A döntetlen - számunkra mégis magyarral győzelemmel végződő - mérkőzés jót tett a csapat hírnevének. Ugyan még hátravolt Portugália, mi mégis ünnepeltünk. Hogy mit? Nem kérdés. Negyvennégy év keserves próbálkozás után végre országunk is szerepelhetett az Európa bajnokságon, s ez mindennél többet jelentett futballkedvelő nemzetünknek.

A fiúk nem győzték fogadni a szeretteiktől érkező hívásokat, mindenki kiabált, nevetett vagy éppen vigyorogva hallgatta az otthoniakat. Ezúttal viszont a lelátón is több hozzátartozó ült. Igaz, hogy mi, Katával nem a nézőtéren ültünk, de könnyen kiszúrtuk a feleségeket, szülőket, testvéreket és a gyerekeket. Mindannyian a "saját focistájuk" mezszámával ellátott pólójukat viselték, arcukon megjelent az a jól ismert, izgatott mosoly, s az a mérhetetlen öröm, ami abból fakadt, hogy láthatják a srácokat játszani.

Ádival nem tudtam beszélni, ő rögtön a barátnőjéhez futott, viszont a családját sehol sem láttam. Ugyan még korábban említette, nem tudnak eljönni Franciaországba, hogy megnézzék a fiút, de nekem akkor is furcsa volt. A szülei - akárcsak a testvérei - mindenben támogatták, ami a karrierjét illeti. Talán ezért nem akartam kérdezősködni, főleg mikor ilyen boldogok voltunk.

Bencét figyeltem, amint egy idősebb edzővel beszélt a pálya szélén. Annyira komolyan és elszántan mondta a magáét, hogy muszáj volt kuncognom rajta. Kezeivel össze-vissza hadonászott, hol a gyepre, hol a kapura mutatva. A srác nekem háttal, így a férfi - aki valószínűleg István - velem szemben állt, s néhány másodperc után kiszúrt engem, ahogyan a beszélgetőpartnerén szórakozom. Alig észrevehetően mosolygott, majd megrázta a fejét. Az említett megfordult, majd mikor feltűnt neki vigyorgó tekintetem, intett egyet, én pedig bénán visszaintettem. Kisebb intenzitással kezdett magyarázni, István - legyen István - bólogatva hallgatta.

Mivel Kata épp a nézőtéren ugrált valakivel, én egyedül maradtam és kivettem egy üveg vizet a hűtőládából. Nem gondoltam volna, hogy néhány korty egy mentes ásványvízből két ember figyelmét is felkelti. A kedvenc segédedzőm mostanra abbahagyta a kalimpálást és oda jött hozzám.

- Értem én. Tehát új hobbit találtál, ezért az edzői - idézőjeleket imitált - meglátásaimon szórakozol.

- Ezt gyönyörűen mondtad. Komolyan. Imádtam - nevettem fel, viszont időm sem volt megnézni az arcát, hogy vajon megsértődött-e a szarkasztikus megjegyzéseim miatt, mert átölelt.

- Emma... - motyogta.

- Hm? - Végül semmit sem tudott mondani nekem, mert egy túlságosan is jól ismert  hang félbeszakított minket.

- Emma - miért kínoznak azzal, hogy folyton-folyvást kiejtik a nevemet? -, segítened kell.

- Mi történt?

- Kleinheisler megsérült.

- Tudom, a félidő alatt már szólt, majd megnézem - mondtam, s reméltem, Ádám előbb-utóbb rájön arra, hogy félbeszakította Bencét. Nem. Persze. Szalai Ádámról beszélünk.

- Szerintem siess, mielőtt megtalálják a riporterek.

- Jó, addig úgyse tudom nyugodt körülmények között megvizsgálni.

- Láttad már milyen a lába?

- Nem, igazad van. Mindjárt megyek - ezzel visszafordultam a segédedzőnkhöz, aki most már nem velem volt elfoglalva. Farkasszemet nézett sürgető csatárunkkal. Oké, ennyi volt.

- Merre találom Lacit? Odakísérsz? - kérdeztem, teljesen feleslegesen, ugyanis Szalai egyértelműen azon volt, hogy velem jöjjön.

Nem voltam annyira képben ami a stadiont illeti, ezért esetlenül arra kényszerültem, hogy az előttem kétszer akkorát lépő focistát kövessem. Egyik folyosó után következett a másik, abban biztos voltam, hogy egyedül nem találnék ki onnan.

Sosem értettem ezt a macska-egér kergetőzést. Nyilván nem, hiszen általában én vagyok az egér. Ráadásul egy kimondottan buta egér, mivel legtöbbször utólag veszem észre, hogy nagyon is rólam szól az a bizonyos játék.

Mondjam inkább oroszlánok közötti harcnak? Végülis mindkét fél elég erős és bátor ahhoz, hogy megküzdjön a nőstény - azt hiszem, elég beteg dolog magamat nősténynek hívni - figyelméért. Igen, itt inkább a figyelem megszerzéséről szól a történet.

A férfiak ettől különböznek: az egyikük nyugodt, kedves és odaadó, a másik, nos a másik pedig az alfahím. Akinek nem számít, hogy a kiszemelt nő mennyire elutasítja, s már csak azért is meg szeretné mutatni, hogy ő több annál, mint amit az emberek gondolnak róla.

Általánosságban nem hinném, hogy egy barátságért ennyire meg kell küzdeni. Hiszen mitől lenne az olyan valós és értékes, ha kimondottan fáradalmas utat szükséges megtennünk miatta? Talán pont azért, mert ha valamit nehezen szerzel meg, nagyobbra becsülsz.

Vajon tényleg barátságért teszik?

Az elsőről még el tudja képzelni az ember, hogy igen, vagyok neki annyira fontos, tehát érdemes harcolnia.

Na, de a második? Nem gondolnád ugyanazt, s ugyanúgy, mint az előbbinél. Kettejük között hatalmas különbségek vannak. Ő inkább azért megy bele a "játékba", hogy elmondhassa magáról: "Én vagyok a jobb!".

Szükségem van nekem erre? Akár igen, akár nem, nincs lehetőségem dönteni, mert engem választottak játékszerüknek.

Kleinheislernek tulajdonképpen nem volt semmi baja, amikor találkoztunk, már egy francia sportorvos foglalkozott vele. Hihetetlen egy jelenet volt, ahogy a kissé őszülő doki vizsgálgatta a sérült területet, miközben anyanyelvén kérdezgette az ebből mit sem értő magyar fiút. Szegény srác tőlünk várta a megváltást, de mivel mellettem az oroszlán - bocsánat, Ádám - hasonlóan értetlenül meredt rá, akárcsak én, Laci továbbra is bólogatva próbált egyet érteni emberünkkel.

Másnap mindenki többet aludt a kelleténél, az én fél egyes kelésemre Kata egyáltalán nem reagált. Míg ő a másik oldalára fordult, igyekeztem gyorsan elintézni a fürdőszobás ügyeimet. Leosontam a földszinti étterembe, hogy némi reggelihez jussak, s közben azért mégse ébresszem fel a válogatott teljes keretét, háttérmunkásokkal együtt.

Egyszerűen már meg sem lepődtem, amikor megláttam a társaságot. Lovrencsics, Gera, Priskin, Dárdai és persze az elmaradhatatlan Dzsudzsák-Szalai páros virított - ugyan, félálomban falatozott - az asztalnál.

Egy halk "Jó reggelt!"-re futotta a hangomból, mire Priska kihúzta a mellette lévő széket. Elindultam egy pirítósért, de utamat állta az amerikai palacsintás pult, s éreztem, hogy innen nem jutok ki üres tányérral. Néhány perce rakhatták ki őket, még gőzölögtek, az illatuk több volt, mint mesés.

Ádi érkezett a terembe, aki rögtön kiszúrt engem, talán annál is jobban azokat az édességeket, amiket előttem látott. Adott egy puszit, majd mindenféle hezitálás nélkül több kupacnyi finomságot szedett magának.

Böde rontott - ismétlem, rontott - be közénk, ezzel lecsapva a palacsintákra. Telenyomta azokat sziruppal, ahogyan kell, majd leült a helyemre.

Így kénytelen lettem volna beérni a régebbi, hideg darabokkal, viszont az egyik pincérlány láthatóan megsajnált, ezért fél percen belül visszatért egy újabb adaggal. Piros gyümölcsöket szórtam rájuk, aztán felkaroltam a kávés kannát és megindultam a srácok irányába.

Legjobb barátom "szorított" nekem helyet maga mellett, ezért székemmel Nagyi és Lovrencsics közé kerültem. Az edző lemondóan legyintett, a következő pillanatban pedig az "eddig nem palacsintához jutó" csapat is megszerezhette méltó jutalmát.

Legalább arra a pár percre kiélvezhettem, hogy egyedül én birtokolom a teljes koffeinforrást. Ami persze még véletlenül sem igaz, mert több pulton sorakoztak a kancsók. A fiúk ennek ellenére arra számítottak, hogy visszaérve még jut nekik a legfrissebb főzésből. Miután Dárdainak és magamnak kiöntöttem az utolsó porciókat, a többiek szomorúan konstatálták, hogy nem, nem hagytunk egy kortyravalót sem.

Mégis jobb kedvük lett a palacsinták elfogyasztása közben, főleg mert a pincérek gondoskodtak a kávéjukról.

- Pali, egy palit?

- Böde, kérlek ne! - masszírozta arcát a férfi, de a játékos nem hagyta abba.

- Na Pali, olyan finom ez a pali! Csak egyet!

- Csak egyet - morogta, arcán megjelentek nevetőráncai.

A késői reggeli után kezdtünk szétszeledni. Lovrencsics vezetésével többen lábteniszezni mentek, ahogy elköszöntünk tőlük, "Dzsudzsák partnere" hozzám indult.

- Emma, mennünk kell.

- Mennünk? - kérdeztem, mire Szalai Ádám a lehető legdurcásabb fejjel nézett rám, amit képtelen voltam nem mosollyal díjazni. - Hova is? - Ahogy kimondtam, eszembe jutott a megállapodásunk, amit még tegnap hajnalban kötöttünk.

Balázs értetlenkedve fordult az edzőhöz, aki jól szórakozott a mások számára furcsa jeleneten. Mitöbb úgy tűnt semmi kifogása nincs ellene. Nem tudom, hogy mit gondolt bele ebbe a második sétába, mindenesetre örültem neki, hogy csak a látottakból építkezik.

Ádámot valahogy egyik fél sem érdekelte, kézenfogott és kivezetett a szállodából. Bőrömön rögtön éreztem azt a kellemes, délutáni szellőt, ami Franciaországot annyira elbűvölővé, s valamilyen szinten mediterránná tette. Tenyeremet váratlanul érte az a forróság, ami a focistából áradt, meglepődtem, hogy ujjaival még mindig közre fogta enyéimet.

- Szóval, mi a terved, gólkirály?

- Nincs tervem. Élvezni szeretném, hogy van egy teljes óránk. Hiszen mire jó az utazás, ha nem arra, hogy pihenjünk és megéljük a pillanatokat? Nyaralunk, baby!

Baby. Azt mondta, hogy baby. Nyaralunk, baby.

Drágáim, nagyon köszönöm a szavazatokat, díjakat, feliratkozásokat, megjegyzéseket, elképesztő, mennyire jól esik hallani tőletek a dicsérő szavakat!❤ Remélem, hogy ez a rész is elnyerte a tetszéseteket!😘

ps.: Gyerekek, ezt a képet én már olyan régóta tartogattam😍