A rajtaütés Tokióból kifelé érte őket. Még nem jártak távol a várostól, az első nap lassan haladtak... a népesebb kíséret hátrányának bizonyult a csökkent mobilitás. Kataharu nem tette szóvá, de az arcára volt írva, bosszantja az utazás üteme... csak nem akarja túl hajtani az embereit, akik fáradtan jóval kevesebbet érnek. Amikor pedig sötétedni kezdett, valószínűleg ugyanezzel a belátással adta ki az utasítást a táborverésre.

A tüzek egyenként lobbantak fel, hogy gyorsabban feléledjenek, néhányan olajat löttyintettek a fára mielőtt meggyújtották volna... az így születő láng magasra csapott, ragyogó, aranyló fénnyel égett, de hamar ki is hunyt... nehezen lehetett maradásra bírni, kérni, adjon még egy kis melegséget. Bosszantóan rövid életükön túl az egyik idősebb katona még arra is megjegyzést tett, drága ahhoz az olaj, hogy ilyesmire pazarolják.

Miután segített a táborverésben, Saito hamar távolabb is húzódott a tűztől. Az első őrségben volt, és a késő nyári éjszakákon még messze nem volt olyan hideg, hogy hiányolja a lángok forróságát. Ellenkezőleg... kimondottan kellemesnek érezte az enyhe lehűlést. Az egyetlen hátrányt az jelentette, hogy a meleggel együtt a fényről is le kellett mondania. Aznap tiszta volt az ég, a csillagok halvány ezüst-sárgán pislogtak, de az újhold miatt még így is baljóslatú sötétségbe burkolózott az út, és a fölé hajló fák. A férfi igyekezett nem csak a látására, de a hallására is nagy mértékben hagyatkozni, remélte, így könnyebben érzékeli majd az esetleges támadást.

Az azonban csak akkor érkezett, mikor a tüzek lassan elaludtak, és a tábor nagy része pihenni készült. Ez taktikailag helyes lépésnek bizonyult az ellenfél részéről, sokkal nehezebb volt így gyorsan mozgásba hozni az embereket... pánik harcosok között nem volt valószínű, de a felkészülés, amíg mindenki fegyvert ragad így is magában hordozta annak lehetőségét, hogy kisebb konfliktusok alakuljanak ki a testőrök csoportján belül is, és újabb értékes másodperceket veszítsenek.

Saito először a bokrok megmozduló leveleit vette észre, a halk, zizzenő hangokat, és miközben a bal keze a katana markolatára csúszott, hogy ha arra kerül a sor, a lehető leggyorsabban mozdulhasson, jelzett az egyik társának, egy fiatal férfinek... majd mintegy elfedve a jelzést, hátrébb húzódott, és tett néhány lépést. A keze hiába volt készenlétben, a könnyedebb mozdulatok egyfajta csaliként működtek... ha valaki támadni akar, tökéletes provokáció.

A fák és bokrok rejtekéből előugró alak könnyed mozgású volt, de kevésbé képzett. Nem vették körbe a tábort, de keleti irányból gyakorlatilag falat alkotva érkeztek a támadók. Saito saját ellenfele az első lépéseivel elárulta tapasztalatlanságát, és elkövette azt a hibát, hogy a sebességében bízott, nyilvánvaló hátránynak vélve a hüvelyében pihenő kardot... de abban a pillanatban, hogy előrelendült a saját fegyverével, Saito laza fogása megszorult a markolaton, és kirántotta a pengét... egy pillanattal később pedig megütötte az orrát az átható vérszag. Nem volt benne semmi meglepő, több irányból is érkezett, lövések hangja, és kiáltások hallatszódtak, de az utazás során most először érezte, hogy ismét milyen hosszú ideig tagadta meg magától a vért. A szag teljesen megtöltötte az orrát, így igyekezett inkább a száján keresztül lélegezni, hogy mellőzze a zavaró érzeteket, amiket kivált... a formagyakorlatoknál alkalmazott légzéstechnikához hasonlóan a mozdulatoknál kipréselte a tüdejéből a levegőt, és szinte azonnal vette a következőt. Ettől nem lassult le, ellenkezőleg, sokkal hatékonyabban jutatott friss oxigént a szervezetébe, de nem is segített eleget... mire a harcnak vége lett, több helyen is a bőrére fröccsent a vér, és a rosszullét kerülgette tőle.

- Minden rendben, Fujita-san? – szólalt meg az egyik fiatalabb férfi, miközben kulacsot nyújtott felé. Saito némán bólintott, mielőtt átvette, és belekortyolt a hűvös, ízetlen vízbe. Nem száműzte sem a szagokat, sem az érzeteket, de a kellemetlen, émelygő vágyakozáson enyhített egy keveset.

Nem sérült meg, így nem kellett a rasetsu erejéhez nyúlnia... a rövid harc nem kért az éveiből. Még maradt egy kis ideje az őrségváltásig, tehát igyekezett visszanyerni a kezdeti éberségét annak dacára, hogy úgy érezte, a kabátja vastag anyagát teljesen átitatja a vér szaga, folyamatosan megtörve a koncentrációját. Részben a szag ragaszkodása lehetett az oka, hogy aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

A sikerrel visszavert rajtaütés azonban szerencsét hozott a továbbiakban. Vagy nem is terveztek újabb támadást, vagy az első sikertelensége megnyirbálta az útonállók harci kedvét, de az erős kíséret létjogosultságát bizonyító csapás után a hazaút békésen folytatódott. A beszélgetések elcsendesedtek, mindenki kicsit éberebb lett, nem csak az éppen őrt állók, de szerencsére a mély figyelem nem vezette a tekinteteket újabb rezgő levelű bokrok közé.

Az ősz azon napjaiban érkeztek haza, amiket még szinte nyárnak vél az ember. Tompább, szelídebb már a fény, de még éppúgy eltölti az embert melegséggel, mint a forró hónapokban. A levelek még harsány zöldek, csupán az alkony fénye festi rájuk a holnap sárgaságát, és olyan, mintha az egész természet egyetlen hatalmas színjátékot játszana, amiben elhiteti az emberrel, hogy az idő százszor lassabban múlik, mint ahogy a józanész sugallja.

Mikor elérték Tonamit, Yaso kiment elé. Kurasawa és Sada is elkísérték, de Saito még a feleségével is csak néhány szót tudott váltani azelőtt, hogy fel kellett volna keresnie Katamorit. De abban a néhány mondatban is benne volt a lényeg. „Üdv itthon". Egy futó mosoly, egy könnyed, bíztató szorítás az ujjain, és elfogta az érzés, hogy várja már, hogy átléphesse a küszöböt, hogy beszívhassa a kert jellegzetes illatú levegőjét, és lemossa magáról a vérszag maradékát, hogy arra a rövid időre, amíg nem jön a következő roham, megint tökéletes illúziója legyen az emberségéről.

Amikor Katamori behívatta, először természetesen az út eredményeiről kérdezte. Saito rövidesen összefoglalta a viszonylagos csendet, megemlítette a támadás során megfigyelteket, beszélt a saját feltételezéseiről is, a lehető legtömörebben, részben azért, hogy magát is kímélje a felesleges szónokolástól, részben pedig azért, hogy az egykori daimjó számára a lehető leggyorsabban adja át a lényeges információkat. Katamori röviden bólintott, megköszönte a magyarázatot.

A beszélgetés ezen szakasza még megmaradt Saito emlékeiben, de a továbbiak homályossá váltak. Abban sem volt egészen biztos, a férfi mikor és hogyan nyújtotta át neki azt a két haorit. Biztos volt benne, hogy Katamori beszélt néhány szót arról, hogy egyfajta köszönet az utazáson tett szolgálataiért, de mindezek a részletek abban a pillanatban kezdtek halványulni, amikor meglátta az anyag színét. A felső darab fekete volt, értékesebb szövetből készült, az alsó ezzel szemben durvább, jelentősen olcsóbb darab... de azt a jellegzetes, élénk, kirívó világoskéket azonnal felismerte. Fejhajtással mondott köszönetet, és csak néhány órával később, a hálószoba papírfalai mögött hajtotta szét az anyagot, láthatóvá téve a fehér, cikk-cakkos mintát az ujjakon, a zsinórokat, a ruhadarab formáját. Yaso látta ezt a jelenetet is, a tolóajtó fakeretének támaszkodva, a karjait könnyedén egymásba fonva nézte, nem adva ki semmilyen hangot. Látta a férfi furcsán múltba révedő, nehezen megfejthető tekintetét, és másnap feltette a kérdést... jobban mondva, belekezdett egy kérdésbe, amit képtelen volt megfogalmazni.

- Az a haori... - kezdte, kezében a teáscsészével, mintegy várva, hogy Saito feleljen valamit, akár valami egészen rövidet, amiben leírja azokat a gondolatokat és érzéseket, amik elfogták Katamori ajándéka miatt.

Azonban ez volt az első alkalom, hogy a férfi valamit nem is titkoltan elhallgatott Yaso elől. Nem azért, mert nem lett volna képes elmondani... nagyon is képes volt rá. Pontosan tudta, mennyire az elejétől kellene kezdenie, hogyan kéne lefestenie azt a gyilkosságot, amit a saját büszkesége és mások sértései provokáltak ki, hogyan kéne részletről részletre leírnia azokat a régi időket a Shieikanban, hogyan vezethetné fel ezzel a dicsőség drága éveit, és hogyan mesélhetné el végül a tragikus bukást. Pontosan tudta, hogyan, mely szavakkal mondhatná el, és önzőnek érezte magát, amiért olyan hamar és könnyen hozta meg a döntést, hogy nem beszél. Hogy ezeket a képeket nem adja ki senkinek, kösse össze őket bármilyen kötelék. Nem lehetett biztos benne, Yaso megérti-e, vagy sem, de egyedül hagyta a nőt a nehéz tudattal, hogy van valami, egy elzárt, titkolt terület a férje világában, ahová neki nincs bejárása.