A fiúk közvetlenül a megérkezésünk után gyakorolni kezdtek az egyik marseille-i pályán, így mi Katával a lelátóról figyeltük őket. A bemelegítés és az edzés is teljesen eltért attól, amit az osztrákokkal való mérkőzés előtt végeztek, mivel az izlandiak technikája egészen más. Dárdai jelenleg nagyobb hangsúlyt fektet a támadásra, mintsem a védekezésre. Bencéék felállították az akadályokat, majd minden focistával külön-külön foglalkoztak. Király és Gulácsi a kapukban várták a kivédeni való labdákat, amiket a srácok irányítottak feléjük.

A Dzsudzsák-Szalai és a Stieber-Priskin párosok lábteniszt játszottak a szabadon hagyott területen, amit hihetetlenül élveztek. Szövetségi kapitányuk fontosnak tartotta a kikapcsolódást, illetve a sokszínűséget, így a válogatottnak egyedi módszerei vannak a felkészülésre. Mint például a nézőtéri ülések közötti fogócska, ami több mint szórakoztató. Ádi és Kádár már fél órája kergetik egymást a több ezer férőhelyes stadionban, kisebb-nagyobb esésekkel. Ha pár másodpercnél tovább nézed a szerencsétlenkedésüket és őrült tempójukat, nem bírod ki nevetés nélkül.

- Nézd! A tökéletesség élő példája - sóhajtotta a mellettem ülő masszőrlány. Kénytelen voltam abba az irányba fordulni, amerre ő, pedig biztos voltam benne, hogy tudom kiről van szó.

Ádám épp Dzsudzsák Balázssal ölelkezett össze, valószínűleg megnyerték a játékot. Ezután a fiú felvette a labdát a földről, s dekázni kezdett vele. Kata áhítattal figyelte a srácot, majd végül rám emelte tekintetét.

- Akkor tulajdonképpen mi is van köztetek? - kérdezte tőlem, bármiféle kertelés nélkül.

- Semmi.

- Semmi? Jó, értem. Tehát a semmiért akar téged megvédeni minden férfitől a közeledben? - húzta fel szemöldökét és az említett felé biccentett.

Szalai vigyorogva szaladt át a pálya másik oldalára, hogy tizenegyeseket rúgjon Királynak.

Kata - annak ellenére, hogy imádja Ádámot, természetesen - nagyon jó barátnőm lett. Mivel hiányoznak az otthoni barátaim és Nagyi sincs mindig mellettem, fontos, hogy vele tudok beszélgetni és programokat szervezni. Igaz, programnak csupán azokat a félórás sétákat vagy kettesben töltött kajálásokat tekintjük, fiúk nélkül. Mert ők tényleg mindenhol ott vannak. Ennek ellenére azok a csevegések, amiket folytatunk, rengeteget jelentenek. Ilyenkor érzem azt, hogy nem csak azokkal a tesztoszteron túltengésben szenvedő férfiakkal vagyok összezárva egy légtérben és ott van ez a lány, akivel meg tudom tárgyalni a kirakatban lévő cipőket vagy azt a helyes fiút a taxiban. Ugyan egészen mások vagyunk, mégis kijövünk egymással.

- Szóval mi volt az a reggeli dolog ott az étteremben? - folytatta, s úgy tűnt, ezt nem úszom meg válasz nélkül. Már Ádám "köszönése" óta látom tekintetében a mérhetetlen kíváncsiságot, amiatt, amit tulajdonképpen én sem értek. Bordeaux-ban a történtek után körülbelül húsz percet maradtunk még, ami pakolással és rohanással - a busz irányába a teletömött csomagjainkkal - telt, ugyanis Dárdai minél előbb indulni akart. Szalaival azóta nem beszéltem. Nem mintha hagyta volna, hogy bárhol is kettesben lehessünk és tisztázzuk a dolgokat.

- Fogalmam sincs, Kata. Fogalmam sincs - mondtam, s hirtelen a vörösre lakozott körmeim tűntek a legérdekesebbnek a környezetemben. Azokat fixíroztam, próbáltam kitérni a lány tekintete elől.

Nem tudom, hogy mi történhetett, mit csinálhattam, amiért ennyire eltaszít magától. Eddig sem volt túl felhőtlen a kettőnk kapcsolata, sőt ez enyhe kifejezés. Viszont nem hittem volna, hogy ennyire kiakad. Vagy szimplán továbbra is utálja a társaságomat, és mivel Dávidot már elintézte, úgy döntött, hogy ezentúl nem kell beszélnünk többet. Kár, hogy az engem fürkésző íriszei ezt nem így gondolják.

Muszáj volt elfordulnom, ezért inkább Ádiékat néztem, akik néhány akadályon szlalomoztak át. Böde észrevett, majd nagy integetésbe kezdett, mint aki ma látna először. Sőt, szerintem senki sem örül ilyen nagyon annak, ha viszontlát valakit. Kedvesen "visszaköszöntem", s figyeltem ahogy társaival együtt kerülgeti a színes bójákat.

Hirtelen Németh Krisztián huppant le mellém, lábai érintették az enyémeket. Kipirult arca, szaporán emelkedő mellkasa ellenére barátságosan mosolygott.

- Vettél már valamit a kisgyereknek? - kérdezte, először pedig azt sem tudtam, hogy miről van szó. Aztán kapcsoltam. Nagy Ádám. Az én édes Nagy Ádimnak holnap lesz a születésnapja. A legjobb barátja majdnem, hogy elfelejtette.

- Nem, de van egy szuper ötletem! - Tényleg? - rendezhetnénk neki egy bulit - mondtam, hatalmas lelkesedéssel. Utoljára a 18. szülinapját ünnepeltem vele.

- Mi is ebben gondolkodtunk, csak előtte meg akartunk kérdezni téged.

- Mi is? Mármint kik?

- Tudod, a csapat. Pontosabban a főszervezők mi lennénk, négyen - motyogta, halkabbra véve hangját, hogy ne halljam mondanivalója végét.

- Basszus, Némó, ne csináld ezt!

- Jó, hát ugye vagyunk ketten, meg Dzsudzsák és Szala - sütötte le szemeit, mire hitetlenkedve felnevettem. - Nem hagyhatom ki őt, Ádi egyik legjobb haverja... - kezdett el magyarázkodni, de félbeszakítottam.

- Nincs semmi baj, megértem. Ti úgyis tudjátok minek örülne - mondtam, egy halvány mosolyt erőltetve arcomra. Krisztián látszólag megnyugodott, egy nagy sóhaj kíséretében átkarolt és magához húzott.

Tulajdonképpen ez a dolog teljesen hidegen hagy, ha nem vesszük figyelembe, hogy Ádám nem bír megmaradni velem egy helyiségben.

Fogalmam sincs hogyan, de úgy tűnt Némó elérte a célját. Ugyanis másnap délelőtt, közvetlenül a reggeli után három focistával maradtam az étkezőben. Ó, és persze Dárdai Pállal, mert miért ne.

- Srácok, én komolyan hiszek az épelméjűségetekben - kezdte, majd a focisták felé fordult, akik a zöldséges pultnak dőlve figyelték. Mindhárman a szokásos melegítőkben, amiket edzésre vesznek fel, mivel a "megbeszélésünk" után már mennek a pályára. A szövetségi kapitányuk kávéját kevergetve folytatta.

- Pontosan tudom, hogy mennyire várjátok Ádi buliját, viszont nem szabad megfeledkeznetek a holnaputáni mérkőzésünkről. - Mondatára a fiúk egyetértően bólogattak, mire az edző felém fordult. - Emma. Te vagy az egyetlen reményem, akármilyen elcsépelten is hangzik. Ezek az idióták nyilván valami fullos partit akarnak szervezni táncosnőkkel, bohócokkal és irdatlan mennyiségű alkohollal - mondta, az említettek pedig halk nevetésbe kezdtek. - Kérlek, legyél olyan kedves és állítsd le őket, amint valami hülyeségre készülnek. Nem akarok mégegyszer bohócot találni a fürdőkádamban. - Kész. Ennyi kellett nekik. Dzsudzsákék dőltek a röhögéstől, ezáltal pedig kénytelen voltam elképzelni egy jelmezes embert bohócorral, piros parókában, ahogy egy hajtogatott lufiállatkákkal teli kádban "fürdőzik".

- Jófiúk leszünk, ígérem - mondta Szalai a kapitánynak, majd odalépett hozzá és karját átvetette a férfi vállán. - Amúgy meg ezt te sem hagyhatod ki - vigyorgott, míg Dárdai ledobta magáról a fiú kezét.

- Kölyök, ne próbálj meg hízelegni - morogta a férfi. Nekem mégis feltűnt a halvány mosoly, ami megjelent az arcán, amint a srácokra pillantott. - Bőven elég volt a múltkor hazacipelni Kleinheislert, nem hiányzik, hogy megint teljesen elázzatok.

- Nem fogunk, főnök! - szalutált ezúttal Balázs, mire mindannyian felnevettünk. Igen, még Dárdai Pál is.

Miután ő kiment a teremből, a fiúk rengeteg információval árasztottak el a meglepetésbulival kapcsolatban. Már a megérkezésünkkor lebeszélték a szálloda alkalmazottjaival - akik kérésüket azonnal továbbították az igazgatónak -, hogy a hotel konferenciatermében lesz az ajándékozás, illetve "Ádi fogadása".

- Te jó ég, ti nem vagytok normálisak! - kaptam a szám elé a kezem, amint megláttam a rendelt ételek listáját és mennyiségét. - Mi ez? - mutattam az egyik tételre, amiből több mint 180 darabot kértek.

- Ez kérlek szerencsesüti, egyenesen a közeli kínaiból - mondta büszkén Dzsudzsák, mire egy "Hogy lehettek ekkora barmok?" -féle tekintettel fordultam irányába. - Most mér' ne? Ez még semmi Bödééhez képest... - szólta el magát, de nem tudtam rá figyelni, igyekeztem minél gyorsabban végigfutni a felsorolt kajákon.

- Zsíroskenyér - könnyített dolgomon egy mély, rekedt hang. Az eddig némán ácsorgó fiú odajött hozzám, én pedig ledermedtem. Próbáltam nyugodtságot színlelni, viszont a reggeliek után képtelen vagyok eldönteni, hogy mit is akar tőlem, ha a közelemben van. Zsíroskenyér. A semminél mindenképp jobb. Úgy tűnik haladunk. Kellett pár másodperc, hogy össze szedhessem magamat. Azonban mielőtt még bármit szólhattam volna, kikapta kezemből a listát. Az egyik pultnál megállt, majd egy megkaparintott tollal elkezdte áthuzogatni a sorokat.

- Mit csinálsz?

- Minek tűnik? - förmedt rám, s ekkor két kedves, mosolygós tekintettel találkoztam a háta mögött. Némó és Dzsudzsák megértő íriszei eszembe juttatták, hogy felesleges ezzel az emberrel foglalkoznom.

Hiszen minek tenném? Ádám továbbra is változatlanul bunkó velem, szinte semmibe vesz. A veszekedéseink egyirányúakká váltak, mostanra főképp csak ő bánt engem és nem számít neki az, hogy szeretném helyrehozni a dolgokat, amik az étteremben történtek.

Ugyanakkor Szalai Ádám az a férfi, aki képes volt utánam jönni a női mosdóba, hogy megvigasztaljon. Addig ölelt, míg el nem fogytak könnyeim, karjai biztonságot nyújtottak. Megnyugtató szavai miatt úgy éreztem, mintha komolyan gondolná azt, amit. Boldogságot ígért, majd suttogott valamit a hajamba, de már nem hallottam őt.

Visszanéztem erre az őrült fiúra, aki épp a barátaival beszélgetett. Barna haja össze-vissza meredezett, kék szemei szinte világítottak ahogyan a srácoknak magyarázott. Észre vett engem, zavartan megrázta fejét és elindult a kijárat felé. Én pedig utána.

- Neked meg mi a franc bajod van? - kérdeztem, amint utolértem őt. Nem ment messze, csak a folyosó végéig, ahol megtámaszkodott a falnál. Tekintetünk találkozott, most viszont már nem tudtam olvasni benne. A lift ajtaja kinyílt, Ádám belépett rajta, s az rögtön felvitte az emeletre. Nem voltam elég gyors, a döbbenettől mozdulni sem bírtam.

Szalai Ádám nem volt az aznapi edzésen. Egész délután őt kerestük, de mintha nyoma veszett volna. Dárdai teljesen kiakadt, mert senki se tudta, hogy mi van vele. Két nap múlva mérkőzésük lesz, egy játékosa pedig eltűnt. Egyetlen nyomunk az a telefonszám volt, amit egy gyűrött cetlin találtunk. Dávid száma.

Sziasztok!!!
Hihetetlenül aranyosak vagytok, de komolyan! Köszönöm szépen a kommenteket, szavazatokat, feliratkozásokat és ezzel együtt azt a támogatást, amit kapok tőletek! A következő rész valószínűleg csúszni fog néhány napot, mivel a hétvégém kész káosz lesz, nem hiszem, hogy lenne időm írni nektek. :( Remélem, tetszett a 11. fejezet, kérlek nyomjatok egy csillagot és írjatok megjegyzést, ha szeretnétek! :) ❤