta Sada, eltéve az útból a mosódézsát, mintegy olyasminek titulálva a feladatot, ami ráér... Saito hálásan bólintott, amire a lány halvány, biztató mosolya volt a válasz, mielőtt elsietett.

Yaso eközben egyik kezével enyhén masszírozni kezdte a mellkasát... nem volt erős a fájdalom, de határozottan ott volt, nehezebbé vált a légzése is, és Saito érezte a lassan erősödő pánik remegését az izmaiban. A nő korábban könnyedén letagadta, hogy bármi baja lenne, de ezúttal elég komolyak voltak a tünetek, hogy megrémüljön tőle, a férfi pedig nem tudta, mit tehetne még.

Az orvos nem sokkal később érkezett, egy fiatalember volt, valószínűleg csak néhány év gyakorlattal a háta mögött, de ügyesen végezte a dolgát. Sada ismerte már korábbról, Kurasawa egyik barátját látta el, mikor a téli hónapokban ledöntötte a lábáról egy betegség, az illető szerint pedig gyakorlatiasnak és precíznek mutatkozott... Saito pedig megbízott a lány ítélő- és megfigyelőképességében, így csendben várta, hogy a férfi milyen eredményre jut. Tudta, hogy a jelenléte nem használ senkinek, így a kertben várakozott, karba font kézzel, lehunyt szemmel, amikor meghallotta az orvos rövid párbeszédét Sadával.

- Lehet, hogy vissza kell majd jönnöm. Ez nem egyszerű helyzet... - Saito felnézett, és odalépett a férfihez, aki azonnal felé fordult, és beszélni kezdett. – A feleségének gyenge a szíve – mondta halkan. – Tanítottam neki néhány praktikát, ha megint felgyorsul a szívverése, így lelassíthatja kicsit, és valószínűleg nem okoz komoly problémát. Fontos, hogy ne erőlködjön, ne vállalkozzon nagy utazásra, megviselné a szervezetét. Összeírtam néhány kerülendő, és néhány jótékony ételt és italt is, a hölgy ezekhez jól ért – nézett Sadára, aki komolyan bólintott, kezében a papírral. – Ha az állapota súlyosbodik, mindenképp visszajövök még.

Saito fejet hajtott, és egészen halkan, alig hangosabban a suttogásnál mondott köszönetet. Sada halványan elmosolyodott.

- Menjen. Én kikísérem – a férfi bólintott, és félretolva az ajtót, belépett a szobába.