Az a másnapi séta elmaradt. A tavaszi ég sűrű felhői sötét árnyalatot öltöttek, hogy aztán hirtelen leszakadjon az eső, meggátolva a terveket. Nyaranta sem szoktak ekkora zivatarok lenni, az út kavicsai között apró patakokban folyt a víz. De annak ellenére, hogy ez a terv meghiúsult, Saito egyre több időt töltött Yasóval. Ez már nem a kezdeti véletlen találkozások szakasza volt, ahogy tisztult az ég és nyíltak a virágok, egyszerűen csak fontossá váltak a rövid séták és beszélgetések, a futó gondolatok.

Pedig lehetetlenül abszurd helyzet volt... Saito újra és újra azzal a kellemetlen érzéssel szembesült, hogy ügyetlen. Hétköznapi témákról beszélgettek, nem tudta, mihez hasonlítsa, de az biztos volt, hogy néha perceket töprengett egy válaszon, és előfordult, hogy belezavarodott egy mondatba. Ez az esetlenség bosszantotta. Mintha elveszítene egyfajta kontrollt... nem úgy, nem olyan fájdalmasan és dühítően, mint amikor egy roham megtörte, egyszerűen csak a gondolatai és a szavai felett szűnt meg a tökéletes irányítása. A nő nem nevetett rajta, de a hosszas hallgatások, amik ilyenkor megszakították a társalgást Saito számára nem a csend nyugalmát hozták, hanem ellenkezőleg. Úgy érezte, muszáj beszélni, sőt, vágyott arra, hogy folyamatosan fennmaradjon a kapcsolat, mégis nehezére esett megszólalni. A legfurcsább, hogy az idegesítő kettősség ellenére mégis találkozni akart a nővel, mégis, minden rövid séta alkalmával feltűnt az arcán az a jellegzetes, halvány, és nagyon gyorsan továbbálló félmosoly... és néha ezt már Yaso is látta, ha megfelelő pillanatban nézett rá. Talán az ilyen apró megfigyelések, könnyen megjegyezhető arckifejezések adták ezeknek az óráknak az erejét.

Arról soha nem beszéltek, amit Saito aznap este elmondott. Kényelmetlen lett volna, pusztán ennyiről volt szó, de ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy mindketten teljesen elkerüljék a témát. Yaso tudomásul vette, el is fogadta, de figyelmen kívül hagyta. Amíg nem beszéltek róla, nem volt fontos, sőt, igazából nem is létezett az egész, és ez jó volt így, még ha hosszú távon tarthatatlan is. A férfi nem tudott megszabadulni a problémától, elfelejteni sem tudta, de néha egészen közel járt hozzá... Továbbra is nehezen bírta a nappalokat, és túl éber volt éjszaka, de az a késődélutáni határ pont megfelelőnek bizonyult, hogy felépítse magának az emberi lét illúzióját. Szabályozta a gondolatait, amikor Yasoval volt, és ha mégis betolakodott a tudatába egy kellemetlen érzés, elzárta, száműzte, és maradt a kényelmes hallgatás.

Noha a tavasz érkezett, Saito számára közelebb kerülni a nőhöz mégis inkább olyan volt, mint télen, mikor lehullik a hó. Először még alig jelzi valami, leereszkedik a köd, sűrűsödik, dér vékony rétege telepedik meg a fűszálakon, és összegyűlnek a felhők. Aztán pedig végtelen csendben kezdenek aláhullani az első pelyhek, sőt, talán még nem is formálódnak meg igazán, talán csak akkor kezdenek tényleg jól kivehetővé válni, mikor néhány ujjnyi vastagságban már megtelepedtek a talajon. A lassúság, a csend... mindezek annyira igazak voltak.

Sadának igaza volt Kurasawa megjegyzéseivel kapcsolatban is, bár, ahogy egyre több időt töltött Yasóval, a férfi egyre kevesebb apró célzást tett. A lány maga pedig nem gúnyolódott... ez zavarta a férfit, aki már egészen hozzászokott a játékos megjegyzéseihez, hozzátartoztak a jelleméhez, de inkább ártatlan kérdések, jóindulatú javaslatok adták a beszélgetéseik alapját. Saito ennek a változásnak pontos okait képtelen volt megérteni, kérdezni pedig nem kérdezett, tehát az apró különbségek természete rejtély maradt előtte.

Ahogy közeledett a nyár, és a virágok lassan elhervadtak, átadva mindent az uralkodó, harsány zöldnek, hosszabbá váltak a nappalok is, és élesebbé a fények. Amikor Saito hunyorogni kezdett, és érezte, hogy az arca ismét lázas betegségre emlékeztető módon ég, Yaso ránézett, és megszakítva az éppen aktuális mondatát (amelyben a férfi kérésére a bátyjáról mesélt), megszólalt:

- Jól van? – a nő mélybarna szemei furcsa melegséget árasztottak.

- Minden rendben – bólintott Saito, kihúzva magát, és már csak enyhén hunyorítva, épp annyira, hogy a szeme alatti izmok ne kezdjenek remegni az irritációtól, ismét tett egy lépést, a kezét pedig, amit egy pillanatra a homlokához emelt, mintha ellenőrizné, nem beteg-e tényleg, egyszerűen maga mellé ejtette, egy pillanatig érintve a nő ujjait.

Az érintés hirtelensége után meglepő természetesség jellemezte azt a mozdulatot, amivel megfogta a nő kezét. Ahogy az ujjai Yaso tenyerét érintették, halvány szorítást kapott válaszul. A kézfogás állandó, egyszerű kapcsolata megdöbbentően kellemes, és egészen óvatos volt, tartotta a távolságot, miközben összekötött. Az első olyan hópehely, ami azonnal elolvad a bőrödre érve, épphogy észreveheted, már mennyire szikrázva törik meg a fény az apró kristályokon, mennyire elbűvölő a hatszöges szimmetria, és milyen végtelenül egyedi az az egyetlen forma.

Kurasawa egyik összejövetele előtt a szél elképesztő hevességgel támadott, mintha kész lenne elfújni a tavasz utolsó napjait, hogy végleg átadja a helyet a nyárnak. A virágok szirmait korábban megtépázta egy kis fuvallat is, de így, hogy az idő maga volt a célpont, vad tombolás kellett, és meg akart felelni a kihívásnak. Yaso ezért is érkezett ezúttal késve... a nagy szélben nehéz volt haladni, a haja teljesen szét is bomlott, így kissé kellemetlenül érezte magát, mikor szokás szerint üdvözölte a házban összegyűlteket. Mivel nem szívesen ivott, Sada csak egy pillanatra állt meg mellette, halkan megszólalva.

- Odakint van a teraszon.

- Borzalmas az idő – jegyezte meg Yaso, miközben jobb kezének ujjai mintegy fésűként szántottak végig a hajában.

- Úgy tűnik, nem zavarja.

Még beletelt néhány percbe, amíg a nő udvariasan elnézést kérve felállt, és az ajtóhoz sétált. A kert védettebb volt a széltől, de így is csak résnyire merte eltolni, tartva a nagy huzattól. A férfi is távolabb ült ezúttal, az árnyékát képtelenség lett volna meglátni, Yaso is körbepillantott, mielőtt észrevette. Saito még nem fordult meg, de az arcának változásaiból is le lehetett olvasni, érzékeli, hogy valaki kilépett, és felé közelít. A keze a térdén pihent, csak néha emelte fel, hogy elsöpörje az arcába fújt hajtincseket.

- Nem zavarja a szél? – szólalt meg a nő, leülve mellé. A szavai néha egészen egybeolvadtak a fák felső ágainak reccsenéseivel.

- De igen – jött a válasz. – De csendesebb, mint odabent.

- Sokan aggódnak, hogy az ekkora szelek komolyan rongálhatnak. Úgy emlékszem, Aizuban békésebb volt az időjárás. Furcsa... annak idején nagyon ritkán figyeltem az ilyesmire.

Csend.

- Mondanék valami lényegeset - kezdte végül a férfi. - Ezúttal... nem annyira kellemetlen, mint legutóbb. Nem engedtem meg magamnak a töprengést a helyzetemen, de úgy érzem, ez is elkerülhetetlen, különösen, mert maga elfogadónak bizonyult azzal szemben, mi vagyok...

Nem tudta megfelelően megfogalmazni, tehát ismét elakadt, és ismét jött a kellemetlen ügyetlenség érzet, és a percekig tartó hallgatás. Aztán Saito újra felemelte a fejét, és az ajkát a nőéhez érintette. A csók rövid volt és a hallgatáshoz és a szavakhoz hasonlóan esetlen, inkább egyfajta kérdés... hiába bocsátottak meg mindent a Boshin háborúk után, a rasetsu lét minden hátránya folyamatosan sújtotta. Egy barátra nyugodtan rábízta ezeket a terheket, mert a kapcsolat jellegéből adódóan, csak megértést, támogatást, bizalmat várt érte cserébe. Ezért beszélt – egyre kötetlenebbül – a helyzetéről Sadával, és részben ezért volt annyira kétoldalú minden interakciója Yasóval... a tudás és a tudomásul nem vétel furcsa kettőse járt táncot a szavak között. De magához kötni valakit nem volt joga, úgy, hogy bármelyik pillanatban széthullhat akár a tudata, akár a fizikai valója. A csók bizonytalanságában pont erre vonatkozott a kérdés: Van-e joga kockáztatni, hogy a másikat teszi tönkre a helyzet? A nő arcán először pillanatnyi, érthető döbbenet futott át, mielőtt átölelte a férfit.

- Mit akart mondani?

- Maga fontos nekem – érkezett a rövid, kínosan egyszerű válasz. – Ezt akartam mondani.

Az utolsó hópelyhek megtelepednek a vastag, fehér réteg tetején, aztán felszáll a köd.