Dárdai otthagyta a csapatot és segítőiket, majd velem együtt elindult egy végeláthatatlan úton, ami a kérdezősködést illeti. Valahogy sikerült eljutnunk az irodák felé, a szövetségi kapitány pedig profin kezelte az ügyet. Angolul hadart és mindenkit felelősségre vont az eltűnt bőröndöm ügyében. Végül egy órás körünk után ő is feladta, ahogy én már azt az elején tettem és visszavezetett a srácokhoz. Viszont szerencsére megadta a telefonszámát legalább egy tucatnyi embernek és ha ők megtudnak valamit a csomagról, értesíteni fogják őt.

Amint megláttuk a válogatottat, felsóhajtottunk, ezalatt az idő alatt senki sem tűnt el. Illetve csak többen lettünk. A focisták körül hatalmas tömeg kerekedett, de ezt ők elég jól kezelték. Mosolyogva válaszoltak a kérdésekre, képeket készítgettek és rengeteg aláírás került pólókra, újságokra, labdákra. Az edző megérkezésekor mintha a fiúk is máshogy viselkedtek volna. Igyekeztek elbúcsúzni a rajongóktól, látták Dárdain, hogy erre most nem jut idejük. Két perc múlva már újból csak a mi kis csapatunk állt a folyosó ezen részén, így egy gyors létszámellenőrzés következett, majd el is indultunk a buszunk felé.

A reptér parkolójában elég hamar megismertük a ránk váró járművet. Legalább negyven fő elfért benne, gyönyörű, kék színre volt festve és EB-s díszítést is ragasztottak rá. Mellette egy kisbusz parkolt, ami valószínűleg azoknak szolgált, akik a válogatottal jöttek, de már nem jut hely nekik a másikon. Először a csapat foglalta el az ülését, majd jöttem én és Kata, Dárdai Pál és még a segédedzők. Ugyan volt még hely, a többiek úgy döntöttek, hogy a kisebbet választják, így mindenki kényelmesen elfért. Én most a lehető leggyorsabban leültem Kata mellé, hogy még véletlenül se kelljen Szalai vagy más mellé ülnöm, úgy éreztem, hogy szükségem van most egy lányos beszélgetésre. Nem utaztunk sokáig, meglepően hamar odaértünk a szállodához, ami a válogatottnak és nekünk lett foglalva. Egy gyönyörű, még a pestinél is fényűzőbb hotelt pillantottam meg az ablakon keresztül és boldogan ugrottan le a buszról, hogy elfoglaljam a szobámat.

Előtte még a kapitány egyeztette a mai programot a focistákkal, majd átadta a kulcsokat a lakosztályokhoz. Igen, lakosztályokhoz. A bajnokság szervezői hozzájárultak a játékosok vendéglátásához, ezért egyértelmű volt, hogy a fiúk a lehető legjobb ellátást kapják a meccseik közötti időben. Holnap lesz a hivatalos megnyitó, ezért még öt nap van az Ausztria elleni mérkőzésig. Addig is többórás edzések várnak rájuk, és lassan én is kezdem a masszírozást. Amíg a szálloda előterében álltunk, Dárdai elmondta a srácoknak, hogy ha a napokban valami problémájuk lenne az edzések során vagy megsérülnének, nyugodtan fordulhatnak hozzánk szükség esetén. Hozzátette, hogy a meccsek előtt és után is kötelezően menniük kell masszázsra, nehogy valami baj történjen a későbbi játékuk alatt.

- Majd csak hatkor kezdődik a sajtótájékoztató, amin a válogatottnak jelenése van, addig pedig mindenki azt csinál, amit akar, persze legális és diszkrét kereteken belül - kötötte a fiúk lelkére edzőjük, míg ők lelkesen bólogattak. Valószínűleg mindenki lejátszotta magában annak a bizonyos bulinak a képeit, ezért volt olyan nagy a hallgatás és az egyetértés. Istenem, remélem nem csinálnak semmi őrültséget az EB ideje alatt! Naiv kislány. Mindig történik valami, ezúttal sem ússzuk meg ordítás nélkül.

Fellifteztünk a másodikra, szerencsére mindenkinek jutott azon a szinten hely. Mi, Katával kerültünk egy szobába, s a többiek is kétszemélyes lakosztályokban lettek elhelyezve. Szigorúan élt a fiú-fiú, lány-lány felosztás, függetlenül attól, hogy csak mi ketten voltunk lányok. Dárdai biztosra ment, valószínűleg tudta, hogy a szobatársam mennyire szereti a focistákat. Sajnáltam, hogy nem lehetek Nagyival egy helyen, így is alig tudunk beszélgetni, főleg mert a csapat sosem hagy minket négyszemközt.

Úristen. Ez képtelenség. Életemben nem láttam még ennél szebb szobát. Én itt maradok. Esküszöm, ide akarok költözni. A falak barackszínű tapétával voltak bevonva, a hatalmas ablakokat fehér függönyök fedték. A teremnek nevezhető helyiség közepén, szerintem egy háromszemélyes ágy állt, ami több volt mint mesés. Kata még nem jött be körülnézni, ezért megragadtam az alkalmat és megrohamoztam azt a hatalmas matracot. Háttal vetődtem neki, majd belesüppedtem a hófehér paplanba. Olyan csodás volt. Úgy gondoltam, hogy itt bármikor tudnék aludni, egyszerűen hívogató volt a selymessége. Több nagy és kisebb párna volt gondosan a fejrészhez helyezve, s kettőn karamellás csokoládé pihent. Istenem. Karamellás csokoládé. Álmodom? Előttem a falon egy méretes plazmatévé lógott, az alatt pedig egy hosszú komód húzódott, tele apró fiókokkal és egy minibárral. A lakosztály hálójában még elfért két fotel is egy apró üvegasztallal. Annak tetején egy nagy csokor tulipán állt, mindenféle színben.

Szükségem volt a pihenésre, és talán még inkább arra, hogy átgondoljam ezt a három hetet. Amióta csak ismerem Ádit, ezek a napok voltak azok, amikor leginkább beletekinthettem az életébe. Előtte, amíg gimibe jártunk, sosem volt önmaga. Nem tehette azt, amihez kedve szottyant, nem csinálhatta azt, amiért él-hal. Most végre megadatott neki ez a lehetőség, leérettségiztünk és mintha szárnyra kapott volna. Valószínűleg az anyukájánál is büszkébb vagyok rá. Annyira régóta szerettem volna őt ilyennek látni. Ennyire, felhőtlenül boldognak. Megtalálta azokat az embereket, akiknek ugyanaz a szenvedélye és valamilyen értelemben ők lélekben is hasonlítanak rá. Olyan kapocs tartja őket össze, amit egy hirtelen felbukkant régi barát nem tud szétválasztani és talán soha nem is lenne ilyenre képes. Nagyon szeretem ezt a fiút. Könnyek szöktek a szemembe és most nem is akartam elrejteni őket. Kata kitudja hol van, senki sincs a közelemben, utat engedhetek az érzéseimnek. Kíméletlenül sírtam, mert tudtam, hogy bármit csinálhatok, Nagy Ádám akkor is a karrierjével foglalkozik, ez a legfontosabb számára és ideje ezt nekem is elfogadnom.

A kiborulásom fő oka talán nem is ez volt. Hiszen még teljesen rendben voltam, amikor felszálltam arra az átkozott gépre, ha leszámítjuk azt, hogy mennyire féltem és émelyegtem. Megkaptam a lehető legrosszabb szomszédot, azt a köcsög Szalait. Oké, eddig is tudtam, hogy nagyjából milyen stílusa lehet, hiszen Kata már korábban is mesélt róla. Viszont azt sosem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, aki rátapint a gyengepontomra. Megtalálta a rejtett gyengeségemet és képes volt a földig tiporni, amint felhozta a témát. Hogy lehet, hogy valaki már az első találkozáskor ennyire mélyen a lelkedbe lát? Ezért pedig nagyon utáltam, igen, utáltam Szalai Ádámot. A mondatai fájtak, nem is akárhogyan. Mintha minden egyes szavával kifacsarta volna a szívemet. Igen, és most miatta folynak patakokban a könnyeim, mert ő olyan átkozottul könnyen el tudja cseszni a megismerkedésünket. Öt perc. Ennek az idiótának elég volt öt perc, hogy minden jót kiűzzön belőlem. Az egész ember egy kibaszott nagy kihívás. Kíváncsi vagyok, hogy mások mégis mit szeretnek benne. Azt, hogy ennyire nagyképű vagy önző? Nem foglalkozik mások érzéseivel? Esetleg azt az idegesítő tulajdonságát, hogy jól néz ki, mégis megváltozik róla a véleményed amint megszólal? Mert ezek határozottan nem azok a dolgok, amiket kedvelni lehet valakiben.

Eldöntöttem, hogy egy fiú miatt nem éri meg ennyit sírni. Ha még jelentene számomra valamit, akkor talán lenne értelme megejteni néhány könnycseppet, mert megbántott, de ő, ugyan már. Nagy nehezen feltápászkodtam a több mint kényelmes  ágyról, majd a fürdő felé vettem az irányt. Nem, ez nem egy egyszerű fürdőszoba volt. Inkább a habok és a kényeztetés birodalmának nevezném. Egy árnyalattal világosabb, barackszínű csempék fedték az egész helyiséget. Az egyik falon szinte végig a mosdókagylók uralkodtak. Fölöttük egy hatalmas tükör terült el a burkolaton, mellette kétoldalt apró polcok, telepakolva mindenféle mini szépészeti kellékkel. A kád. Ó, az a gyönyörű fürdőkád. Kezdem úgy érezni, hogy ez az egész lakosztály őrültté tesz, de nem érdekel. Hiszen kétszemélyes volt, a fallal érintkező oldalának teteje telis-tele illatgyertyákkal, amik elbódítottak, amint beléptél ide.

A mosdóhoz érve hideg vizet fröcsköltem az arcomba, hogy lemossam magamról a sírás nyomait, nehogy észrevegyék. Ezzel azt hiszem, elkéstem. Kopogtak. A folyosóra nyíló ajtót nyitva hagytam, ez a valaki viszont nem jött be rajta engedély nélkül.

- Gyere nyugodtan - szóltam ki, valamivel hangosabban a normálisnál, hogy két helyiségen át is meghallja. Kiléptem a fürdőszobából, a látogatóm pedig már az ágyamon ült és olvasott valamit. Talán a lenti bár itallapját. Amint meghallotta lépteimet felpillantott, így ütköztem világítóan kék szemeibe. Eldobta a papírt, amit előtte magánál tartott, s kezeivel kisfiúsan babrálni kezdett. Sosem láttam még Dzsudzsák Balázst zavarban.

- Szia. Tudok valamiben segíteni?

- Emma, sajnálom, hogy így rád rontottam.

- Semmi baj. Történt valami? Bajod esett? - Elképzelhetetlennek tartottam, hogy csupán fél órája tartózkodunk itt és máris megsérülne valaki.

- Nem, nekem nem.

- Akkor kinek? - kérdeztem kissé idegesen, pontosan tudva a választ.

- Szalának. Megint begörcsölt a combja. Tudod...

- Tudom. A normálisnál hamarabb begörcsöl neki, már kiskora óta így van. Kata mindent elmondott. Merre van?

- Felkísértem a szobánkba. Lent, a pályán sérült meg. A srácokkal hülyéskedtünk egy kicsit, de ő megcsúszott. Elég csúnyán és valószínűleg akkor feszült meg a lába - mondta, miközben már a lakosztályuk felé tartottunk. Nem hiszem el, ez az ember még nálam is szerencsétlenebb.

Sziasztok!!! Ismét itt vagyok, a folytatással. A mostani fejezet ugyan nem volt valami eseménydús, de úgy gondoltam, hogy fontos lenne, ha egy kicsit jobban megismernétek Emmát. Szerettem írni ezt a fejezetet, talán pont azért, mert sokkal inkább érzelmi jelentőséget hordozott magában, mintsem cselekménysorozatot. Remélem, hogy nektek is elnyerte a tetszéseteket és ahogy mindig, most is szívesen olvasnám a véleményeteket, szóval ne kíméljetek! :)