A napsugarak erős fénye már zavarni kezdte szemeimet. Vízcsobogás. A szobatársam valószínűleg már a fürdőszobában készülődik, én pedig még mindig nem keltem ki az ágyból. Próbáltam lassan hozzászokni a világossághoz, de nagyon nehezemre esett. Amint megéreztem azt a hűvöset, ami az ablakon keresztül áramlott a lakosztályunkba megborzongtam, s jobban magamra húztam a takarót.

- Ideje felkelni, Emmie! - jelent meg mellettem Kata széles mosollyal ajkain, frissen, elkészülten.

- Nem, és könyörgöm, ne hívj többet így - motyogtam a párnámba, imádkozva még néhány perc nyugodt alvással töltött időért.

- Tizenegy óra múlt, csillagom. Már a reggelit is lekésted - mondta, miközben megfordultam, hogy rá nézhessek.

- Hol vannak a többiek? - kérdeztem, ez volt az egyetlen dolog ami igazán érdekelt. Vajon itt lehetnek még a szállodában? Ádi? Ő jól van? Fáj még a hasa és a sebei? Tud egyáltalán játszani?

- Reggel óta a pályán vannak és a kapitányuk a lelkemre kötötte, hogy még véletlenül se zavarjuk őket. Azt mondta, hogy ott is maradnak ebédelni és már csak a stadionban találkozunk - ment a szekrényünkhöz és elővette az egyik tornacipőjét.

- Minden rendben van velük? Senkinek sincs semmi baja? - Igyekeztem puhatolózni a lánynál, hátha tud valamit a fiúkkal kapcsolatban.

- Nem tudom, csak annyit üzent neked, hogy: "a biztonsági őreid megmaradnak", de fogalmam sincs, hogy ezt mire értette - ráncolta szemöldökét, de nekem már egészen máshol jártak a gondolataim. Dárdai tudta, hogy mi történt tegnap este? Vagy csak sejtette? Remélem, hogy a srácok nem mondtak neki semmit a történtekről. Még szörnyebben érezném magam, ha az edzőjük is tudna róla, hogy miattam verekedtek a mérkőzés előtti napon. Biztosan megharagudna rám és az első géppel röptetne haza Budapestre.

- Jól vagy, Emmie? - hadonászott előttem a kezeivel Kata, mire egy aprót bólintottam és már nem is foglalkoztam a szerinte imádnivaló becenevemmel.

- Persze, csak nem aludtam valami jól.

- Hát igen. Aki hajnali fél kettőkor lopózik vissza a szobájába, annak rövid éjszakája lehetett - kuncogott, ezért megdobtam a hozzám legközelebb eső párnával. - Jó, na. Legközelebb azért megemlíthetnéd, hogy ki az a lovag, akiért érdemes kiosonni az éjjel közepén - nézett rám, kíváncsi tekintetével fürkészni kezdett, végül elnevette magát. - Tudod mit? Majd elmondod ha szeretnéd, csak remélem, hogy nem az én drága csatárom érdekel. Ádikát már vagy fél éve próbálom megszerezni - mondta, mire íriszei felcsillantak, képtelen voltam felfogni, hogy mennyire komolyan beszélt erről az egészről.

- Szalai Ádám? Szalai Ádámra gondolsz? - dörzsöltem meg szemeimet, majd elindultam a mosdó felé, hogy felfrissíthessem magamat.

- Persze, hogy rá! Néhány napja láttam Dzsudzsákkal játszani. Annyira kimelegedett, hogy levette a pólóját és leöntötte magát egy vizesüveggel. Azt hittem, hogy ott helyben leteperem - mesélte, én pedig majdnem megfulladtam a röhögéstől fogmosás közben. Ez a lány valami hihetetlen.

Azon kívül, hogy délben lementünk ebédelni a szálloda éttermébe, szinte semmit sem csináltunk. Újra elájultam attól az ételmennyiségtől, amit ma is kipakoltak elénk és ezúttal is szépen megpúpoztam a tálamat salátával és csirkével. Ezután egy rövid "levezető" sétára indultunk a gyönyörű belvárosban. Még mindig nem sikerült megszoknom ezt az elképesztő látványt, hiszen Bordeaux egyszerűen fantasztikus. Azzal, hogy régi, színes épületeket néztem, próbáltam elterelni a gondolataimat, amik szüntelenül Dávid, Ádi és Szalai körül forogtak. A volt barátom megjelenése pillanatok alatt kikészített. Amint megláttam őt ott, azon a folyosón, szinte rosszul voltam. Nem tőle émelyegtem, olyat sosem tennék. Hiszen Dávid fantasztikus. Volt. Valamikor. Néhány éve biztosan. Ahogy tekintetünk találkozott, a lábaim remegni kezdtek, nehezebben kaptam levegőt. Megijesztett. Hiszen amikor utoljára láttam, a pokolba kívántam volna, mert eltaszított magától, ráadásul a munkája miatt. Mindig is hűséges volt hozzám és ezt pontosan tudtam, ő ahhoz túl jó ember, hogy ilyet tegyen velem. Egyszerűen karrierista lett és hirtelen már nem én voltam számára a legfontosabb.

Most pedig itt vagyunk, ismét egy városban és találkozni akar velem. Sőt, talán többet is szeretne. Nekem viszont fogalmam sincs, hogy képes lennék-e újra ezzel a fiúval lenni. Régen azt hajtogatta, hogy bármit megtenne értem és, hogy sosem tudna elhagyni. Ezért én szakítottam. Már nem tudtam eljátszani a boldog, megértő barátnőt. Arra kért, hogy utazzak vele és kezdjek egy új életet Franciaországban. Akármennyire csodásan hangzik, nem egyezhettem bele. Ott volt az egyetem, a családom, a barátaim. Nem hagyhattam fel mindennel csak azért, mert vele akartam lenni. Azon az éjszakán, amikor még egyszer, utoljára összevesztünk, eltűnt az életemből. Azt hittem, hogy soha többet nem látom. Még mindig úgy érzem, hogy nem tudtam volna elviselni, ha az lett volna az utolsó közösen töltött napunk.

Ádiék valószínűleg a pályán lehetnek és a délutáni meccsre koncentrálnak. Bárcsak velük lehetnék és támogathatnám őket a lelátóról! Remélem, hogy nyerni fognak, megérdemlik a győzelmet. Azalatt a néhány hét alatt, amióta ismerem a válogatottat, egészen máshogy gondolok rájuk. Régen csak ellapoztam az újságban, ha megláttam valamelyiküket az egyik oldalon és csak Nagyiról olvastam. Mostanra viszont már mindenkit sikerült megismernem személyesen és megállapíthatom, hogy nagyon kedvesek, ugyan idióták, de tényleg igazán rendes srácok. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy pár óra és újra láthatom őket játszani.

Eljött az idő. Kata, az érett huszonhét éves a szállodai szobánkban ugrál az ágyon, harci öltözetben. Én még csak most kezdtem el a készülődést, de sietnem kell, a kisbusz már vár minket. Felvettem a válogatott mezt, amit még Dárdaitól kaptam az első napomon, majd a fürdőbe mentem, hogy felkenjem magamra a magyar zászlót. A sofőrünk szerintem a Taxi című filmben érezhette magát, ugyanis őrült módjára, a sebességkorlátot kíméletlenül átlépve vezetett a stadionhoz. Elképzelésem sincs, hogyan csinálhatta, de tíz perc alatt odaértünk, karcolások nélkül.

A srácok már az öltözőben lehettek, percek kérdése és kezdődik a mérkőzés. A helyünk a lehető legjobb volt, közel a válogatott kispadjához. Eszméletlenül jó hangulat uralkodott a közelünkben és az egész csarnok zengett a lelkes szurkolóktól. A mi sorunkban az ideutazott családtagok és barátnők repesve várták szeretett focistájukat, fotózkodtak és együtt énekeltek. Remegtem és úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetek. Három éve láttam utoljára Ádit élesben játszani és akkor is nagyon szorítottam érte, de jelenleg sokkal fontosabb, hogy jól szerepeljen. Biztos vagyok benne, hogy most is szuper lesz, ahogyan mindig. Büszke vagyok rá, hiszen kevesen mondhatják el, hogy egyszer egy ilyen bajnokságon játszhattak. Nagy Ádám igen és még csak huszonegy éves lesz! Az én huszonegy éves futballcsillagom.

Részlet az EB dalából és a játékosok kivonultak a pályára. Látom őket. Szélesen mosolyognak és integetnek, gyerekekkel az oldalukon. Ekkor pedig felcsendült a himnuszunk és az összes jelen lévő magyar felállt a helyéről. A szívünkre tettük kezünket és a válogatottal együtt énekeltünk. Hirtelen Ádi a szektorunk felé pillantott és keresni kezdett valakit a tömegben. Amint meglátott, halványan elmosolyodott és továbbra is tartotta a szemkontaktust. Nézésemmel megpróbáltam jelezni neki, hogy mennyire szurkolok érte, hogy milyen nagyon szeretem és minden erőmmel támogatom.

Hitetlenkedve néztem csapatunkat, hiszen lenyűgözően játszottak. Ők irányították a játékot, míg az osztrákok túlságosan elbízták magukat. A fiúk beleadtak apait-anyait és ennek meg is lett az eredménye. Szalai hatalmas gólja után őrült módjára futott a szurkolókhoz, majd összeölelkezett a többiekkel és innentől fogva nem volt megállás. Az ellenfélnek esélye sem volt, Stieber félpályán át tartó labdavezetése meghozta gyümölcsét. Nyertünk, de még hogyan!

Míg a srácok a pályán hülyéskedtek, mi lementünk a stadion lépcsőjén, egyenesen az öltözőhöz. A segédedzők kiabáltak és pezsgőt bontottak, miközben Katával körülnéztünk. A helyiségben az otthoni szobám minimum hatszor elfért volna, pedig az sem kicsi. Bézs falak, modern szekrényekkel és padokkal, az egyik oldalon egy hatalmas asztal állt, tele ásványvízzel, energiaszeletekkel. Ez így mind rendben lett volna, de ebben a pillanatban berontott a teljes válogatott ordibálva, énekelve. Másodpercek alatt kitört a káosz. Azóta sem hallottam még senkitől sem ennyire hitelesen "az éjjel soha nem érhet véget" - et, mint azon az estén. És igen. Az az éjjel sosem ért véget. Számunkra biztosan nem.

Amikor egy kicsit lecsendesült a csapat, odamentem legjobb barátomhoz, aki szorosan magához vont.

- Nagyon büszke vagyok rád! Olyan jók voltatok! - suttogtam fülébe, majd még egyszer megöleltem, de hamar szétválasztottak minket.

- Jaaaaaaj Emma, hogy téged is mennyire kibaszottul szeretlek! - jött oda hozzám Dzsudzsák egy whiskey-s üveggel a kezében, és nyomott egy puszit az arcomra. - Muszáj velünk jönnöd bulizni! Ezt most nem fogod kihagyni, ha kell, a hátamon viszlek el addig! - röhögött, aztán újból meghúzta italát.

- Szerintem, nem akarjuk, hogy ez megtörténjen - nézett rám szórakozottan Ádi, s Balázzsal együtt a fiúk felé vették az irányt.

Nem sokáig maradtam egyedül, ugyanis Bence hamar észrevett az egyik padon ücsörögve és csatlakozott hozzám.

- Pezsgőt? - kérdezte, halvány mosollyal ajkain, mire bólintottam. Beleittam az üvegbe és rá kellett döbbennem, hogy ez egy drága, francia pezsgő lehet, még sosem ittam ehhez hasonlót.

- Ez isteni - mondtam teljesen lenyűgözve, majd tovább forgattam kezeim között. A fiú csak engem figyelt, vigyora egyre szélesebbé vált.

- Na és, hogy tetszett a meccs? - érdeklődött, a válogatott felé biccentve.

- Imádtam. Elképesztőek, de tényleg.

- Ugye te is jössz a paradis des dieux -be? - nézett rám kíváncsian, mire felnevettem.

- Igen, megyek. Most már azt hiszem, kénytelen vagyok csatlakozni hozzátok.

- Állítólag nagyon jó hely, Priskin már többször is volt ott tavaly a haverjaival.

- Akkor nekünk is ki kell próbálnunk - mondtam, majd felálltam helyünkről és magammal húztam az értetlen Bencét. Ádi és Szalai rögtön megindultak utánunk. Úgy tűnik, "a biztonsági őreim" nem tudták tétlenül nézni, ahogy elhagyom az öltözőt egy számukra szinte ismeretlen sráccal.

Sziasztok!!!
Hát itt is lenne a következő fejezet! Én személy szerint oda voltam a meccsért, talán főleg azért, mert akkor játszottak először a fiúk, ráadásul nem is akárhogyan! :) Hihetetlenül boldog vagyok, amiért szavaztatok az előző írásaimra és, hogy olyan sokan olvastátok és hozzáadtátok az olvasói listátokhoz a történetemet. Szerettem írni ezt a részt, remélem, hogy nektek is elnyerte a tetszéseteket! Nagyon örülnék, ha ismét lennétek annyira édesek, hogy szavaztok, esetleg megjegyzést írtok, bekövettek engem, vagy csak szimplán várjátok a folytatást! Tudjátok, rengeteget jelent nekem, hogy ennyien itt vagytok velem és persze Emmával! :)