A válogatott az esti órákban sem pihent, szövetségi kapitányuk - egyben edzőjük -, Dárdai Pál egyre többet foglalkozott velük, hogy jó formában legyenek. Mégis talán az igazi oka a késői focinak Szalai Ádám volt. Az eltűnése után a csapat nem volt önmaga. Ki akarták hagyni az edzést és őt keresték. Ezért a férfi a pályára küldte őket, s azóta sem engedte vissza a fiúkat. Talán így a legjobb mindenkinek. Amíg az ellenfél erősségein és játékán gondolkodnak, nem jut eszükbe csapattársuk, akinek egyszerűen nyoma veszett.

Katával végig a hotel területén maradtunk, folyton a mobilunkat ellenőrizve. A személyzetet szinte percenként hívogattuk, hátha tudnak valamit Ádámról. Dzsudzsák oda adta nekünk a kártyáját, így a lakosztályukban ülve vártuk a fejleményeket.

- Még mindig nincs semmi, reggel óta nem látták őt.

Megnézhettük a kamerás felvételeket a szálloda halljáról, amiken csak az látszódott, hogy egy kapucnis alak elhagyja az épületet. Biztosak voltunk benne, hogy Szalait láttuk, egyszerűen túl könnyű felismerni alakját és lépteit.

A mellettem álldogáló masszőrlány letette a telefont, én pedig már percek óta egyetlen dolgot figyeltem. A gardróbjukban az egyik ajtó tárva-nyitva, a fehérre mázolt falak kiemelték azt a magányos, fekete ruhadarabot. Egy hétköznapi póló lógott a vállfán, körülbelül kétszer akkora lehetett, mint az enyém. Tudtam, hogy az övé, még azelőtt, hogy közelebb mentem volna hozzá. Amikor megéreztem az illatát, azt hittem, hogy mente összeesek. Pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.

Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni a felsőjétől, de arra nem volt erőm, hogy becsukjam a szekrény ajtaját. Kata előttem hadonászott kezeivel, mire végre rá tudtam figyelni. Valamit a srácok játékáról magyarázhatott, kénytelen voltam bólogatni, miközben fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Elköszönt - azt sikerült leolvasnom a szájáról -, majd kiment a szobából.

Órák telhettek el mindenféle hívás vagy üzenet nélkül, a szemeim már szinte leragadtak. Tehetetlenül dőltem el a hívogató ágyon, s azonnal elaludtam.

Álmomban - szokásomhoz híven - a futballpálya lelátóján ültem, egészen közel a kispadhoz.

"A srácoknak valami fontos mérkőzésük lehetett, ugyanis a stadionban hatalmas csend uralkodott. Mindenki a játékra figyelt, az idegek pattanásig feszültek. 1-1 volt az állás, amikor a válogatottunk megindult az ellenfél kapuja felé. Olyan ösztönösen, profin kezelték a labdát, mintha azzal születtek volna. Látszott a csapat mérhetetlen ereje, az akarat, ami őket vezérelte.

Talán Böde volt az, aki a kilencesnek passzolt, Ádám pedig könnyedén berúgta a bal felsőbe. A magyar szurkolók egyenként pattantak fel, ordítva skandálták a férfi nevét, ahogyan én is. Elképesztő volt a hangulat, Szalai örömében végigfutott a rajongók előtt, társai oda értek mellé, majd ráugrottak.

Amint némi levegőhöz jutott, végignézett a sorokon. Megtalált. Boldogan elmosolyodott, de engem abban a pillanatban lehúztak a székemre. Ujjaimat egy másik meleg kéz kulcsolta össze sajátjaival, majd a szeretett barátomra néztem. Barna haja rövidebb volt ugyan, de így még jobban tetszett.

- Nem akarom, hogy többet találkozz vele - mondta, kissé indulatosan.

- Hiszen tudod, hogy régóta nem beszéltünk Ádámmal - hitetlenkedve ráztam fejemet, folyamatosan az említett sportolót kémlelve.

- Tudom, de még mindig úgy néz rád - húzódott el tőlem, mire felé fordultam.

- Úgy?

- Igen, úgy. Szerelmes, azóta is.

- Akkor tisztáztuk a dolgainkat, semmi közöm hozzá - suttogtam, valószínűleg Dávid meg sem hallotta szavaimat. Átkarolt, majd rám terítette kabátját.

- Hideg van, megfázol. Most inkább menjünk haza, nem kellett volna eljönnünk. A pici már biztos hiányolja az anyukáját - vigyorgott, amiért kénytelen voltam felnevetni."

A matrac besüppedt, rögtön kipattantak a szemeim. Egy vékony takaró volt rajtam, mellettem egy hosszúkás párna nagyjából a franciaágy közepénél, mögötte pedig egy fáradt focista szuszogott. Balázs vöröses tincseit hamar felismertem, ahogyan ő átgördült a másik oldalára.

Nem zavartattam magam, igyekeztem minél előbb visszaaludni, hiszen nagyon kimerült voltam. Mégsem sikerült olyan könnyen, mivel gondolataim csak az álmom körül forogtak. Mi történt? Ott ültem a volt barátommal egy meccsen, ahol a válogatott játszott? Ráadásul kívülállóként? Sőt, Dávid még csak nem is az exemként volt mellettem? A pici? Az álomban volt egy közös babánk? Láttam a gyűrűt mindkettőnk ujján, ami csak úgy csillogott.

Illés Dávid a képzeletemben egészen máshogy festett. Idősebb volt, csupán néhány évvel, de az meglátszott rajta. Elegánsabb inget viselt, nyoma sem volt a farmernak, sem a sportcipőnek. Zselézte a haját, régen ilyet sose tett volna. Mégis kedvesen figyelt engem, szeretettel szemeiben.

Szalai Ádám semmit nem változott. Tökéletesen belőtt frizura, átható kék íriszek. Ugyanolyan élénk és friss volt a pályán, mint mindig. Amikor engem fürkészett, pontosan azt éreztem, amit az összes ilyen alkalommal.

A Dáviddal való párbeszédemet már nem is próbáltam megfejteni. Túlságosan fáradt voltam, ráadásul megrémisztett a tény, hogy az elképzelt jövőmben is a csatár és a volt barátom körül forognak a gondolataim.

Végül valahogy mégis átaludtam az éjszaka további részét, néha azonban hallottam az esőcseppek folytonos kopogását, ahogy az ablakokat ostromolták.

A napfény már kezdte felmelegíteni a takaró alól kikandikáló lábaimat, éreztem a gyengéd fuvallatot, ami kintről beáradt a szobába. A "térfélelválasztó" párna már a helyére került, én uraltam az egész ágyat. Találtam egy üzenetet Dzsudzsák oldalán.

Már edzésen vagyunk, Némóval az este során sok mindent lefixáltunk, Katának átadtam az infókat a buliról.
Nem volt szívem felébreszteni téged, olyan aranyosan ragaszkodtál Szala ágyneműjéhez.

UI.: Szólj, ha megtudsz róla valamit!

Balázs nagyon jól kezelte a helyzetet, sőt mint kiderült, Krisztiánnal elég rendesen ráálltak a meglepetésparti-dologra. Az azt követő sorra csak fintorogni tudtam, igaz, hogy rögtön ezután bele is szagoltam a fiú paplanjába, aminek sajnos elképesztő illata volt.

Megkerestem a mobilomat és küldtem egy extraédes smst a szülinaposomnak, ilyenkor nem akartam zavarni, hiszen a stadionban lehetnek. Még le sem tettem a telefont, amikor zörgést hallottam, valaki babrált a zárral. Dzsudzsákra számítottam, ezért bebújtam a paplan alá - alvást színlelve -, nem akartam kínos beszélgetésbe keveredni a focistával. Hát nem volt szerencsém.

A legrosszabb, amire gondolni tudtam az az volt, hogy a híres Dzsudzsák Balázs "ágyneműt szagolgatva" talál rám a lakosztályában. Viszont ez még mindig kellemesebb lett volna annál, mint amit akkor láttam. Felültem az ágyon.

Íriszei rabul ejtettek, megszólalni sem tudtam. Haja kócos volt, ajkai megduzzadtak, s mintha vér száradt volna rajtuk. Fehér, szakadt pólóját a melegítőfelsőjével próbálta eltakarni előlem. Ahogy összehúzta a darabot, észre vettem az újabb sebeket öklén, majd a horzsolást az alkarján.

- Miért vagy itt? - kérdezte, hangja a szokásosnál is mélyebb, rekedtebb volt. Szavait nem olyan hidegen intézte hozzám, mint korábban.

- Téged kerestünk. A srácok edzésre mentek, így én maradtam a szobátokban, aztán valahogy elaludtam - vázoltam fel neki a tegnap történteket, míg az ágyat elhagyva felé indultam. Tekintetemmel feltérképeztem arcát, mialatt ő furcsán méregetett. Bementem a fürdőszobába, hogy vizes borogatást készítsek, majd visszaérve kézfejére nyomtam a hideg kendőt.

- Mit csinálsz?

- Csak a dolgomat végzem - válaszoltam, csoda, hogy ennyire higgadt tudtam maradni. - Ha kezd melegedni már leveheted, Kata majd kint ellát.

Minél előbb igyekeztem kijutni onnan, de amikor lenyomtam a kilincset, a karomnál fogva húzott arrébb a kijárattól.

- Hova mész?

- Ne erőltesd. Nem áll jól.

- Tessék?

- Felesleges fenntartanod a látszatot. Jobb lesz mindenkinek, ha mi ezentúl nem állunk szóba egymással.

Balázs és Némó túlszárnyalták az elképzeléseimet, ami a szervezést illeti. Alig kellett csinálnom valamit, mivel elintézték, hogy a személyzet feldíszítse a hotel legnagyobb termét. Fekete-fehér teríték, bámulatos svédasztal és egy nagy halom ajándék, gyönyörűen becsomagolva. Na, az biztosan nem az ő munkájuk. Épp elég volt felelevenítenem az ominózus estét - amikor Némó és Ádi megpróbálták bepakolni a bőröndjüket -, ahhoz, hogy tudjam, lehet, hogy ezek a fiúk eszméletlenül tehetségesek ami a focit illeti, de kizárt, hogy összeegyeztessék a csomagolópapírt a dobozokkal.

A torta igazi rejtély volt. Némó szerint az édességeket egy az egyben Priskin rendezi azzal a francia haverjával, ennek ellenére a szállítmány még nem érkezett meg. Elvileg most indultak el érte, viszont Krisztián megígértette velem, hogy nem fogok kérdezősködni. Lehet, hogy fogalmam sincs, hogy mit művelnek, de ha elcseszik én kitekerem a nyakukat.

Megbeszéltük a srácokkal, hogy az lesz a legegyszerűbb, ha valami béna indokkal a terem felé csalogatjuk a szülinapost. Az esti edzésük után Dárdai megkérte, hogy segítsen neki felcipelni néhány dobozt a lakosztályába, így amikor a fiú kinyitotta az egyik lenti helyiség ajtaját, nem várt látvány tárult elé.

A teljes csapatunk - a válogatott, az edzők, a pszichológus, a sofőrök... egyszóval mindenki - ott volt, s elordítottunk egy "Meglepetés!" -t, Ádi pedig nem hitt a szemének. Körülnézett, megpillantotta azt a rengeteg lufit, a fényfüzéreket, az ajándékokat, de egy idő után már csak minket figyelt. Tudtam, hogy teljesen elérzékenyült, ezért gyorsan odaszaladtam hozzá és megölelgettem. Ő belepuszilt a hajamba, majd csak annyit hallottam, ahogy azt motyogja: "ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el".

Vacsora után ideje volt, hogy megérkezzen a torta. Priskin továbbra sem volt velünk, Némó azt mondta, hogy percek kérdése és megérkeznek. Azt mondta, hogy megérkeznek. Már korábban tisztáztuk, hogy a "francia fickó" nem fog jönni a partira, épp ezért nem értettem, hogy kire gondolt. Idióta focisták, mindig csak titkolóznak a hülyeségeikkel.

Aha. Azt hiszem jobb, hogy nem mondtak el semmit. Ugyanis amikor beléptek a terembe egy másfél méteres szülinapi tortával, amit úgy húztak maguk után, én már nem tudtam meglepődni. Kész, vége. Ilyenkor gondolkozhatnék el azon, hogy ők, egy kibaszott nagy tortával az "utánfutójuk" -on, hogy a fenébe lehetnek profi sportolók. Mivel az nem valamiféle egyszerű édesség volt. Rózsaszín, habos-babos, három emeletes csodát húztak maguk után, Ádiék majd' megfulladtak a röhögéstől. A tetején egy hatalmas, piros gomb volt, amit Priskin Tomi nyomott meg. A torta zenélni (!!!) kezdett, majd néhány másodperc után egy lány ugrott ki belőle.

Ádi barátnője nevetve, mégis könnyek között futott oda a fiúhoz, aki felemelte őt. Nagyon édes pillanat volt, mire én meghatódva kerestem a srácok tekintetét, akik csak kedvesen visszamosolyogtak rám.

Halk zene kíséretében adtuk át az ajándékokat. A legjobb barátodnak választani valamit olyan, mint egy lehetetlen küldetés. Főleg, ha ez a barát szinte bármit megvehet magának. Tőlem azt kapta, ami értékesebb a drága holmiknál. Egy emléket a gyerekkorunkból.

Mielőtt még odaadtam volna neki, rá néztem arra a haverjára, aki az én eltűnésem óta nagy szerepet tölt be az életében. Szalai Ádám úgy mosolygott miközben engem figyelt, mintha nem számítana a mai "veszekedésünk". Talán pont azért, mert neki egészen más tervei voltak a kapcsolatunkkal.

Sziasztok!!!
Nagyon szépen megkérlek titeket, hogy ne öljetek meg a fejezetben történtek miatt! 😂 Drágáim, komolyan mondom már úgy hiányoztatok! Muszáj volt végre leülnöm a laptopom elé egy hatalmas bögre kávéval, hogy írhassak nektek! Köszönöm a kommenteket, vote-okat, elképesztőek vagytok! 😘❤