A találkozást követő este Sagawa ismét felkereste Saitot, aki először látványosan nem reagált a szoba ajtajában álló régi ismerős alakjára. A férfi felismerte a cselekménysort, így nem is zavarta... megállt, és várt, ahogy illett. Saito olajat csepegtetett egy darab vászonra, majd a markolatnál a katana pengéjére illesztette, és végighúzta rajta. A műveletet megismételte néhányszor, az olaj vékony réteget alkotott a tiszta fémen, a férfi pedig olyan figyelemmel és tisztelettel végezte az egyszerű mozdulatot, mintha valamiféle meditatív állapotba került volna. Amikor végzett, és maga mellé helyezte az olajos vászondarabot, a kardhüvelyért nyúlt, ráhúzta a pengére, majd maga elé fektette a földre. Egy pillanatra lehunyta a szemét, koncentrált, majd a térdelő ülésből a homlokát a gyékényszőnyeghez érintve meghajolt... csak ezután állt fel, csúsztatta ismét az övébe a kardot, és pillantott a látogatója felé.

- Nem látni ma már, hogy az emberek kardot viselnek. A múltat idézi egy ilyen jelenet. Bocsáss meg, hogy megzavartalak, Saito-kun – hajtott fejet Sagawa.

- Nincs miért bocsánatot kérni.

- Mindig vigyáztál a kardodra. Aznap reggel, Aizuwakamatsu előtt mindenki tudta, hogy valószínűleg meghalunk, te még is úgy ápoltad, mintha még évtizedekig kellene ellenállnia a rozsdának.

- A kard egy a lélekkel. Senki nem teheti meg, hogy kevésbé vigyáz a lelkére, csak azért, mert kevés az ideje.

Sagawa arcán furcsa félmosoly futott át, mintha alig hinné el az ódivatú szavakat... mintha nem illenének ebbe a korba, akárki szájából is hangozzanak el, de azért mégis jó volna őket hallani. Néhány pillanatig uralomra is tört a csend, ahogy a két férfi mozdulatlanul állt, majd egy rövid kérdés törte meg.

- Mikor indultok vissza Tonamiba? – szólalt meg Sagawa, elkanyarodva a témától.

- Már holnap – érkezett a válasz. – Kataharu-sama nem kíván a szükségesnél többet a fővárosban időzni.

Meg is lehetett érteni. A meghozott döntések, a tárgyalások eredményei olyanná tették a Tokióban töltött napokat, mintha egy vesztésre álló, majd el is bukott csata pillanatai volnának. És ahol vereség emléke él, ott a sereg vezére nem jár szívesen.

- De ma este még lenne időd, ha meghívnálak egy italra, nem igaz? – Sagawa ismét mosolygott.

- Nem hinném, hogy...

- Ne keress kifogásokat, nem vall rád – Saito némaságát hallva a férfi még kiegészített a szavait egy gondolattal. – Kevesekkel találkozom, akikkel régen együtt harcoltam.

Saito fáradtan legyintett, majd felelt:

- Engedélyt kérek, hogy egy rövid időre távozhassak.

***

Sagawa az asztalon könyökölve, kissé morogva idézte fel a három évvel korábban történteket... a hangsúlyozása és a kéztartása nehézzé tette a melankólia és az unalom megkülönböztetését a szavaiban... néhol úgy érződött, nem is érdeklik igazán az elmondottak, néha pedig egészen elkeseredetté váltak a szavai.

- Ami engem illet, a csapataim közel voltak a kastélyhoz, ezt tudod. A kapituláció előtt nem veszítettünk sok embert, utána is legtöbben meg tudtuk húzni magunkat az amnesztiarendeletig – nyelt egyet, majd leejtette a kezét, és lehúzta róla a fehér kesztyűt. - Ezután jöttem Tokióba, és itt ragadtam. A rendőrségnél könnyű munkát találni, és becsülik a képzettséget – megállt. – A te osztagod viszont elől volt. Azt hallottam, mindenkit lemészároltak...

- Kevesen maradtunk – tömör válasz, és aligha kielégítő.

- De mégis...

- Inkább nem szeretnék beszélni róla.

Sagawa elhallgatott, és bal kezébe fogva a két kesztyűt, jobb kezének ujjait végigfuttatta egészen rövidre nyírt, sötét haján, majd elhalkulva szólalt meg ismét.

- Persze. Nem akartam rossz emlékeket felidézni, én... – hosszabb, kínos csend követte a szavait, ahogy az asztal erezetét tanulmányozta, láthatólag egészen megbánva a kérdését. Aztán ismét megszólalt. – Most pedig Tonamiban élsz... mennyire hasonlít Aizura?

- Csak az emberek között látni ismerősöket. Maga a környék százszor sivárabb. Sokan tartanak is az elkövetkezendő évektől.

- Nem is tudtam, hogy érdekel a gazdaság.

- Hallom másoktól eleget, hogy megjegyezzek néhány dolgot – felelte a férfi. – A feleségem számára fontos kérdés, így... - nem fejezhette be a mondatot, mert Sagawa kis híján kiköpte a szájába vett kortyot, miközben elkerekedett szemmel bámult Saitora.

- A feleséged? – Saito minden bizonnyal nem látta értelmét, hogy szóban választ adjon, mert csak némán belekortyolt a saját csészéjébe, és várta, hogy az aizui bajtárs megeméssze a hallottakat. Sagawa ismét nyelt egyet, egészen nagy hanggal. – Ki a szerencsés lány?

- Shinoda Yasonak hívják. Shinoda Naizo lánya.

Sagawa felfelé pillantott, mint aki épp próbálja felidézni, kiről is van szó, majd szinte látni lehetett a szemén, amikor eszébe jutott.

- Igen, az öreget ismertem. A lány pedig valóban szép... de kissé idős hozzád, nem gondolod?

- Csupán négy év van köztünk.

- Nehogy sértésnek vedd! – tárta szét a karját Sagawa. – Csak szokatlannak találtam. Mindenesetre örülök, hogy ebben a káoszban sem csak nehézség jut.

Amikor Hijikata először rábízta az Aizuban állomásozó csapatok ideiglenes vezetését, röviddel azelőtt, hogy egy vitát követően teljesen levált a Shinsengumi megmaradt katonáiról, Saito rákényszerült, hogy először a katonák elfogadásáért, majd a megbecsülésükért küzdjön. Jöttek a régi problémák, a régi indokok, hogy miért nem érdemel azonos tiszteletet más, hasonló képességű szamurájokkal... a megjegyzések között szerepelt a nyugati öltözet, a jobb oldalon viselt kardok, és szükség volt egy csúfos vereségre, hogy elhalkuljanak a vádak. De még tomboltak, amikor először beszélt Sagawával. Olyanok voltak, mint tűz és víz, a férfi nála százszor forrófejűbb volt... és bár a harci képességeit vétek lett volna lebecsülni, közel azonos életkoruk ellenére jóval kevesebb csatát látott. Gyakran csapongtak a gondolatai, és nem egy taktikai megbeszélésen a fogát csikorgatta az idegességtől, az érzelmei az arcára voltak írva. De amikor fejet hajtottak egymás előtt, sem rosszalló pillantás, sem ironikus megjegyzés nem érkezett tőle. Sagawa kérdés nélkül, az első pillanattól bajtársként fogadta el, és tartotta számon. „Aizut a saját emberei fogják megvédeni." Egy Masaki nevű katona vágta ezt a fejéhez, mikor először mutatkozott a sereg előtt, Sagawa azonban úgy vélte, aki Aizuért harcol, az már Aizu embere. A férfi elfogadása megkönnyítette ezt az időszakot, és végül, aznap reggel, amikor Saito kivezetni készült a csapatait, még egyszer utoljára fel is kereste. Heisuke nem pihent le az éjszakára, Saito viszont pontosan tudta, utolsó nyugodt álmát alhatta a hajnali ébredés előtt. Igaz, azt hitte, azért lesz az utolsó, mert ott marad a csatatéren, és nem azért, mert a rasetsuk természetellenes ritmusa rendszeresen nem hagyja pihenni. Hajnalban kezdett neki a kardjai tisztításának, és Sagawa egy a korábbihoz kísértetiesen hasonló jelenet közepén érte el... amikor (az akkor még két) kardot az övébe csúsztatta, a férfi így búcsúzott: „Ha ma győzünk, Saito-kun, olyan nagy hanggal ünneplünk majd, hogy meghallják odafent északon." Saito emlékezett még a saját válaszára is. „Ha pedig veszítünk, a következő világban találkozunk." Aztán kivezette a csapatokat, és elvesztették a csatát... most pedig mindketten körülnéztek ebben az ünneptelen világban.

A beszélgetés témája most három év emlékeit ölelte fel, keserűeket és enyhébbeket egyaránt... de a stílusa meglepően könnyed volt, már-már olyan, mintha csak napok teltek volna el. Néha egyoldalúvá vált, Sagawa jóval szószátyárabb természete miatt, de tekintve, hogy ilyenkor Saito maga döntött a hallgatás mellett, még ez sem bizonyult zavarónak. Egyszerűen csak ilyen volt a dialógus dallama, dinamikája... a legfájdalmasabb emlékekről nem esett szó, azok az apróbb bajok pedig, amik mindkettejük életét keserítették, minden szóval mintha enyhültek volna egy kissé. Az a találkozás Tokióban nem csak meghatározó volt, de határozottan kellemes is, mert Sagawa olyan helyzetekben volt jelen, és alkotta meg róluk a saját képét, amelyeket a férfi környezetében tartózkodók legtöbbje elképzelni sem tudott, és legtöbben nem is vágytak ezekre a képekre. Nem értett mindent, nem ismert minden titkot és gondot, de még így is egy olyan perspektívával megáldott ismerős lépett be újra az életébe, amilyen addig hiányzott.

Már sötétedni kezdett, mikor elbúcsúztak. A szürkület színtelenségében Tokió éles kontrasztjai is elmosódtak, másképp mozdultak az árnyak az utcákon, másképp értek össze a fények, Sagawa sötétkék egyenruhája pedig egészen hasonlóvá vált Saito egyszerű fekete viseletéhez.

- Ha Tokióban jársz, és bármiben segítségre van szükséged, keress meg. A rendőrségen könnyen megtalálsz. Bár mifelénk is lesznek változások, azt mondják, nem hiszem, hogy ez az én elérhetőségemet megnehezíti.

- Változások?

- Nem tudok szinte semmit. Valami nyugatiasítást terveznek, ha véget ér az a politikai misszió – ismét a széttárt kar. – Talán írhatsz is néha, hogy megy sorod. Aki egyszer bajtárs volt, mindig bajtárs marad, még ha a neve más is, Fujita-kun – furcsa volt a férfi szájából ezúttal ezt a megszólítást hallani.

- Annak idején gyakran hallottam, hogy a tegnap szövetségese a holnap ellensége lehet. – felelte Saito, mintegy szőrszálhasogató megjegyzést téve az utolsó mondatra.

- Három éve a Meiji korban élünk – jött a válasz. – Mindenen változtatnak. De ennek a mondásnak, kivételesen talán nem is árt.

Saito Sagawával együtt mosolyodott el, miközben a kezét megtámasztotta a kardján, és elindult az egyre mélyebb sötétségbe burkolózó utcán.