A portugálok elleni mérkőzés reggelén többek voltunk, mint feszültek. Mi ketten, Katával fél hatra állított ébresztőre keltünk, hogy elcsíphessük a srácokat. Pontosan tudtuk, milyen húzós is lesz a napjuk, ezért megleptük őket, s felhozattuk a reggelijüket. Természetesen a francia személyzet a segítségünkre sietett ez ügyben, így a nyolc fős csapatunkkal jóval hamarabb és gyorsabban végeztünk a szobákban. A fiúk teljesen le voltak döbbenve, a reakciójukat megérte volna levideózni. Akit csak tudtunk, saját magunk keltettünk, majd behoztuk nekik a finomságokat. Szerintem még sosem hallottam tőlük ennyi "Köszönöm!"-öt, mint azon a délelőttön.

Dárdai Palihoz mentünk először, ahol nem úgy sült el a tervünk, mint azt mi szerettük volna. A szövetségi kapitány már réges rég fent volt, gyanítom, hogy előttünk - sőt, merem feltételezni, nem is aludt az éjjel - ébredt. Ennek ellenére nagyon örült nekünk, ahogyan a friss croissant-nak és a kávéjának. A lelkünkre kötötte, hogy kizárólag egészséges ételt vihetünk a "fiainak", tehát a jó öreg "pali" kizárva. Miközben mindezt leegyeztette velünk, mi nagyokat bólogattunk, aztán mentünk tovább, hogy kioszthassuk Böde szirupos palacsintáit. Igen, valamilyen szinten tartunk az edzőtől és elhisszük, vannak bizonyos emberei, de egyszerűen képtelenek voltunk reggelire zabkását tálalni focistáinknak.

A masszőrlány nélkülem ment Dzsudzsák és Szalai felkeltésére, ami két okból is magától értetődő volt. Egy: Nincs kedvem kora reggel szembenézni Ádám modell alkatú - s valószínűleg a szakmában elhelyezkedő - új barátnőjével, jobban mondva egyéjszakás kalandjával. Kettő: Nem szerettem volna elrontani Kata és Dzsudzsi találkozását, így is kevés az olyan alkalom, amikor kettesben lehetnek. Ugyan egy fal fog minket elválasztani - ahogyan Szalait is tőlük -, mégis sokat jelenthet nekik ez a néhány pillanat.

Én addig látogatást tettem a Némó-Ádi párosnál, ahol a szokásos rumli miatt két lépést sem tudtam megtenni az ágyukig. Amint megláttam azt a felfordulást, gyorsan visszatettem a tálcákat a kinti ételhordóra, s először igyekeztem megszüntetni a kirobbanni készülő katasztrófát. Zoknikat, pólókat és boxereket gyűjtöttem össze, hogy egyáltalán a fürdőig eljuthassak. Ott bedobtam őket a szennyes kosárba, ahonnan remélhetőleg - valamilyen rejtélyes módon - eljuttatják azokat a mosodába. A hálószobájukban viszont ténylegesen bomba robbanhatott. Amit eddig nem találtam az előtérben, az mind megjelent a következő helyiségben. A nadrágok és a vörösborral eláztatott (!) fehér ing felszedése után már csak imádkoztam és magamban sok szerencsét, kitartást kívántam azoknak a lányoknak, akiket ezek a fiúk valaha feleségül vesznek.

A délelőtt hamar eltelt, végig a csapatot masszíroztuk, míg ők felváltva jöttek át hozzánk az edzésről. Hatalmas rohanás volt, egyik meccs előtt sem volt még ekkora készülődés. Ebben pedig Eaton, az új "tagunk" is közrejátszhatott, ugyanis időnként benézett hozzánk, megsürgetett minket és a srácokat, illetve folyamatos tájékoztatást adott a napi tervünkről. Szabályosan túl volt pörögve, valószínűleg beleborulhatott egy kávéval megtöltött hordóba. Dárdai szintén meg volt lőve és átvette az újonc stílusát, amihez hozzátartozott az ugráltatás és a hangosabb beszéd . Őszintén szólva mi ezt egyáltalán nem bántuk, mivel velünk nem foglalkozott csúnyábban, mint ahogy szokott, egyszerűen betudtuk egy korai félelemnek az esti mérkőzés előtt.

Ádámmal szerencsére nem sikerült összefutnom, ma pedig Katához jelentkezett be masszázsra, így egész könnyen elkerültük egymást. Valószínűleg a fellegekben járhat, ezért tévesztette el az ajtómat, hiszen nem látta azt a rózsaszín ködtől. Igaz, ez nem vallana rá. Nem az a típus, aki hosszútávon tervezne, főleg nem egy olyan nővel, mint amilyen a tegnapi volt.

Az ebédnél elmaradt a szokásos zsongás és őrjöngés, ahogyan az szokott lenni, pontosan úgy, mint egy óvodában. Mindenki csendben el volt foglalva a kis salátájával, még Böde se gusztustalankodott. Dzsudzsák, Szalai, Némó és Ádi sem nevetett és mesélt fergeteges poénokat.

Észrevettem, hogy Eaton gyakran pillantgat fel a tányérjából, s akkor mindig találkozott tekintetünk. Ilyenkor legtöbbször kedvesen elmosolyodik, mialatt megjelennek gödröcskéi. Én pedig kissé belepirulok kémlelésébe. A "kilencesünk"-nek egy idő után feltűnt ez a néhány másodperc, így amíg az üzletemberre nézek, az ő íriszeit is magamon érzem. Amikor mégis ráfigyelek, libabőrös leszek, majd sírhatnékom támad. Nem tudom miért. Az biztos, hogy az egyéjszakás kalandja ebben nem játszik közre, ezt a reakciót csak annak tudhatom be, hogy amint megtudtam mi történt apával, ő volt az első ismerős, akit megláttam. Ez az egyetlen észérv. Nem azért, mert fájt, amit tett. Nem, az képtelenség.

- Soha a büdös életben nem fogok ezzel jóllakni - szakította meg gondolatmenetemet az éhes Böde Dani, aki további csirkét mert a tányérjára. - Kedves Dárdai Pál úr! Kérem szíveskedjék hozatni valami ehetőt! Mondjuk pörköltet! - Az asztalnál mindenki felnevetett, s innentől ugyanúgy zajlott az étkezés mint korábban. Beszélgetve, mosolyogva, egyszóval: normálisan. Ekkor már nem volt érezhető az a feszültség, ami előtte körülvett minket.

Később, olyan három óra tájékán visszatért az az izgatottság és félelem, ami korábban már megjelent köreinkben. Mást sem láttunk csak futkározó asszisztenseket, izzadt focistákat, ideges edzőket és beszabadult szurkolókat, akikhez csatlakoztak az edzett, agyontetovált biztonsági őrök, akik azokat kergették. Katával együtt elmentünk a sportorvoshoz, ahol megkaptuk az aznapi fejtágítást, illetve némi kötöző és ellátó anyagot arra az esetre, ha mi előbb érnénk a sérültekhez, mint ő.

Iszonyatos kávémennyiségeket vittünk egyik épületből a másikba, a szövetségi kapitány már nem az izgalomtól, sokkal inkább a koffeintől remegett. Eatonnel néha-néha elszaladtunk egymás mellett a folyosón, mindketten vigyorogva hagytuk el a másikat, éreztem, ahogyan a látványától szabályosan jobb kedvem lett. Nagyival utoljára a reggelinél sikerült beszélnem, viszont most, amint megláttam közeledő alakját, lecsaptam rá.

- Ádi! Hogy érzed magad? - kérdeztem egy ölelés kíséretében, miközben próbáltam minden erőmet beleadni érintésembe.

- Őszintén? Szarul.

- Történt valami? - Ilyenkor rögtön előjön belőlem az a féltő "testvér", aki minden problémánál kikészül, ha látja, hogy valami nincs rendben a bátyjával.

- Dehogy. Semmi extra. Most már nem a játéktól félek, azzal nincs bajom. Elég jól állunk, már az is csoda, hogy bejutottunk a rendezvényre. Emellett viszont ez az Európa bajnokság a döntő pillanat számomra. Hiszen részben ezen múlik a jövőm. El nem tudod képzelni hány kiváló csapat edzője fog engem figyelni ma este, úgyhogy ki kell hoznom magamból a maximumot. Ilyenkor lát a nagyvilág, hogyha most elkapnék egy jó klubcsapatot, azzal meg lenne alapozva a jövőm. Emma, akkor teljesülne az álmom! Nem ronthatom el!

Igyekeztem megnyugtatni szegény barátomat, aki aránylag hamar rendbejött, futballista pályafutása során többször találkozott bukkanókkal, ezáltal remekül kezeli a nehéz helyzeteket. Amikor elköszönt tőlem és befutott az öltözőbe, rá kellett döbbenem, hogy az utóbbi időben mennyire elhanyagoltam. Most, ennél a beszélgetésünknél is maximum 5 percet találkoztunk, s ez volt az utolsó már vagy egy hete, amikor ténylegesen magunkra maradtunk.

Hiányzott, megmagyarázhatatlanul hiányzott. Az a néhány év nélküle felért a pokollal, mivel mindig voltak olyan dolgaim, amiket kizárólag neki mondhattam el. Viszont nem csak ez hiányzik a kapcsolatunkból. Az utóbbi pár hét folyamán feltűnt, hogy egyre kevesebbet tudok róla, ami fordítva is igaz.

Konkrétan semmit nem meséltem neki az Ádámmal való találkozgatásaimról, sőt, talán jobb, hogy nem volt beavatva. Egyszerűen mostanra ezt az egészet feleslegesnek érezném. Ugyan minek újságoljak el neki valamit, ha az már a kezdettől fogva zsákutcából indult? Ráadásul nem szidhatom az egyik legjobb barátját a saját füle hallatára. Ők ketten állítólag Nagyi válogatottba kerülése óta jó haverok, minek rontanám el a boldogságukat az én hülyeségeimmel? Oké. Nevezzük magánéletnek. Ha elmondtam volna neki a történteket, mostanra megutálná Szalait, ezt pedig kicsit sem szeretném. Akárhogy nézzük, az a csatár rengeteget segített Ádinak, nem lehetek ennyire hálátlan vele szemben, még úgysem, hogy megérdemelné.

Estére az összes dühömet, haragomat és szomorúságomat félre kellett tennem, ugyanis azon az éjjelen csak a válogatott számított. Ezzel pedig nem voltam egyedül. Aznap az egész ország velük volt. Ja, és talán egy kicsit az Egyesült Királyság is, mivel a hotelből behallatszott néhány részeg angol kiabálása, ahogy valamiféle módon rátaláltak a "Ria, ria Hungária" szépségére, s azt skandálták.

Hihetetlenül izgatott voltam, a fiúk pedig már kezdtek hiányozni. Minden mérkőzés előtt furcsa végigmenni a szállodánk folyosóján, mivel ott síri csönd uralkodik. Sehol egy részeg Kleinheisler, akivel a túlpörgött Dárdai kiabál, ahogyan eltűnt a korábban edzőcipőket dobáló, majd azokkal rohangáló Böde, és a táncoló Dzsudzsák Balázs is. Komolyan, kezdem értékelni ezeket az idiótákat, illetve azokat a jó pillanatokat, amiket ők teremtenek.

Kata buzgón küldte bátorító üzeneteit "lovagjának", egyszerűen nem bírt elszakadni a telefonjától. Immáron a válogatott mezünkben, piros-fehér-zöldre festett arcunkkal indultunk le a parkolóba, ahol már Gyula, az egyik buszsofőr várt minket. A felmatricázott jármű végigszabott Lyon utcáin, míg a stadionhoz nem értünk.

- Jó szórakozást, lányok! - köszönt el tőlünk az ötvenes évei elején járható férfi, mire mi kedvesen visszaintegettünk.

A bazinagy sportlétesítmény nem volt ismeretlen számunkra, megannyiszor járkáltunk a lelátóján barátnőmmel a srácok edzései alatt, ez az alkalom most mégis egészen más volt. Nem egy egyszerű délutáni bemelegítésre siettünk, hanem az egyik legfontosabb mérkőzésre, ami a csapat előtt állt. Megigazgattam a pólóm szegélyét, majd belöktem a hátsó ajtót, amin keresztül csak az illetékesek közlekedhetnek. Nem ért meglepetésként, amikor Eatonbe, a jóképű angol üzletemberbe futottunk bele, így hirtelen a Ferrari pirosra kipingált körmeim tűntek a legérdekesebbnek.

- Nem láttátok Szalait? Őrült módon futott ebbe az irányba, pedig már melegíteniük kellene - bosszankodott. Lehetetlen volt nem kiolvasni arcáról azt a kellemetlenséget és unszimpátiát, amit a fiúval szemben képvisel.

- Nem, sajnos nem láttuk. Ugye, Emma? Vagy te találkoztál vele? - fordult felém Kata, én pedig igyekeztem nem gyilkos pillantásokat lövellni irányába.

- Én sem láttam. Szerintem szimplán az öltözőbe... - védekeztem, de Eaton rögtön félbeszakított.

- Nekem valahogy nem úgy tűnt, mint aki azért rohan, hogy mezt cseréljen.

- Sajnálom, Eaton fogalmam sincs. Biztosan előkerül.

- Nagyon remélem. Nem hiányozhat egy csatárunk se Ronaldoval szemben - vakarta meg kelletlenül tarkóját, s elviharzott a konferenciaterem felé.

- Mi történik azzal a félistennel? Mi a francért sprintel állandóan egyik helyről a másikra? - tette fel a költői kérdést Kata, viszont mielőtt még valami észérvet találtam volna Ádám viselkedésére, már újra a mobiljába temetkezett. Követtem példáját, ami miatt újra egy testbe ütköztem. Egy felettébb izmos testbe.

- Ó, én nagyon sajnálom - mentegetőztem angolul, miközben a leejtett telefonomat keresgéltem a földön. Az idegen a segítségemre sietett. Felvette a készüléket, s a kezembe nyújtotta. Ekkor néztem fel rá. Te jóságos Úristen!

- Én röstellem, hogy sikerült beleütköznöm egy ilyen szépségbe. Pontosabban kicsit sem bánom, hogy ha ez azt jelenti, meghívhatom a hölgyet egy bocsánatkérő koktélra a meccs után - kacsintott rám a korábban említett Cristiano Ronaldo, én pedig kis híján azon voltam, hogy elájuljak. És nem, nem azért mert annyira nagy madridista és cr7 imádó lennék, csupán azért, mert annyira hihetetlen helyzetbe "botlottam", amit csak lassan sikerül feldolgoznom. Nem jutott el az agyamig, hogy egy olyasvalakivel találkoztam, akit eddig a képernyőn keresztül figyeltem. Konkrétan ebben a pillanatban hívott meg egy italra.

- N... nem is tudom, hogy mit mondjak.

- Egész egyszerűen egy igent. Nem vesztesz vele semmit. Hiszen velem ünnepelheted Portugália győzelmét - mondta nagyképűen, mégis volt benne valami lenyűgöző, ami miatt nem tudtam haragudni rá. Na jó, de. Hiszen mi alapon kicsinyíti le az országunkat?

- Ember, nem látod, kinek szurkol? Vagy szimplán nem tudod elolvasni a Magyarország feliratot? - csatlakozott társaságunkhoz a korábban eltűntnek nyilvánított Szalai Ádám, enyhe gúnnyal a hangjában.

- Majd meglátjuk ki nevet a végén, haver! - mosolyodott el kelletlenül a világhírű focista, ezen mondatával otthagyva társaságunkat.

A nézőtérre érve ismét le kellett döbbennünk. A kezdés előtt megtelt a stadion, a szurkolók őrjöngtek, hatalmas táblákat, zászlókat és transzparenseket feltartva. Döbbenetes hangzavar, izgalom és meghittség jellemezte a mérkőzést megelőző perceket. Nem győztem szétnézni a mosolygós arcok, s éneklő társaságok között. Lementünk a széksorok közé, a legközelebbi helyre a kispadokhoz, ahol már néhány rokon és barát foglalt helyet. Felismertem Priskin Tomi családját, Némó barátnőjét és Király kislányát is.

A zene hirtelen elhalkult, a fények még erősebben világítottak, a teljes stadion csendbe burkolózott, mindenki a csapatokat várta. Hát, megérkeztek. Mindkét válogatott felvonult, a játékosok egy-egy beöltöztetett kisgyerekkel sétáltak végig a pályán, majd rendeződni kezdtek. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy felcsendült a himnuszunk.

Feltápászkodtam a helyemről, majd szívre tett kézzel énekeltem. Ahogy körbepillantottam, feltűnt, hogy a rendezvény összes magyarja így tett. Elképesztően megható percek voltak azok, szinte könnyezni kezdtem, amikor felfigyeltem Ádira, a válogatott színekben. Ő is észrevett, halványan elmosolyodott, láttam rajta, hogy hasonlóan meghatódott, akárcsak én. Tekintetemet minden srácon végigfuttattam, mígnem fékeztem a kilencesnél. Képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek a szemeibe. Felismert engem, biztos vagyok benne. Hosszú másodpercekig kémleltük egymást, láttam azt a nagy sóhajt, ami elhagyta ajkait, mintha megnyugodott volna.

A meccs visszavonhatatlanul elkezdődött, ezzel együtt a "fiaink" valamiféle fordulóponthoz értek. Igaza volt Nagyinak. Rengeteg öltönyös férfi árasztotta el az első sorokat, bizonyára azok a híres-neves edzők voltak, akikről a délelőtt folyamán beszélt. Mindannyian kicsípték magukat, méregdrága ruhákban, órával és asszisztensekkel rendelkeztek, akiknek állandóan mondtak valamit, míg azok szorgosan jegyzeteltek a laptopjukba.

Féltem. Egyszerűen féltem, hogy milyen irányba fordul a csapat sorsa. Megszerettem őket, ezen pedig már nem tudok változtatni, pontosan ezért mindennél jobban érdekel, hogy mi lesz velük, ha véget ér a bajnokság. Mert előbb-utóbb bizony mindenki számára véget ér.

A mérkőzés elképesztő üdvrivalgással, megszakíthatatlan tapssal és elismeréssel zárult. Nem maradt olyan magyar, aki nem "Az éjjel soha nem érhet véget"-et énekelte volna. Az embereket elkapta ez az életérzés, hirtelen mindenki összetartóbbnak, ragaszkodóbbnak tűnt. Mindannyian mosolyogtak, kedvesek voltak a másikkal. Ezúttal senki sem akarta sürgősen elhagyni a helyszínt, a legtöbben a helyükön maradtak és beszélgettek. Eleinte én is maradni akartam, el szerettem volna kerülni a tömeget, de mint utólag kiderült, ez hatalmas hiba lenne a részemről.

Az öltöző felé siettünk, barátnőm valamivel gyorsabban futott nálam, már magam elé képzeltem, ahogyan Balázs nyakába ugrik, s együtt ünnepelnek. Amint beért a srácokhoz, lassítottam lépteimen, inkább a kinti képeket, majd a díjakat nézegettem. Tudtam, hogy a válogatott most ölelkezik össze, így egy kicsit várni akartam a berontásommal, úgy éreztem, meg kell hagynom nekik ezt az idillt.

A félmeztelen Szalai Ádámba botlottam, pontosabban az ő felsőtestébe, amit furcsa módon két anyajegyéről bármikor felismerek. Sosem láttam még ennyire zavartnak. Szikrázó, kék íriszei fogva tartották tekintetemet. Végül megszólalt.

- Emma, segítened kell.

- Szalai. Nem tudnád megállni, hogy egy percig, legalább egy percig békén hagyj a marhaságaiddal?

- Emma, én csak... - Nem hagytam, hogy magyarázkodni kezdjem, egyszerűen kifakadtam.

- Mert tudod, elegem lett ebből. Belőled. Belőlünk. Sosem számítottam neked. Nem foglalkoztál az érzéseimmel, velem meg végképp nem. És még csodálkozol, hogy nem bírlak elviselni? Ja, és kiállhatatlan vagy. Makacs, bunkó, idegesítő. Soroljam tovább? Igen? Elvagy a kis saját világodban, rugdosod a labdát jobbra-balra, azzal megsebezve másokat. Mivel téged a pályán kívül más nem érdekel. Ha már megnyerted a meccset, azt hiszed, azzal mindent vittél. Képzeld, szerintem tévedsz. Van élet a zöld gyepen túl is, ahol az emberek figyelnek egymásra és nem csak akkor vannak veled, amikor szükségük van rád, egyszerűen megbecsülnek. És tudod, neked ez nem megy. Továbbá a memóriáddal is akadnak problémák. Vagy folyamatosan annyira lerészegedsz a bulikon, hogy másnapra minden kiesik? Mert sok minden történik ezeken, amikről neked halványlila gőzöd sincsen! Végülis kit érdekel, nem? Te jól érezted magad, innentől már olyan mindegy! Tudod mit? Befejeztem. Nem érdekelsz. Ennyi bőven elég volt belőled. Végeztem. Ég veled, s nyugodtan rugdosd csak tovább az egódat, úgyis annyira kell neki az a kibaszott bíztatás! - mondtam, immáron könnyekkel küszködve. Már vettem volna a levegőt, hogy mondhassam a következő sértést, amikor belém fojtották a szót.

Puha ajkait az enyémekre tapasztotta, kezei megpihentek derekamon, míg én ujjaimat végigvezettem a nyakán, majd tincsei közé túrtam. Már nem is tudtam, mit akartam hozzávágni, egész egyszerűen nem érdekelt, hogy haragszom rá, képtelen lettem volna.

Határozottan kijelenthetem, az volt életem csókja.

Levegőhiány miatt váltunk el egymástól, mégsem hagyott nekem sok időt, újra lecsapott ajkaimra.

Mostanra Szalai apró puszikkal árasztotta el arcomat, ezzel felitatva sós könnyeimet. Aztán én voltam a soros, határozottságommal elértem, hogy belemosolyogjon csókunkba.

- Ems... - suttogta, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Eddig csak egyszer szólított így. Még Bordeaux-ban a Paradis des dieux estején.

- Hm? - motyogtam, továbbra is kissé rózsaszínes ajkait kémlelve.

- Hatalmas idióta vagyok. Meg sem érdemellek - ingatta fejét, nem tudott rám nézni. Állánál fogva húztam le magamhoz.

- Ne mondj ilyeneket!

- Ems, gyönyörű vagy, kedves és intelligens - mosolygott. - Fogalmam sincs mit tettem, amiért egyáltalán hajlandó vagy velem szóba állni.

- Hát, ha jól emlékszem levetődtél mellém az ülésre és végigbunkóztad az egész repülőutat. Talán ez tetszett meg benned - élcelődtem, miközben ő grimaszolva figyelt.

- Nagyon szemtelen a kisasszony! - morgolódott viccesen, miközben combjaim alá nyúlt, hogy lábaimat dereka köré kulcsolhassam. Ezzel finoman nekidöntött a folyosó falának, hogy tovább csókolhasson.

Nem volt szükségünk további kérdésekre. Egyszerűen felesleges lett volna a múltról beszélni, hiszen mindannyian hibázunk. Nekem pedig ő volt a legszebb hibám.

KÉRLEK TITEKET, HA VAN EGY PERCETEK, OLVASSÁTOK EL!⬇

Naaaa?😊💕Aránylag időben sikerült lepötyögnöm ezt a fejezetet, amin saját magam is meglepődtem.😄 Egyszerűen már annyira régóta vártam erre a részre, el nem tudjátok képzelni. Amikor megfogalmazódott bennem ez a történet, nem gondoltam volna, hogy ilyen sikere lesz és ennyien szeretni fogjátok. Azért merek ekkora szavakat használni, mert sajnos rá kellett döbbennem, hogy hamarosan véget ér a történet. Szívem szerint most, a beteljesedésnél hagynám abba, de még sehogysem tudom elengedni Szalaiék párosát. Felvetődött bennem az ötlet, mi lenne ha írnék egy folytatást, amolyan második könyvet? Ehhez viszont ki szeretném kérni a véleményeteket. Szóval... lenne kedvetek egy második évadhoz? Kérlek írjatok megjegyzést a témával kapcsolatban, viszont ha úgy van, zargathattok Facebookon is! További kellemes nyári szünetet nektek!😘❤