A nap már felmenőben volt, amikor kibontakoztam öleléséből. Furcsa módon most nem éreztem rajta az alkohol vagy a cigaretta szagát. Azt hiszem nem csak én voltam az, aki nem ivott Ádi szülinapján.

Kár volt hiányolnom a cigiszagot, ugyanis a következő pillanatban Szalai előhalászott egy doboz Marlboro-t a farmerzsebéből, majd rágyújtott. Miután kifújta a füstöt, felém nyújtott egy szálat, de én nemlegesen megráztam a fejemet.

Sosem akartam rászokni a dohányzásra, főleg apa miatt nem. Épp elég időt töltöttem vele, hogy tudjam, nekem nincs szükségem az effajta függőségre. Ő óránként kijár cigizni, nem számít neki, hogy egy tárgyalás közepén vagy egy iskolai ünnepségen van. Még akkor sem, ha az ünnep a gyerekeiről szól.

A mellettem ácsorgó fiúra néztem. Úgy helyezkedett, hogy a nyári szellő a velem ellentétes irányba vigye a füstöt, így nyugodtan gyönyörködhettem a környezetemben. Ami nem csak egy bagós focistából állt.

Miután a nap megmutatta nekünk első, gyenge sugarait, alkalmam nyílt felfedezni a körülöttem elterülő - kissé angol stílusú - parkot. Pontosan olyan volt, mint amilyennek egy órája, sötétben gondoltam. Formára nyírt bokrok, fiatal cserjék és színpompás virágok jellemezték Marseille titokzatos helyét. Ami utólag nem is tűnt annyira titokzatosnak és eldugottnak, mert amint újra Ádámra pillantottam, felfedeztem egy ismerős arcot a háta mögött.

Dárdai Pál - a kedves és elszánt szövetségi kapitány - egy roppant szórakoztató beszélgetésbe keveredhetett az utca túloldalán egy francia árussal, aki valószínűleg hűtőmágnest akart eladni neki energiaszelet helyett. A talán már percek óta tartó veszekedésük angolul, s egyre hangosabban folyt, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mitévő legyek.

Szalai hasonló tanácstalansággal méregethetett engem, majd amikor ezt megunta, hátra fordult, hogy láthassa döbbenetem okát. Egy, kettő, három és már karon is ragadott, elszántan valamiféle menedék után keresgélve.

"Menedék" gyanánt egy kávézó szolgált, ahol azon nyomban be is álltunk a sorba. Nem tudtam betelni a kávé markáns illatával, s a pult mögött sorakozó sütemények látványával. Minél tovább bámultam azt az epres sajttortát, annál inkább éreztem késztetést arra, hogy rendeljek egyet. Összefutott a nyál a számban, amint a személyzet egyik tagja kiemelt egyet a tálcáról. Már épp elő akartam venni pénztárcámat a mini retikülömből, amikor egy kéz megállított.

- Hagyd, Emma! - mondta, én pedig rögtön meg akartam védeni magam, hogy igen is kifizetem, de erre nem hagyott időt. Pillanatokon belül sorra kerültünk. - Mit szeretnél?

Próbáltam "menteni a menthetőt" azzal, hogy nem kérek semmit. Ezért Ádám eszpresszót és lattét kért, illetve két sajttortát. Nem engedett oda a kasszához, így duzzogva kellett félre állnom és megvárnom amíg végez. Valószínűleg elég látványosan örülhettem a forró koffeinbombának, mert a fiú egyszerűen kinevetett, amikor átvettem a poharamat. Azt már meg sem kérdeztem, honnan tudja, hogy mit akartam inni.

Kerestünk egy félreeső asztalt - azért, hogy Dárdai még véletlenül se szúrhasson ki minket -, majd nekiláttunk a "reggelinek". Ha persze reggelinek számít a fél hatkor megkezdett tortaszelet.

- Miért nem akartál várni a labdával? - kérdezte, s azonnal értettem, hogy mire gondol. Ki az az őrült aki átreptet egy focilabdát több országon át ahelyett, hogy otthon adná oda?

- Miért eszel sütit? Úgy tudom, hogy meccs előtt el vagytok tiltva az ilyenektől, nem?

- De. Viszont nem hagyhattam, hogy egyedül egyél. Meg amúgy is, nem ezen az egy szeleten fog múlni - mosolygott, majd direkt egy nagyobb falatot kapott be. - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval, labda?

Nagy sóhaj. Gyerünk.

- Most végre újra beszélünk egymással, ez volt a legjobb alkalom.

- Tehát attól félsz, hogy ha haza megyünk megint nem fogtok találkozni, ezért minél előbb vissza akartad juttatni hozzá?

Nem hiszem el. Ez a srác még saját magamnál is jobban ismer. Vagy csak egyszerűen olvasni tud a gondolataimban.

- Nem. Vagyis...

- Eltaláltam, ugye? - világos íriszeivel próbálta elkapni tekintetemet, de nem akartam, hogy ennyire sebezhetőnek higgyen. Végül mégis ránéztem, álltam tekintetét, egy pillanatra elvesztem abban a kék szempárban. Szomorú mosolya mindent elárult. - Sajnálom, én nem akartam...

- Hagyjuk. Tényleg. Inkább beszéljünk arról, hogy szerinted Dárdai mégis mi a francért ment hajnalban bevásárolni?

- Elmondom - vigyorgott, a hatás kedvéért még a tálat is eltolta maga elől, hogy kényelmesen összekulcsolhassa kezeit az asztalon.

- Ha? - Mindig van egy "ha".

- Ha a meccs utáni napon kapok egy órát.

- Egy órát mire?

- Hogy helyrehozhassam.

- Mégis mit?

- Emma, már megint túl sokat kérdezel.

Miután megreggeliztünk és kimentünk a kávézóból, keskeny folyosókon keresztül haladtunk, ugyanis Marseille sétálóutcáin már fel-fel bukkantak a magyar zászlók, mezek és természetesen a legelvetemültebb szurkolók. Alig múlt el hat óra, a nap még nem jött fel teljesen, de már több cifrább, hazai káromkodást hallottam. Szalai - "elrejtőzve" egy fabódéban vásárolt napszemüvegben és baseball sapkában - röhögött a vicces megjegyzéseken, amiket a mellettünk elhaladó emberek mondtak.

A szállodánk környékén viszont szerencsére senki sem tartózkodott, így könnyen beosonhattunk. Elfutottunk a porta mellett, majd fel az emeletre. Ha esetleg valaki is közlekedne ilyen korán a csapatból, akkor biztos, hogy a liftet választaná a lépcső helyett. Ádám könnyedén szedte a fokokat, míg én a harmadik fordulónál már éreztem az edzéseim hiányát. Akkor fogadtam meg, hogy amint lehetőségem nyílik rá, elkísérem a srácokat edzőterembe.

Most az egyszer nem örültem annak, hogy a lakosztálya messze van az enyémtől. Ugyanis amikor feltrappoltunk az emeletünkig, kénytelenek voltunk szétválni, mivel én a folyosó másik végén laktam.

Furcsa volt ott állni vele szemben, várva arra, hogy végre mondjon valamit. Nem zavartatta magát, kisfiúsan elmosolyodott, íriszei játékosan felcsillantak. Tétlen nézelődését hatalmas ásítás szakította félbe, ami eszembe juttatta, hogy igen, ez a szegény focista már majdnem huszonnégy órája ébren van és délután ráadásul mérkőzése lesz.

- Aludj egy nagyot, kell az energia Izland ellen - hátráltam, végig őt és álmos szemeit figyelve.

- Mikor tud fogadni, kedves masszőrnő? - vigyorgott, de én nemlegesen megráztam a fejemet.

- Katához írtak be, vele kell beszélned.

- A francba. Mindig oda kerülök, ahova kevésbé szeretnék, de hát ez van. Kénytelen leszek neki mutogatni az izmos hasamat és a bicepszemet - nevetett, majd egy pillanatra be is feszített, amin mosolyognom kellett. A lány nagyon fog örülni Ádámnak, na meg persze a kockáinak.

- Jó éjt, kilences!

- Jó éjt, Emma! - sóhajtott, majd még hátra fordulva láttam ahogy kiveszi kulcskártyáját a zsebéből.

A délelőtti felfordulásra senki sem számított. Jó, lehet, hogy csak én nem. A szobatársam valószínűleg kora reggel óta talpon lehetett, még nem találkoztam vele. Dárdai sokkal több feladatot osztott ki neki, mint általában, a lány egész nap a szállodában intézkedett. Kínkeserves volt az ébredés, még ahhoz képest is, hogy tizenegykor történt. A srácokat már egy-két órája hallottam, nevetések és pisszegések árasztották el a szintünket.

Egy alma és gyors készülődés után csatlakoztam a feltöltődött válogatotthoz, s a délelőtti edzés alatt Bencének segítettem. Imádtam figyelni, ahogy a játékosok ugráltak, szlalomoztak és balerinákat megszégyenítő szökkenésekkel brillíroztak a pályán. Emellett nagyban folyt az elmaradhatatlan sztorizgatás az előző estéről, illetve éjszakáról. A szövetségi kapitány az ilyen pillanatokban legtöbbször elkiabálta magát vagy büntetőköröket futtatatott. A gyakorlatok közben mégis az jutott eszembe, hogy mennyire elszántak, izgatottak és profik ezek a fiúk. Igaz, hogy szabadidejükben viccelődnek, lökdösődnek, viszont amikor a gyepen vannak, egészen megváltoznak. Ez az, amit nagyon szeretek bennük. Mert igen, akármilyen furcsa, de ezalatt a néhány együtt töltött hét alatt egészen közel kerültek hozzám.

Persze, még ő is. Nem akarok oda nézni, ennek ellenére oda kell néznem. Egymás között passzolgatták a labdát, időnként fejeltek vagy dekázgattak. Gondoltam, hogy rögtön ki fog szúrni, mindig ezt csinálja és most sem volt másképp. Pont annyira nézett felém, hogy ne legyen feltűnő, de épp elég időre, hogy felvehessük a szemkontaktust. Mosolygott, mosolyogtam. Nem tudom mi van velem, talán megőrültem.

A mellettem pakolgató edző zökkentett ki bambulásomból, amikor egy üveg vizet nyújtott felém.

- Rohadt meleg van, te meg még nem ittál semmit. Tarts pár perc szünetet, úgyis hamarosan végzünk - mondta kedvesen, azon a tipikus atyáskodó hangján, ami annyira emberivé tette.

- Köszi, Pali, viszont hamarosan vissza kellene mennem Bencéhez elrakni a súlyokat.

- Ugyan már, az a fiú ügyes, megoldja egyedül. Amúgy sem akarom, hogy megerőltesd magad. Ülj le a kispadra és nézd nyugodtan a hercegedet, ma elég jó formában van - biccentett a focisták felé, arcán levakarhatatlan vigyorral.

Biztos voltam benne, hogy kire gondol, Dárdai pedig tudta, hogy most betalált. Mert igen, ha egyszer te észreveszel valakit, nagy valószínűséggel ő is lát téged.

Drágáim, én olyan nagyon sajnálom, hogy ennyire sokat kellett várnotok a folytatásra, viszont remélem, hogy a rész valamilyen szinten kárpótol titeket!😉 Köszönöm azt a rengeteg szavazatot, megtekintést, feliratkozást... hihetetlenek vagytok!!!😘❤