[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

12 ÉVVEL KORÁBBAN

   A kocsi hátsóülésén ülve meredtél a semmibe, amikor sikítások és füttyentések hasítottak a nyugalmas csendbe. Tekinteted az ablakra vezetve megpillantottad az akadémia előtt álló tömeget. A „rajongóitok". Egész gyermekkorodban ilyesfajta figyelmet kaptál, a testvéreiddel együtt, és már megszoktad a házatok előtt álló tömeg látványát, mégsem élvezted ezt a folyamatos figyelmet. Inkább éltél volna átlagos életet. Egy egyszerű, hétköznapi lány életét, aki iskolabusszal utazik, és akire csak a családja vár, amikor hazaér. Aki nem szerepel újságcikkekben, nincs róla készült játékfigura, és nem kell emberek életét elvennie szinte minden nap.

   A kocsi lefékezett, és testvéreid kinyitva az ajtót kiszálltak. Egyikük sem nézett a tömegre, egyiküket sem érdekelte a mindennapos szurkolók látványa. Ahogy te is kiszálltál a neved hallottad, a tömegben állók kiabáltak, a figyelmed próbálták magukra vonni. Tekinteted a maszk takarásában egy fiatal kislányra esett, aki egy táblát tartott, rajta csillogó betűkkel a neved állt. A kislány izgatottan mosolyogva állt az anyja előtt, magasba tartva a táblát, a neved hívva.

   Azonban nem álltál meg.

   Szabály volt ez, melyet mindannyiótoknak be kellett tartani. Nem léphettetek kapcsolatba a rajongókkal, nem beszélhettetek velük. Még csak rájuk sem kellett volna néznetek. Jobbak voltatok náluk, a következő evolúciós lépcsőfok. Gyűlölted ezt, és azt kívántad, bárcsak itt lenne Ötös, aki legalább egy kicsit el tudta vonni a figyelmed a tömegben álló gyerekektől, akik mind olyanok akartak lenni, mint ti.

   Ekkor hirtelen szorítást éreztél a csuklódon, így döbbenten hátrapördültél. Egy fiatal fiú állt mögötted. A fiún ócska, házilag készített Esernyő Akadémiás egyenruha volt. A maszk papírból lett kivágva, az ingjén piros ragszalag csík húzódott végig, és ugyancsak egy papírból kivágott címert ragasztott a mellkasára.

   – Én vagyok a legnagyobb rajongód! – mondta, te pedig már szólásra nyitottad a szád, hogy megpróbáld azelőtt elküldeni, hogy az apád észrevenné a jelenlétét, azonban ekkor Allison közéd és a fiú közé lépett, míg Luther megragadva a karját elrántotta a kezét a tiédről.

   – Nem lenne szabad itt lenned – mondta a fiú az ismeretlennek, de ekkor mögötted ismerős hangot hallottál.

   – Vissza a kordon mögé! – kiáltotta Reginald, és megfogva téged és Allisont az iskola irányába lökött, így most mögötte álltatok. Allison a kezed fogva húzott tovább, de te csak megálltál, és aggódva hallgattad az apád és a fiú között lezajló beszélgetést.

   – Igen, de... – kezdte a fiú, és egy pillanatra rád nézett, mielőtt újra az apátokra pillantott. – Én is aznap születtem, mint az akadémiások. Olyan vagyok, mint ők! Egész biztos! Arra nem jöttem rá, mi a képességem... még. De közösen kideríthetnénk.

   – Neked nincs képességed – hajolt le a fiú elé a férfi, te pedig ökölbeszorított kézzel nézted, ahogy összetöri a fiú álmait. – Soha nem is lesz képességed! Most menj haza!

   – Ne! Kérem! Kérem – könyörgött a fiú. – Csak... hadd maradjak! Ha már idejöttem. Kérem ne küldjön vissza!

   – Adok egy jó tanácsot fiacskám – egyenesedett fel Reginald, és egyik kezét a fiú vállára ejtette. – Nem lehet mindenki nagy hatalmú. Ha valami elérhetetlent hajszolsz, egy életre való csalódás, és megbánás lesz érte a jutalmad. Szóval tűnj el a birtokomról!

   Figyelted, ahogy az apád megragadva a fiú ruháját elvezette a bejáróról, és ellökte őt. A fiatal az autónak csapódott, amivel jöttetek, míg a tömeg hangosan nevetett rajta. Összehúzott szemöldökkel indultál a fiú felé, hogy megvigasztald, azonban apád megfordult, és észrevéve téged, a hátadra tette a kezét, és az akadémia felé irányított. Bár a fogásából könnyű lett volna kiszabadulnod, kétségtelenül megbüntetett volna azért, ha most ellenkezel vele, és a büntetés gondolata rettegéssel töltött el. Így engedelmesen hagytad, hogy elvezessen, a vállad fölött a fiúra nézve.

   – Gyerünk Hetes számú – mondta, ahogy belökött a kapun. Lehajtott fejjel léptél beljebb, majd megállva az ajtóban megfordultál, hogy ismét az idegen fiúra nézhess. Az apátok közben becsukta a kaput, és a testvéreid is kiléptek az ajtón, melléd sorakozva.

   Ahogy ott álltál, a fiúra meredve, annak a szemei hirtelen a tieidbe mélyedtek.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   – Harold Jenkins? – kérdezted értetlenül. Nem rémlett ez a név.

   – Ki a franc az a Harold Jenkins? – tette fel a kérdésed kissé részletesebb változatát Diego. Egy emberként néztetek az előttetek álló Ötösre, várva a fiú válaszát.

   Ötös ekkor ürítette ki a poharad, majd levéve azt a szája elől rátok nézett. Feszülten vártad a választ, és figyelted, ahogy a kiürített poharadat átdobta a válla fölött.

   – Nem tudom – felelte, mire erős kényszert éreztél, hogy lefejeld a pultot mögötted. – Még. De tudom, hogy ő a felelős a világvégéért. Szóval meg kell találnunk. Mégpedig most rögtön.

   – Király, és hol kezdjük? – kérdezted a mellkasod előtt összefont karokkal.

   – Mi köze ahhoz, ami történni fog? – tette fel a saját kérdését Luther.

   – Fingom sincs – felelte vállat vonva Ötös.

   – Tehát, akkor semmit sem tudunk, csak a nevét – kezdted summázni eddigi ismereteiteket. –Nem tudjuk, hol lehet; hogy néz ki; mi köze ahhoz, ami történni fog; mi fog egyáltalán történni, és még csak azt se, hogy hol kezdhetnénk egyáltalán a keresést.

   – Ennyi? – kérdezte Diego, aki nem volt túl lenyűgözött.

   – Ennyi elég – jött a válasz Ötöstől, mire fél szemöldököd felvonva kérdőn néztél rá.

   – Tucatnyi Harold Jenkins lehet a városban – tájékoztatta a fiút Diego, mire te egyetértően bólintottál.

   – Akkor ne vesztegessük az időt! – válaszolta Ötös, mintha ez ennyire egyszerű lenne.

   – Hogyan akarod megtalálni, ha azt sem tudjuk, hogy a tucatnyi Harold Jenkins közül melyik lehet az, aki nekünk kell? – tetted fel a legégetőbb kérdést, és reménykedtél benne, hogy Ötösnek ezúttal lesz egy épkézláb válasza. Ötös köhögött párat, és várta, hogy befejezd. – Hogy szerezted meg ezt a nyomot?

   – Emlékeztek arra a két maszkos őrültre? – kérdezte két köhögés között Ötös.

   – Ó igen, azt hiszem nekem rémlenek – jelentette Klaus, aki úgy csinált, mintha el kellett volna ezen gondolkodnia. A férfi nyilván emlékezett rájuk, elvégre ők rabolták el.

   – Ja, ránk támadtak, amíg te bepiáltál – helyeselt Diego, hasonlóan játszva, mintha csak most ugrott volna be neki, hogy volt velük egy kis összetűzésetek.

   – Ők azok – bólintott Ötös. – Az időbizottság küldte őket, hogy ne tudjam megakadályozni az emberi faj kipusztulását.

   – Az idő mi? – kérdezte értetlenül Allison.

   – Ötös nekik dolgozott korábban – magyaráztad, és a fiúra mutattál. – Szemmel tartják a teljes téridőt, hogy mindenképp megtörténjen az, aminek meg kell.

   – Igen – bólintott Ötös a szavaidra. – Úgy hiszik, hogy három nap múlva eljön a világvége. Elmentem a központjukba, és elhoztam egy üzenetet, amit a két tébolyultnak szántak. Védjék meg Harold Jenkinst. Szóval biztos, hogy ő okozza majd a világvégét.

   Testvéreitek egy ideig csendben emésztgették a fiú szavait, majd hirtelen mind egyszerre kezdtek beszélni. Te csak megvontad a vállad, és leültél Klaus mellé, várva, hogy Ötös minden kérdésre válaszoljon. Klaus motyogott melletted valamit lángoló bőrről, de egyértelműen nem hozzád beszélt, így úgy döntöttél, nem kérdezel rá. Valahogy úgy nézett ki, mint aki el van a saját kis világában, és nem hitted, hogy tisztában volt azzal, hogy az előző szavait hangosan is kimondta.

   – Azért érzitek, hogy ez mekkora őrültségnek hangzik – mondta Allison, neked és Ötösnek címezve szavait. Ismét csak vállat vontál, és hátra dőlve a kanapén vártad, hogy mi lesz ebből.

   – Tudod, mi az őrültség? – kérdezte ingerülten Ötös. – Ránézésre egy tizenhárom éves fiú vagyok! [Név] kedvére öregedik és fiatalodik azzal, hogy emberek életerejét lopja! Klaus beszél a holtakkal! Luther meg azt hiszi, hogy átverhet minket a kabáttal! Az egész életünk őrültség! Mindig is így volt.

   – Ebben tényleg van valami – motyogta Klaus.

   – Nem lopom az életerejüket – morogtad, de te magad sem találtál megfelelőbb szót a képességedre. – Néha adok is nekik.

   – Nem mi választottuk ezt az életet – folytatta Ötös, mintha egyikőtök sem mondott volna semmit. – De három napig még a miénk.

   – Amikor legutóbb meg akartuk állítani, mind meghaltunk! – ellenkezett Allison tovább. – Ez most miben más? Miért ne menjek haza a lányomhoz?

   – Mert ezúttal itt vagyok én – felelte Ötös. – És tudjuk a fickó nevét is. Srácok, lehetőségünk van rá, hogy megmentsük több milliárd ember életét. Többek közt Claire-ét.

   – Tudod a nevét? – kérdezte pár másodperces csend után Allison. Nyilván nem számított rá, hogy Ötös tudná a lánya nevét, elvégre a fiú évekig nem volt veletek.

   – Tudom – bólintott Ötös. – Ha túléljük, szívesen megismerném.

   – Jól van – mondta Allison, aki látszólag végre meggyőződött a fiú igazáról. – Kapjuk el a szemetet!

   – Jerald Jenkinsnek reszeltek – bólintott Diego is.

   – Harold Jenkins – javítottad ki, mire a férfi érdektelenül pillantott rád.

   – Tök mindegy – mondta, te pedig csak mosolyogva a fejed ingattad. – Nem vagyok hajlandó még valakit elveszíteni.

   – Luther? – nézett most Ötös a férfira, míg Diego az ajtó felé indult.

   – Ja, menjetek – mondta a szólított. – Én átnézem apa feljegyzéseit. Még mindig úgy gondolom, hogy ennek a Holdhoz lesz köze.

   – Ez most komoly? – kérdezte Diego. – Már a világvége is kettőtökről szól?

   – „Tartsd nyitva a szemed!", ezt mondta nekem – védekezett Luther. – Szerinted véletlen? Valahogy biztos kapcsolódik ehhez!

   – Nem, nem kéne szétválnunk – ellenkezett Allison, megragadva a férfi kezét.

   – Most nincs időnk ilyesmire! – kiáltotta Ötös, aki láthatóan igencsak feszült volt.

   – Egyetértek, nem kellene magánakciókba kezdeni – bólintottál te is.

   – Zúzzunk – szólt közbe Diego. – Én tudom, hol találhatjuk meg. Klaus gyere velem!

   – Nem! Menjetek csak – legyintett melletted a szólított. A férfi egyértelműen nem volt túl jól, borzalmasan nézett ki. Főleg akkor, amikor nehezen feltápászkodott mellőled, és az ajtó felé lépkedett. – Azt hiszem, hogy... hogy kihagyom, mert... nem érzem túl jól magam. Szóval...

   Ötös legyintett, ahogy a férfi elhaladt mellette, majd Diegoval együtt ők is elhagyták a termet. Te is felálltál, és bátorítón a szobában maradt Allisonra és Lutherre mosolyogtál, majd követted Ötöst és Diegot. Alig hagytad el a szobát, amikor Allison felzárkózott, és ti ketten léptetek ki a házból. Két testvéretek már a kocsiban ült, és rátok vártak. Nem is tétlenkedtetek, beültetek a hátsó ülésre, és ahogy mindketten becsuktátok az ajtókat, már indult is a kocsi.

   Nem kellett sokáig mennetek, hogy elérjétek a célotok. Diego a rendőrség előtt állt meg.

   – Ennek a Jenkinsnek biztos van priusza – közölte veletek, neked pedig be kellett vallanod, hogy ez okos gondolat volt a férfitól. – Meg kell szereznem az aktáját.

   – Oké, és mi a terv? – kérdezted, ahogy hátrafordulva a rendőrség előtt álló két rendőrre pillantottál, akik éppen egymással beszélgettek. – Nem hinném, hogy csak úgy odaadják.

   – Úgy ismerem az őrsöt, mint a tenyeremet – felelte nyugodtan Diego. – Sok időt töltöttem bent.

   – Bilincsben – bólogatott Allison.

   – Nem mindegy? – kérdezett vissza Diego. – Mondom a tervet.

   – Tervet? – tette fel a kérdést Ötös. – Beteleportálok, és kihozom.

   – Nekem tetszik ez a terv – hajoltál előre az ülések között, és két testvéredre mosolyogtál. Diego azonban a fejét rázta.

   – Nem, ez nem... – kezdte. – Te nem ismered olyan jól a helyet, oké?

   – Tegnap konkrétan megcsináltam ugyanezt – tudatta veletek a fiú, de aztán értetlen pillantásotok látva elgondolkodott, és kijavította magát. – Vagyis, nekem tegnap, nem nektek tegnap. Két másodperc az egész...

   – Figyelj ide – szakította félbe Diego, te pedig csak csendben a fejed ráztad, és összenéztél Allisonnal. – Te nem mész sehova! Döntöttem. Ez a vezető dolga. Vezet.

   Azzal kiszállt a kocsiból, és becsapva maga mögött az ajtót elindult, hogy véghezvigye a tervét. Egy ideig csak néztetek utána, majd hirtelen Allison is kinyitotta az ajtót, ezzel felhívva magára a figyelmetek.

   – Hova mész? – kérdezted, elkapva a csuklóját, mielőtt kiszállhatott volna. Allison megállt a mozdulataiban, és feléd fordult.

   – Felhívom Vanyát – felelte, szemeiben lelkiismeret-furdalás csillant. – Meg kell magyaráznom neki, mi történt, amikor korábban eljött az akadémiára.

   – Veled megyek! – jelentetted ki, elengedve a kezét, és kinyitva a saját ajtód. A nő ellenkezni akart, láttad az arcán, de csendre intetted. – Én is a testvére vagyok, és engem is bánt, hogy megint kihagytuk ebből az egészből. Joga van tudni a világvégéről, és ha segíteni akar, azt sem akadályozhatjuk meg. Bocsánatot akarok kérni tőle.

   – Rendben, rendben – sóhajtott Allison.

   – Akkor én is jövök – mondta Ötös, ő is kiszállva az autóból. Meglepetten pillantottál rá, mire megvonta a vállát. – Jobb ott veletek, mint egyedül a kocsiban.

   – Mi van, csak nem magányos lennél? – kérdezted vigyorogva, ahogy a legközelebbi telefonfülke felé indultatok.

   – Eleget voltam már egyedül, elhiheted – felelte ő, mire azonnal elkomolyodtál. Igaza volt, hosszú időt töltött magányosan, és noha nem mondta ki, nem volt meglepő, hogy nem akart egyedül lenni többé.

   Megálltatok a telefonfülke előtt, és figyelted, ahogy Allison odalép, bedobja az érmét, és tárcsázza a számot. Egy ideig csendben állt, várta, hogy a nő felvegye. Aztán beszélni kezdett.

   – Szia Vanya. Én vagyok – mondta, te pedig azt hitted, hogy a vonal másik felén valóban a testvéretek volt, azonban Allison következő szavai megcáfolták ezt. – Csak szerettem volna... Minden olyan zűrös lett. És én csak szerettem volna jó nővéred lenni. Azt hiszem, kudarcot vallottam. De hívj vissza, oké? Szeretlek húgi. Adom [Nevet].

   – Hé Vanya – mondtad, ahogy hálásan átvetted a feléd nyújtott telefont. A másik oldalról csupán a csend adott választ köszönésedre. – Tudom, hogy ez kétszínűségnek tűnik neked, és hogy úgy érzed kihagytunk a dolgokból. Igazad van, tényleg szólnunk kellett volna. Hibáztunk. Megint. Mindig próbáltalak beavatni, de valójában sosem sikerült olyan testvérednek lennem, mint akartam. Remélem, hogy jól vagy, és valamikor visszahívsz. Szeretlek.

   Azzal letetted a telefont, éppen akkor, amikor Diego is hozzátok lépett. A férfi felmutatta a kezében tartott dokumentumokat, amiket Allison azonnal kirántott a kezéből. Kinyitva a mappát lapozni kezdett, ameddig meg nem állt egy bizonyos oldalon. Érdeklődve lestél bele az iratokba.

   – Azt a rohadt! – fakadt ki Allison.

   – Ó, hogy az a... – mondtad te is, ahogy megláttad mi állt a papíron.

   – Mi az? – kérdezte Diego, mire a nő úgy tartotta az iratokat, hogy mindhárman jól láthassátok.

   – Harold Jenkins most már Leonard Peabody – felelte, és tekinteted az iratokhoz kapcsolt fotóra esett. A férfi képe volt ott, aki ma látogatott meg benneteket Vanyával.

   – Nos, ez meglepő – mondtad, és elvéve a papírokat a nőtől olvasni kezdted az adatokat. Amikor megpillantottad a keresett információt a testvéreidre néztél. – Megvan, hol kezdjük a keresést.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   A kocsi leparkolt az otthonos ház előtt, és kis négyesetek azonnal egy emberként szállt ki. Tekinteted a házra vezetted, és nem győztél csodálkozni, hogy ilyen kellemes helyen lakik valaki ennyire borzalmas ember. A papírban leírták, hogy milyen bűncselekményt követett el, és hogy mennyi idősen tette. Gyerek volt még, amikor megölte a saját apját. Noha azt is leírták, hogy az apja ivott, és valószínűleg verte a gyereket, akkor sem a gyilkosság volt a megoldás. Főleg nem ha a saját apjáról volt szó. Főleg nem egy gyerek esetében.

   – Csak óvatosan, nem tudjuk, mire képes Peabody – mondta Allison.

   – Amikor láttam, nem tűnt veszélyesnek – felelte Diego, mire lazán megvontad a vállad. – Elég véznácska.

   – Ja, valaki, aki gyerekként egy kalapáccsal beverte az apja fejét, és utána tizenkét évet töltött börtönben a legkevésbé sem lehet veszélyes – mondtad, a hangodból csak úgy csöpögött a szarkazmus, majd Ötösre mutattál. – Különben is, nézz csak a külön bejáratú sorozatgyilkosunkra.

   – Kösz [Név], kedves tőled – mondta a fiú, mire elvigyorodtál, de nem mondtál mást.

   – Ott a pont – értett egyet Diego. – Na és, mit akar Vanyával?

   – Nem tudom – felelte Ötös. – Majd megkérdezzük, ha kinyírtuk.

   Te csak a szemeid forgattad, majd Allisonnal együtt elindultál, hogy megnézd a hátsó bejáratot. Az ajtó nyitva volt, így könnyen be tudtatok menni. Ötös már odabent állt, valószínűleg teleportált, és már éppen szóra nyitottad a szádat, hogy megkérdezd hol volt Diego, amikor hangos csörömpölés hallatszott, és a férfi az ajtó ablakán keresztül a házba vetődött.

   – Diszkrét – mondta Allison, ahogy közelebb léptetek a földön fekvőhöz.

   – Tudod, nyitva volt az ajtó – közölte Ötös, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, amiből már hiányzott az üveg.

   – Hát, az én módszerem is bevált – állt fel Diego, míg te és Allison halkan nevettetek. Ötös erre ismét becsukta az ajtót, bár nem mintha számított volna. – Nézzünk szét! Kiabáljatok, ha bajban vagytok!

   – Igazi vezéregyéniség – jelentette ki Ötös, mire felkuncogtál, és egyetértően bólintottál.

   – A legjobb – mondtad, majd tekinteted a mellettetek lévő lépcsőre esett. – Nos, én azt hiszem megyek, megnézem az emeletet.

   Azzal meg sem várva testvéreid válaszát felmentél az emeletre. Odafent a szobák ajtajai nyitva voltak, így hamar megállapíthattad, hogy a keresett személy vagy nem tartózkodott itthon, vagy egyszerűen csak nem volt az emeleten. Már éppen indultál volna le, amikor tekinteted megakadt a feletted lévő padlásajtón. Mivel egy tizenéves gyerek testében kellett boldogulnod, a plafon rendkívül magasnak tűnt neked. Hiába álltál lábujjhegyre, és nyújtózkodtál, akkor sem érted el az ajtót.

   Egy ideig szerencsétlenkedtél, majd megunva körbenéztél. Az egyik közeli szobában megláttál egy széket, így belépve oda, megragadtad a bútort, és az ajtó alá vitted. Felálltál rá, majd ismét nyújtózkodva végre sikeresen kinyitottad a padlásra vezető ajtót. A lépcső lenyílt, és neked odébb kellett tenned a széket, hogy teljesen lenyílhasson. Akkor aztán felmásztál a padlásra, és kutatni kezdtél. Minden normálisan nézett ki, egészen addig, ameddig ki nem nyitottál egy szekrényt.

   Harold egyértelműen nem kedvelt benneteket. Ezt a szekrény belsejébe ragasztott képek bizonyították, melyeken ti szerepeltetek. A képeken mindannyiótok szeme ki volt satírozva vagy kaparva, rendkívül ijesztő látványt nyújtva.

   – Srácok, azt hiszem, ezt jobb ha ti is megnézitek! – kiáltottad, ahogy beljebb léptél, hogy jobban körülnézhess. Pillanatokkal később három testvéred is a padláson állt, és mind a négyen a kikapart szemű másaitokra néztetek.

   – Mindannyiunk szemét kikaparta – mondta Allison a nyilvánvalót.

   – A figuráinknak meg leolvasztotta a fejét – mutattad fel apró kis másodat, aminek a fél feje hiányzott, míg a másik felére rászáradt az olvasztott műanyag. – Kivéve apáét.

   – Kicsit sem parás – jelentette Diego, ahogy a kezedben tartott kis figurát nézte. – Elég durván zakkant lehet a hapsi.

   – Baszki – suttogta Ötös is, aki szintúgy a figurákat nézte.

   – Akkor nem is Vanya érdekelte – mondta Allison. – Miattunk csinálta!

   – Ötös? – kérdezted, ahogy a fiúra néztél, aki most a hasát tapogatta. A fiú felpillantott rád. Az egész bőre sápadt volt, és egyértelműen fájdalmai voltak. Felé mozdultál, hogy megkérdezd mi a baj, de akkor hirtelen eldőlt, és hangos koppanással érkezett a földre. – Ötös!

   Lehajoltál mellé, és ellökve a hasa oldalát markoló kezét felhúztad az ingjét. A ruha alatt egy meglehetősen nagy fémdarab ágyazódott a bőrébe, a sebből vér folyt.

   – Mi a fene történt? – kérdezted, ahogy a csúnya sebről a fiú szemeibe néztél. – Miért nem szóltál?

   – Meg kell találnotok – mondta, de a hangja halk és erőtlen volt. – Olyan... közel...

   – Ötös! – kiáltottad, és enyhén megráztad. A fiú azonban nem reagált, csak csukott szemmel feküdt ott. Ijedten néztél fel két testvéredre, akik aggódva guggoltak a fiú mellett. – El kell látnunk a sebét!

   – Nyugodj meg [Név], volt már rosszabb is – mondta Diego, te pedig noha igazat kellett, hogy adj neki, akkor sem tudtál megnyugodni. Aggódtál a fiú miatt, akit oly hosszú ideig nem láthattál, és aki oly kedves volt számodra. – Gyerünk, fogjuk meg! Vigyük haza!

   Diego ezzel megragadta Ötös lábát, míg Allison a fejét fogta. Te is segíteni akartál nekik, de nem volt már helyed, így azzal segítettél, hogy kinyitottad előttük az ajtókat, hogy ne kelljen megállniuk sehol. Amikor Ötös az autó hátsó ülésén feküdt, végül beszálltatok a kocsiba. Diego és Allison ültek elől, míg te hátul, az öledben a fiú fejével. Aggódva simogattad a haját, miközben Diego gázt adott, és elhagytátok a kertvárosi területet.

   A férfi gyorsan hajtott, nyilván ő is aggódott a fiúért. Több helyen is áthajtott a piroson, és a megengedett sebességhatárnál gyorsabban mentetek, de egyikőtök sem törődött most ezzel. Noha siettetek, még így is beesteledett, mire a kocsi leparkolt az akadémia előtt. Allison és Diego ismét megfogták Ötöst, míg te újra az ajtók kinyitásáért lettél a felelős.

   – Kórházba kellett volna vinnünk – mondta Allison, te pedig egyetértően bólintottál. A kórház lett volna a legjobb, azonban Diegonak igaza volt abban, hogy nem tudtátok volna kimagyarázni a gránát repesze által okozott sebet.

   – A fiú és a gránát esete elég gyanús lenne – mondta Ötös halkan. Nem tudtad, hogy a fiú mióta volt ébren, de most csak örültél neki, hogy magához tért.

   – Aha, akárcsak a gyilokszentély, Harold Jenkins padlásán – morogta Allison, ahogy a fiút végül letették az egyik kanapéra. – Sok vért veszít. Mit csináljunk?

   – Ki kell vennünk a repeszt – felelte Diego, de ekkor tekintete elsiklott a hátad mögött. Figyelted, ahogy döbbenten bámul mögéd, majd elindul abba az irányba, amerre nézett. Amikor te is hátra pillantottál nem láttál semmit, így még értetlenebbül álltál a férfi hirtelen furcsa viselkedése előtt. Tudni akartad, mi vonta el ennyire a figyelmét, de Ötösért jobban aggódtál, így úgy döntöttél, hogy várhat a dolog.

   – Ne foglalkozz vele, most Ötös a lényeg! – mondtad Allisonnak, aki a férfit szólongatta. Nővéred rád nézett, majd bólintott, és visszafordult Ötös felé, de hamarosan két ember lépéseit hallottad meg. Az egyikük férfi volt, és biztos voltál benne, hogy Diego jött vissza. Azonban, ami miatt megdermedtél a mozdulatod közepén a másik lépés gazdája volt. Felemelve a fejed a felétek közeledő alakokra pillantottál, döbbenten bámulva a Diego mellett lévő nőt. – Anya?

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Hatalmas döbbenetet okozott benned a tény, hogy anyátok élt. Elvégre láttad őt, amikor fel volt vágva a csuklója. Láttad, hogy kikapcsolt. Hogy meghalt. Azonban ez a nő előtted egyértelműen Grace volt, a nő akit az anyádnak tartottál, és akinek az elvesztése annyira fájt.

   Figyelted, ahogy az anyátok Ötös fölé hajolt, aki már az ágyában feküdt, ellátva. A nő mindig is értett hozzá, hogyan foltozzon össze benneteket, amikor megsérültetek, és ezúttal is rá hagyhattátok a dolgot. Ügyesen és gyorsan dolgozott, és a fiú hamarosan bekötött sebbel fekhetett a saját ágyában. Megkönnyebbültél, amiért megmentettétek Ötöst, de még most is teljesen döbbent voltál, hogy Grace életben volt, annak ellenére, hogy a saját szemeiddel láttad a mozdulatlan testét.

   – Van valami? – hallottad meg a kérdést magad mellől, mire tekinteted a két szeretett személyről Diegora és Allisonra siklott, akik melletted állva nézték a nyugodt jelenetet, ahogy az anyátok vigyázott Ötösre.

   – Hiába csörgetem otthon Vanyát – felelte a nő, aki azért ment el, hogy szóljon Vanyának, hogy Leonard nem az volt, akinek gondolta. – És a zeneiskola recepciósa azt mondta, hogy ma nem ment be az órákra.

   Ezután figyelmed visszaterelődött Ötösre és Grace-re, észre sem véve, amikor két testvéred kissé odébb húzódva beszélgetni kezdett. Egyáltalán nem figyeltél rájuk, az egyetlen amire most gondolni tudtál, hogy Ötös meggyógyuljon. Végül az anyád befejezte a fiú sebének ellátását, és feléd pillantott. Amikor meglátott, ajkaira kedves mosoly húzódott, és intett, hogy menj be.

   Lassan beléptél a szobába, és Ötös ágya mellé érve leültél arra. A fiú nem volt magánál, csukott szemekkel feküdt ott. Örültél neki, hogy eszméletlen volt, legalább addig sem voltak fájdalmai.

   – Fel fog épülni – mondta Grace, mire tekinteted a fiúról a nőre vezetted. Az anyád ajkain apró, szeretetteljes mosollyal nézett rád, te pedig úgy érezted, hogy a világon minden rendben lesz. Elég volt csak a nőre nézned, akit nemrég elvesztettél, de most visszakaptál, és a világ minden problémája semmissé vált egy pillanatra.

   – Köszönöm anya – mondtad, szemeid sarkában a halvány fényben apró könnycseppek csillantak. Nagyon régen volt utoljára, hogy sírtál. Gyerekként sem engedhetted meg magadnak ezt a luxust, és felnőttként sem. Azonban most, ahogy itt ültél a nővel, aki mindig ott volt neked, ha szükséged volt rá, hirtelen úgy érezted, hogy nem fogod tudni megállítani a könnyeket. Annyi minden miatt akartál sírni, annyi mindent akartál kiadni magadból.

   Azonban mégis visszanyelted a könnyeket, és megfogva Ötös kezét az anyád vállára hajtottad a fejed. Ha csak egy kis ideig is ugyan, de úgy tűnt, minden rendben. 

   Nem is sejthetted, hogy ez csak a vihar előtti csend volt.