Az a két hét, ami hátra volt az indulásig, nagyon hamar eltelt. A válogatott ebből tíz napot Ausztriában töltött az edzőtáborban és mi, mint "háttérmunkások" végig velük voltunk.

Összebarátkoztam a masszőrrel, aki mindvégig nekem segített, megmutatta azokat a mozdulatokat, amikre szükségem lesz majd a fiúk masszírozásakor. Ő Kata, aki merőben más volt, mint én. Rövid, szőke haja mindig ki volt vasalva és a legfrissebb divat szerint öltözködött. Én azonban középhosszú, barna hajammal teljesen átlagos voltam, továbbá a stílusom is amolyan "lány a szomszédból". Sosem szerettem kitűnni a tömegből, viszont ha jól gondolom, akkor ő igen. Kék szemei szikráznak, magabiztossága az egekig ér. Emellett, hogy sok dologban különbözünk és nem olyan szokványos jelenség ahogyan én, teljesen jól kijövünk egymással. Könnyen tudunk miről beszélgetni, habár őt nagyrészt Szalai Ádám kidolgozott felsőteste érdekli, szeretek vele lenni. Legalább most már az összes játékosnak tudom a nevét és fel is ismerem őket, ami nem árt, ha már hetekig leszek velük egy légtérben.

Most épp a második pihenőnapunkat töltjük, immáron Magyarországon, egy elegáns hotelben, mert Dárdai Pál, a fiúk szövetségi kapitánya, egyben fő edzője, fontosnak tartja, hogy amíg itthon vannak, ne zavarják őket barátok, illetve családtagok, hogy a lehető legjobban tudjanak a pihenésükre koncentrálni. 

Nagy Ádival a kapcsolatom mostanra több volt, mint csodálatos. Végre újra nyugodtan kimondhattam, hogy igenis, ő a legjobb barátom. Előbb-utóbb talán sikerül elfelejtenünk a fájdalmas veszekedésünket, de szerencsére jelenleg is csak a lényegre koncentrálunk, egymásra. A tegnapi napot végig együtt töltöttük, miután délig aludt, kirugdaltam az ágyból, hogy csináljunk is valamit. Inkább a szállodában maradtunk, mintsem, hogy kint töltsük az időt, ahol mostanra már rengeteg a megvadult, izgatott szurkoló.

Fogalmam sem volt, hogy ennyi ember készülődik az Európa Bajnokságra. Ráadásul, hogy ennyire. Hihetetlen. Amíg meg nem érkeztünk ide, nem egy hatalmas méretű zászlót és lelkes csoportot láttam. A fiúk neveit skandálták és énekeltek. Baromi jó hangulatot csaptak, csak éppen szegény focistáknak erre volt a legkevesebb szükségük. Persze végtelenül jól esett nekik a magyarok nagyszabású támogatása, de több mint egy hét folyamatos edzés és gyakorlás után csak a frissen vetett, puha ágy volt az egyetlen, amire vágytak. Ó, és természetesen az a svédasztal, ami attól a naptól fogva minden este vártak őket, kimondottan a csapatuk érkezésére számítva. Életemben nem láttam még ennyi csirkét és zöldséget, mint ezeken a vacsorákon.

Ádival az a nap nagyon kellett nekünk. Szerintem már tudat alatt is régóta szükségünk volt egy ilyen programra, mint amilyen a tegnapi volt. Felrendeltünk magunknak a szobájába legalább egy liternyi fagyit két kanállal és megállás nélkül beszéltünk. Néha egymás szavába vágva meséltük a sztorikat, amik azóta történtek velünk. Három év rengeteg idő ahhoz, hogy sok fontos pillanatot kihagyjunk egymás életéből. Én többnyire az egyetemről, az osztálytársaimról és anyuékról meséltem neki, ő pedig annyi ciki történetet mesélt a válogatottról, hogy délutánra már fájt a hasam a folytonos nevetéstől.

Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy végre magam mellett tudhattam őt. Egyfajta lelki megnyugvást okozott nekem a jelenléte és az, hogy újra részese az életemnek. Bárcsak ne lépett volna ki belőle azon a nyáron. Viszont nem szeretném továbbra is a múltat boncolgatni, épp ezért megígértük egymásnak, hogy többé nem hozzuk fel ezt a témát közöttünk.

Mióta nem találkoztunk lett egy barátnője. Nagy Ádámról beszélünk, így ha ő egy új valakit költöztet a nem szokványos életébe, annak a személynek nagy jelentősége van.  Eszti 20 éves ahogyan én, tehát mindketten Ádinál egy évvel fiatalabbak vagyunk, biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megismerem majd, ki fogunk jönni egymással. A fiú róla is sok mindent mesélt, és ahogy sikerült leszűrnöm a dolgokat, ezennel egy komoly kapcsolat alakult ki közte és Eszter között, aminek talán én örülök a legjobban, a kívül állók közül. Mindig fontos volt számomra Ádi boldogsága és tudom, hogy ez a lány az ő mostani jóllétének forrása, és egy kicsit talán az én visszatérésem is közre játszott abban, hogy ez a srác mostanra ennyire kiegyensúlyozott lett.

A reggel a szokásos felfordulással kezdődött. Priskin és Böde nem ébredtek fel az ébresztőjükre, így lekéstek a közös, konferenciatermes reggeliről, kénytelenek voltak a szálloda többi vendégével étkezni, ezért fél órával később már több száz kép került fel a közösségi oldalakra, arról ahogy Böde épp a zsemléibe harap, illetve megszámlálhatatlan közös fotó és selfie lett beállítva profilképnek a szurkolóik oldalain.

Talán mi, Katával voltunk az egyetlenek, akik nem bírták visszatartani a feltörő nevetést, amikor megláttuk a képeket. A többiek enyhén szólva mérgesek voltak a srácokra, amiért most hivatalosan is megerősítették, hogy hol lakik a válogatott az EB kezdetéig.

Még úgy tűnik nem volt elég a délelőttből, ugyanis reggeli után, közvetlenül az edzés előtt, a legtöbb srác még letusolt és Langnak valamilyen csoda folytán sikerült elesnie a 90x90cm-es tusolóban, amiben ő elmondása szerint épphogy elfér.

Így történt, hogy tíz órakor, amikor már minden focistának a pályán kellett volna lennie, Lang Ádám még Katánál, a masszőrnél volt, aki káromkodva kötözgette a fiú sebeit, mert pontosan tudta, hogy ebből megint kiabálás lesz a szövetségi kapitány részéről. Ez a sérülés ráadásul nem is amolyan horzsolás volt, sokkal inkább egy vágás, mert Lang lábába beleállt az egyik csavar, ami a zuhanyt tartotta. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy még időben kivegye vádlijából az épphogy bent lévő darabot, így nem kellett kiműteni belőle, csupán lefertőtleníteni és bekötni.

Viszont nem csak ezek voltak az okok Dárdai mai kifakadására. Tegnap este, megünnepelve az utolsó itthon töltött estét, néhány játékos szórakozni ment. Találtak valami extravagáns szórakozóhelyet, s annak VIP termét és finoman fogalmazva leitták magukat.

Örülök neki, amiért nem az edző szobája volt közvetlenül Dzsudzsák és Szalaié mellett, hanem a miénk Katával. Mivel miután a srácok hazaértek, olyan éjjel fél kettő körül, Szalai őrült módon énekelni kezdett és nem hagyta abba negyed háromig, amikor előadását megelégelve Gera átment hozzá, fejbe csapta valamivel és betolta a fürdőszobába, hogy a srác kijózanodjon.

Így nem csodálkoztam, amikor a pályára érve Dárdai Pál nem éppen megválogatott szavú kiabálását hallottam meg elsőként, mivel nyilván látta a fiúkon, hogy nem a legjobb formájukat hozták a mai edzés kezdetekor. Mindenféle mondatok elhangoztak. Legfőképp olyanokról volt szó, amikben teljesen igazat adtam neki.

Kétségei voltak a csapat komolyságát és szakmaiságát illetően, mivel most már ténylegesen csak egy napjuk van a bajnokság kezdetéig, ami alatt részben utazni és aludni fognak. Viszont pár perc hallgatás után már én is sajnálni kezdtem őket, mert látszott rajtuk, hogy nagyon megbánták a tegnapi kiruccanásukat. Utoljára a hallban beszéltek a tegnap estéről, a kapitánytól távol, amikor azonban nagyban röhögve mutogatták egymásnak az illuminált állapotban készített képeket. Hozzám is eljutott néhány fotó és be kellett vallanom, hogy ezt kár lett volna kihagyni. Annak viszont örülök, hogy Ádi nem tartott velük, ahogyan én sem.

A mai nap volt az egyetlen az edzőtábor óta, amikor a válogatott gyakorolt, előtte csak a pihenésre és a kikapcsolódásra koncentráltak. Végig kint voltam a pálya mellett és figyeltem őket, kezdtem rájönni, hogy mások mit szeretnek annyira a fociban. Természetesen, főleg a legjobb barátom miatt, de gyakran néztem meccseket, azonban leginkább a külföldi csapatok mérkőzéseit. Épp ezért volt meglepő még először látni a fiúkat játszani és azóta amolyan büszkeség tölt el engem, hogy magyar vagyok. Tudom, hogy nem ők a legprofibbak, de biztos vagyok benne, hogy a mi focink rengeteget fejlődött az évek során és örülök, hogy itt lehetek velük, és velük leszek életük talán egyik legmeghatározóbb eseményén. Aminek kezdete már csak órák kérdése volt.

Este kilenc van, az én bőröndöm már készen áll az indulásra, azonban Ádi még segítségre szorult és egy idő után feltűnt, hogy a szobatársa, Németh Krisztián sem pakolt még be teljesen. Így történt, hogy még fél tizenegyig rakosgattam a pólókat, boxereket, zoknikat és egyéb ruhadarabokat a srácok bőröndjébe, mert néhány próbálkozás után képtelen voltam tovább nézni őket, ahogy a földön szerencsétlenkednek.

Franciaországgal kapcsolatban sok félelmem volt. Először is ott volt az a rengeteg robbantgatás, ami az elmúlt időszakban történt, de tudtam, hogy az ottani emberek rendesen felkészültek a többi ország érkezésére is és biztosították a helyet annyira, hogy az ottlétünk alatt semmilyen probléma se merülhessen fel. Másodszor pedig rettegtem a repülőre üléstől. Még sosem repültem és világéletemben tériszonyom volt, a közelünkben lévő kilátóra sem vagyok képes felmenni, nemhogy többezer méter magasan utazni.

Ezért okozott meglepetést a másnapi út. Nem, nem azért mert bírtam a repülővel való utazást, mert kicsit sem. Csupán azért, mert annyi minden történt azalatt a másfél óra alatt, amire egyáltalán nem számítottam. Többek között megismertem Szalai Ádámot, ezúttal személyesen, és sikerült összevesznem vele röpke öt perc leforgása alatt.

Óóóó, hát ismét itt vagyunk!! Boldog vagyok, hogy a prológusnál többen is szavaztatok, nagy örömmel tölt el, hogy már most tetszik nektek a történetem. Szeretném, ha ezúttal esetleg megírnátok a véleményeteket a könyvvel kapcsolatban, egy kis időt szánva rám, hogy megtudjam, érdemes-e folytatnom a történetet és, hogy jó irányban indultam-e el, ami a sztorit illeti. :) Sok-sok puszi mindenkinek, aki elolvasta az eddigieket és Boldog Újévet Kívánok Nektek!!! 💕