Már kezdett sötétedni, amikor megragadtam a kosarunkat és elcipeltem a mező szélére. Ádám a pokrócot hozta utánam, amit gondosan leterített a földre.

- Mit szeretnél enni? Hoztam melegszendvicset, palacsintát és muffint - mosolygott, miközben kipakolta a lehetőségeket.

- Lehetne mindegyiket? - kérdeztem sóvárogva, ahogyan az isteni illatok megcsapták az orromat.

Megvacsoráztunk, miközben apró semmiségekről beszéltünk. Ő további sztorikat mesélt a csapatról, főképp Kleinheisler és Böde bulijairól, én pedig szóba hoztam Kata és Balázs "kapcsolatát".

- Nekem Dzsudzsi nem számolt be róla, viszont amióta a lány megint velünk dolgozik, a gyereknek sokkal több programja akad. Mellesleg fogalmam sincs, hogy ha te nálam aludtál, akkor a haverom hol, de vannak ötleteim - mosolygott kajánul, mire oldalba böktem. Az ölébe hajtottam a fejem, míg ő a hajamat piszkálta, s a kilátásunkat figyelte.

- Tudod miért hoztalak ide? - tette fel a költői kérdést, amikor lenézett rám és megcsókolt. - Az egyik nap rohadtul feldühítettél és futni kezdtem. Nem tudtam merre mehetnék, aztán valahogy ide vezetett az utam. Mérges voltam rád, mégis amint megpillantottam ezt a varázslatos helyet, az volt az első gondolatom, hogy meg szeretném mutatni neked - suttogta, s megsimogatta az arcomat. - Oda vagyok érted, Ems. Amióta megjelentél úgy futok utánad, mint valami idióta barom - nevetett fel, mire nem bírtam tovább és megszólaltam.

- Hát, nekem úgy tűnt, hogy nem igazán tudsz elviselni - húztam el a számat, majd letéptem egy margarétát és a fülem mögé akasztottam.

- Utáltam, amiért ennyire megbabonáztál. Utáltam, hogy ilyen gyönyörű vagy és szinte megpusztultam, amikor hátat fordítottál.

- Te ugyanezt csináltad velem. Sőt, legtöbbször én futottam utánad. Egyszer egy egész napra eltűntél. Mégis mi történt veled? - A szemeim előtt felrémlett az a maga után hagyott cetli, amin az exem száma volt.

- Még el kellett intéznem valamit - válaszolta tárgyilagosan, pont úgy, mintha nem akarna róla beszélni.

- Nagyon aggódtunk miattad. El nem tudod képzelni hányszor telefonáltunk a hatóságoknak, hátha láttak valahol - panaszkodtam, miközben ő továbbra is a hajamat piszkálta.

- Tudom. Pontosabban reméltem, hogy gondolsz rám.

- Mondjuk egyszerűbb lett volna megbeszélni a dolgokat, mint itt hősködni - néztem fel rá, de Ádám csak fintorgott.

- Muszáj volt behúznom mégegyet annak a majomnak - szólta el magát, ezt meghallva, azonnal ülésbe tornáztam magamat.

- Tessék? Megint verekedtetek? Megkerested Dávidot és nekimentél? - hüledeztem, a fiú próbált nyugtatgatni, így végig a hátamat simogatta. Nem sokat segített.

- Ja. Bár inkább úgy mondanám, hogy elvertem a francba, elég gyenge a gyerek.

- Nem csodálom. Te focista vagy, legalább húsz centivel és ugyanannyi kilóval több. Persze, hogy nem bírt veled.

- Őt véded?

- Nem védem, csak azt mondom, hogy nem szép dolog ennyire visszaélni az adottságaiddal.

- Megérdemelte. Nem hagyhattam, hogy elmeneküljön azok után, ahogy bánt veled - hajtotta le a fejét, szemeiben őszinteség és megbánás csillogott.

- Te... te tudsz róla, hogy mi történt velünk?

- Igen. Amikor először találkoztam Dáviddal, Ádi mindent a képére olvasott. Akkor segítettem Nagyinak azzal a rohadékkal szemben - mondta, mint aki tényleg megbánta ezt az egészet, nekem pedig egyre nagyobb volt a bűntudatom. Az előbb a fejére olvastam, de rá kellett döbbennem, hogy csak meg akart védeni. Amiért nem lehetek elég hálás. Könnyek lepték el a szemeimet, igyekeztem elrejteni őket a srác elől, ezért a mellkasához bújtam.

- Köszönöm! - hebegtem, s megcsókoltam az én hősömet.

Ahogyan a sátorban feküdtünk - pontosabban nagyrészt Ádámon feküdtem -, lábaink összegabalyodva, azon gondolkodtam, hogy mégis miképp tudnám közölni a fiúval a távozásomat. Képtelen lennék rá, ha egyszer ennyire rendben van minden közöttünk. Percenként eszembe jutott, hogy jövő héten otthon leszek, s nem Szalai karjaiban, ezáltal keserves másodperceket élve át.

Mardosott a bűntudat, de végül úgy döntöttem, jobb neki ha nem tudja, hogy valójában miért hagyom el. Valószínűleg Magyarországon ez amúgy sem működne, hiszen annyi más lány van ott - akik ráadásul még szebbek is mint én -, illetve most főképp apura kell koncentrálnom.

Illene minél előbb szakítani vele, de hogy lennék képes rá? Amikor éppen a karomat simogatja és a jelenléte miatt olyan nyugodtságot érzek, melyet amúgy sosem? Milyen nehéz lehet a sok együtt töltött hét után visszaszokni a mindennapokba, ami azt jelenti, hogy ő nincs velem? Nincs többé Szalai Ádám, aki a bajnokság alatt volt életem legidegesítőbb, s egyben legszerethetőbb embere. Egyáltalán kibírnám nélküle?

- Min gondolkodsz ennyire? - kérdezte, kíváncsi tekintete halvány mosolyt varázsolt arcomra. Miért kínzom magam ilyen rohadtul?

- Ó, csak a következő mérkőzéseteken kattogok - mondtam, utálva, hogy kénytelen vagyok hazudni neki. Pedig még ez lesz a legkisebb.

- Ne gondolj rá! Én sem teszem! Inkább kérek egy puszit! - vigyorgott, mire fejcsóválva, de beleegyeztem.

- Na, hova kéred nagyfiú? - incselkedtem, Ádám pedig azonnal visszahúzott magára.

- Ide és ide, aztán persze oda is! - mutogatta arca szegleteit, majd a nyakát, aztán a mellkasát. Apró puszikat hagytam mindenhol, puha bőréből áradt a finom illat.

Ráültem a derekára, majd újra közel hajoltam hozzá. Lopott tőlem egy hosszú csókot, míg én a hajába túrtam. Lehúzta a felsőmet, utána azt követte a saját inge. Forró csókokkal hintette be a testemet, miközben folyamatosan bókolt. Ahogyan kikapcsolta a melltartómat, s közelebb húzott magához, tudtam, ez lesz az én búcsúm. A búcsúm, amire talán örökre emlékezni fog.

Másnap reggel nem mertem korábban felkelni nála. Karjai körém fonódtak, lábai öleltek, a szuszogását is éreztem a nyakamon. Kint már világos volt, de inkább dél lehetett, mintsem kora reggel. Amikor utoljára az órámra néztem hajnali fél három volt, mégsem akkor tértünk nyugovóra, hanem jóval később.

Óvatosan kibontakoztam öleléséből, majd a nadrágom keresésére indultam, ugyanis a fehérneműn kívül egyedül Ádám inge volt rajtam. Igyekeztem minél halkabban öltözni, a műveletek közben azonban mocorgásra lettem figyelmes.

- Máris mész? Hiszen csak délután kell dolgoznod! - mondta, hangja imádnivalóan rekedtes.

- Kávéért indultam. Ugye te is kérsz? - kérdeztem, mire kisfiúsan bólintott.

Az ő felsőjén kívül felkaptam magamra a tegnapi farmeromat, megigazgattam a hajamat, majd a táskámmal indultam el a közeli kávézóba. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy vajon miképp kellene közölnöm Ádámmal ezt az egészet. Miközben igyekeztem kitalálni mi legyen, végig a sírás kerülgetett.

A kávékkal lavírozva sétáltam vissza a macskaköves utcákon, viszont egy percre kénytelen voltam megállni, hogy ellenőrizzem az egyik ablakban ábrázatomat, nem akartam, hogy a fiúnak feltűnjön a sírásom.

Ahogy újra megpillantottam a focistámat, aki épp a saját ingét kereste - ami ugyebár rajtam volt -, a gyomrom összezsugorodott, már a rosszullét kerülgetett, a szemeim is viszketni kezdtek. Rám nézett, s rögtön elvigyorodott. Normál esetben az ilyen helyzetekben elájulnék tőle, most viszont csak egy halvány mosolyt tudtam kierőltetni magamból.

Leültem vele szemben a matracunkra, nagy levegőt vettem, de még közel sem álltam készen erre a beszélgetésre. Az ingét gyűrögetve valahogy sikerült megszólalnom.

- Haza... haza kell mennem - nyögtem ki, mire ő rögtön leült mellém.

- Tessék? Miért kéne hazamenned? - simogatta meg a karomat, én pedig nem bírtam tovább, hozzábújtam és nem engedtem el. A könnyeim megeredtek, ezzel sikerült percek alatt bevizeznem a mellkasát. - Ems, történt valami?

- Nem, vagyis... el kell kezdenem a készülődést a sulira. Előbb visszarepülök, hogy neki állhassak tanulni - hazudtam, de egyből átlátott rajtam.

- Ezért? Ezért mész haza, mert tanulni akarsz? Komolyan? Ezzel akarsz kirúgni? Nem lenne egyszerűbb megmondani az igazat? - húzódott el tőlem, láttam rajta, hogy egyre zavarodottabb lett.

- Hidd el, ez az igazság. Nagyon sajnálom, de azt hiszem így nem működne ez a dolog kettőnk között. Te úgyis Németországban leszel, engem pedig köt az egyetem Pesthez.

- Szóval ilyen könnyen feladod? Mert ha igen, akkor köszönöm, egy élmény volt - válaszolta érzelemmentesen, majd kinyitotta a sátor ajtaját, jelezve, ideje mennem.

- Én... én nem tudom mit mondhatnék - mondtam a könnyeimmel küszködve, visszanézve rá.

- Talán, hogy kibaszottul sajnálod? - förmedt rám, s ekkor már nem bírtam tovább. Összeszedtem a cuccaimat, aztán futottam, ahogy csak bírtam. A sós cseppek már záporoztak az arcomon, amikor megálltam az utca végén. A falnak nekidőlve lecsúsztam a földre, a vállaim már rázkódtak a zokogástól. Kifakadtam, a nagy semmi közepén. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogja fogadni.

A mobilomat előkapva megpróbáltam kikeresni Ádi számát, de a könnyeimtől alig láttam. Végül egy másik számot sikerült elérnem.

- Haló? Emma, te vagy az?

- Szia Pali, igen - hüppögtem, mégis annyira jól esett hallani a hangját.

- Minden rendben, jól vagy? Szalai csinált valamit? Kérlek válaszolj már! - idegeskedett a vonal végén.

- Jól... jól vagyok. Vagyis nem, de ez lényegtelen. Értem tudnál jönni? - kérdeztem reménykedve, hallottam ahogy a férfi egy nagyot sóhajt.

- Persze. Merre vagy? Küldök érted buszt - egyezett bele, majd lediktáltam a pontos címet, aztán hozzátettem:

- Kérlek gyere te is.

Tíz perc sem telt el, amikor a kisbusz befordult az utcánkba. Kinyitották az ajtót, én pedig azonnal bepattantam. A szövetségi kapitány mellé kerültem, aki átkarolt, s szavak nélkül próbált megnyugtatni. Aztán a kiváncsisága felülmúlta a csendet.

- Elmondtad neki, ugye?

- Igen. Pontosabban egy kicsit ferdítettem a sztorin. Nem tud apuról.

- Miért nem avattad be? Biztos megértette volna - csóválta a fejét, amolyan "én megmondtam" stílusban, miközben nyújtott egy zsepit, amit szipogva elfogadtam.

- Ha tud róla se lenne jobb a helyzet. A bajnokság után amúgy is szétváltak volna az útjaink. Túl hamar véget vetettem ennek, hiszen még csak most kezdődött el igazán - bánkódtam, ahogyan Dárdait átölelve sírtam tovább.

- Semmi baj, hidd el, helyesen döntöttél - nyugtatgatott, nekem mégis hibának tűnt. Előttem van Szalai Ádám kétségbeesett, szomorú arca, s megszakad a szívem. - Foglaltam neked jegyet a holnaputáni gépre, este hatkor indul.

- Köszönöm! - öleltem át mégegyszer.

Hát eldőlt. Le lett szervezve a visszautam, és elbúcsúztam Tőle. Ha nevezhetjük azt búcsúnak.

A jó oldalát nézve viszont sikerült megismernem egy híres, elismert focistát, aki sokkal több, mint amennyinek a képernyőn tűnik. Rá találtam, ezáltal talán rögtön bele is szerettem. Odavoltam azért a bunkó, mégis imádnivaló pofájáért, minden egyes szaváért, amivel elhitette velem, jelentek számára valamit.

Letörölve könnyeimet hagytam, hogy a sofőr minél távolabbra vezessen a boldogságomtól. Kénytelen leszek elfelejteni a válogatottat és Őt, Szalai Ádámot, akinek az említése által is nagyobbat dobban a szívem.

Drágáim!!❤
Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez, amit mellesleg el sem hiszek! Köszönöm szépen a támogatásotokat, a megannyi csillagot, véleményt, feliratkozást, díjat, egyszóval mindent!!! Imádlak titeket és remélem, hogy a fejezet elnyerte a tetszéseteket!💕 (Annak ellenére, hogy nekem még a könyvemben is nehezemre esett elbúcsúzni Szalaitól. Kérlek ne bántsatok!😄)