[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Ötös nem került elő, hiába vártad türelmesen a szobájában. Az ég sötét volt, és a lámpát sem kapcsoltad fel, így teljes sötétségben ültél a fiú ágyán, magad elé meredve. Nem tudtad hova tűnt, de biztos voltál benne, hogy nem fog előkerülni ma már. Mégsem tudtad rávenni magad, hogy elmenj a régi szobádba, és lefeküdj a régi ágyadra, majd átaludd az éjszakát.

   Előfordultak ilyen esték.

   – Ismét elhagyott? – A kérdés nem ért meglepetésként, ahogy az íróasztal előtti széken megjelenő alak látványa sem. Tekinteted a férfin pihent, azon az emberen, aki gyerekkorod óta kísértett, és akinek még a nevét sem tudtad. Mindig tudta mely szavak fájtak, és élvezettel használta is őket ellened.

   – Nem vagy valóságos – felelted, és noha tudtad, hogy ez igaz, a hangod mégsem volt annyira magabiztos, mint amennyire szeretted volna. A férfi arcán mosoly ült, látszólag szórakoztatta az ezredszerre is elmotyogott védekezésed. Hallucináció. Így írta le a pszichiátered, és te magad is tisztában voltál vele, hogy csak az agyad teremtette képet látod. Mégsem hitted el igazán.

   – Egészen addig, ameddig akár csak egy kicsi részed is elhiszi, hogy valódi vagyok, az leszek – mondta szórakozottan a férfi, te pedig csendesen meredtél a szemeibe. Ezek a szemek fájdalommal, könyörgéssel és utálattal néztek rád, mielőtt végleg elszállt belőlük az élet. Az első ember, akivel végeztél, és noha azóta már sokkal többet megöltél, ez az egy férfi minduntalan meglátogatott, hogy tovább kínozzon. Ha nem tudnád, hogy az Klaus képessége, azt hinnéd, hogy láttad a holtakat. Szerencsére erről szó sem volt, a saját agyad játszott csupán kegyetlen játékot veled.

   – Mit akarsz? – kérdezted, hangodban beletörődés csengett.

   – Csak beszélgetni egy régi baráttal – kuncogott rosszindulatúan a férfi, te pedig apró grimasszal válaszoltál. Ezt a kijelentést csend követte, de a törékeny nyugalom nem tartott sokáig. – Meddig akarsz még rá várni?

   – Miért, talán nem élvezed a szenvedésem? – kérdeztél vissza, ismét kitérve a válaszadás elől. Azokban az években, amiket ebben a házban töltöttél Ötös nélkül, sokszor költöztél be a szobájába, és vártad, hogy egy éjjel végre felbukkanjon. Ezekben az időkben a férfi gyakrabban jelent meg, és élvezettel viccelődött azon, hogy reménytelenül várakoztál. Gyűlölted őt, de nem tudtál segíteni abban, hogy úgy érezd, megérdemled, hogy ilyen gonosz hallucinációk kínozzanak.

   – Már kezdem unni, azt hittem kinőtted ezt a baromságot – vont vállat érdektelenül, te pedig aprót bólintottál. Te is azt hitted, hogy már kinőtted. Azt hitted már beletörődtél, hogy Ötös nem fog visszatérni, hogy már elfogadtad a valóságot. Aztán a fiú megjelent, és most megint ott tartottál, ahol kezdted. Egyedül a sötétben, gyermeki naivitással vártad, hogy visszajöjjön. Mintha az életed a fiú jelenlététől függne. Gyűlölted beismerni, de a férfinak igaza volt.

   – Legutóbb is visszajött – mondtad mégis, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva. A férfi nem felelt, csupán az ajkain ülő kárörvendő vigyor biztosított róla, hogy továbbra is rendkívül élvezi amikor te szenvedsz.

   Az éjszaka végül így telt el. Egyedül a lelkiismereted által létrehozott illúzió tartott nemkívánt társaságot számodra. Ötös nem bukkant fel, és reggel, amikor a Nap lassan előbukott ezzel megvilágítva a kinti eget és a szoba sötét terét is, az ajtó halkan kinyílt. Luther nem kérdezett, és nem is lepődött meg, hogy téged talált ott. Egyszerűen csak lehívott „családi megbeszélésre", te pedig – élénken tisztában a ténnyel, hogy a jelenés abban a pillanatban eltűnt, ahogy a testvéred belépett –, lassan felkeltél az ágyról, és követted a férfit.

   Odalent kényelmesen helyet foglaltál egy kanapén, majd vártad, hogy Luther belekezdjen a mondandójába. Allison közben kávékkal a kezében lépett eléd, és egyet a kezedbe nyomva Luther felé fordult, hogy neki is adjon. Hálásan kortyoltál bele a keserű italba, az egész éjszakás virrasztás jócskán kivett belőled annyit, hogy most még a kávét is szívesen fogadd.

   – Három nap? – kérdezte Allison, Luther összefoglalóját követve. Nem igazán figyeltél arra, amit a testvéred mondott, mert már mindent tudtál, de a nő hangjára végre ismét figyelmet szenteltél rájuk.

   – Ötös szerint – felelte Luther, elvéve a felé nyújtott poharat.

   – Most, hogy mondod, a vén genya tényleg emlegette a világvégét – mondta most Klaus. – Csak azt nem, hogy ilyen közel van.

   – De bízhatunk benne? Nem tudom feltűnt-e, de Ötös kicsit... – mondta a nő, ahogy füttyentve az ujjával a feje mellett intett, ezzel mutatva, hogy a fiú kissé kattant.

   – A mi kis flepnisünk – kuncogott Klaus, mire felhorkantál, és majdnem kiköpted a szádban lévő kávét. Köhögve próbáltál lélegzethez jutni, majd lenyelve a folyadékot a melletted ülő férfi oldalába könyököltél.

   – Te meg akarsz ölni? – kérdezted, noha csupán költői kérdés volt, így választ nem vártál. Helyette inkább a többiek felé fordultál, és elkomolyodva válaszoltál Allison korábbi kérdésére. – Talán kissé fura, de higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy ezúttal nem beszél hülyeséget. Tényleg világvége lesz, különben nem próbálkozna ilyen elkeseredetten megakadályozni.

   – Így van, elég meggyőző volt – bólintott Luther. – És ha nem akarná meggátolni a világvégét, nem üldözné az a két őrült.

   – Emiatt vadásznak rá? – kérdezte Diego, aki ekkor szólalt meg először, mióta a szobába léptél.

   – Ja – bólintottál, és ismét a kávédba kortyoltál. – Elég bonyolult a szitu, de maradjunk annyiban, hogy Hazel és Cha-Cha meg akarják akadályozni, hogy Ötös meggátolja a világvégét, mert ez a munkájuk.

   – De amúgy mit is látott? – kérdezte ismét Allison, nyilván Ötösre utalva. A kérdést csend követte, Luther megpróbálta összeszedni a gondolatait, mire te felsóhajtottál, és válaszoltál helyette is.

   – Azt mondta, hogy valószínűleg együtt harcoltunk az ellen, aki felelős a világvégéért – mondtad, kényelmesen kihagyva a tényt, hogy ezt az egymás mellett heverő hulláitokból, és a Luther kezében szorongatott műszemből állapította meg. Nem kellett feleslegesen ilyenekkel terhelned a testvéreid. Szavaid ismét csend követte, mire kínosan néztél rájuk, majd megvontad a vállad. – Mi van?

   – Oké, mondom a tervet – mondta gyorsan Luther, mielőtt a többiek még többet kérdezhettek volna. – Át kell néznünk apa kutatásait, aztán...

   Folytatta volna még, ha a többiek nem kezdik egyszerre csitítgatni, így kénytelen volt elhallgatni, és kérdőn testvéreitekre nézni.

   – Pontosan mi is történt az első alkalommal? – kérdezte Klaus feléd fordulva.

   – Igen, mit nem árultok el? – kontrázott rá Diego is. – Ki vele [Név], mi várt ránk?

   – Hát, mind meghaltunk – felelted végül kelletlenül, ahogy a rád várakozva néző testvéreidre pillantottál. Nem merted elhallgatni előlük, mikor mind egyszerre faggattak, és végül is joguk volt tudni.

   – Hogy micsoda? – kérdezett vissza Allison, mintha nem hallotta volna jól, pedig biztos voltál benne, hogy mind tökéletesen hallották a szavaid.

   – Mondom, mindannyian meghaltunk – ismételted, várva a reakciókat. Luther csak csendesen állt a szoba közepén, és próbált a pohara mögé bújni, míg a többiek döbbenten emésztgették amit mondtál.

   Amikor mind felfogták, egyszerre kezdtek beszélni, kérdéseket tettek fel, és meg sem várták, hogy válaszolj. Igyekeztél a lehető legtöbb kérdésükre választ adni, de mivel egyszerre beszéltek, nem vártak a válaszokra, és nem tudtál sokat arról, amit Ötös tapasztalt, ezért elég szegényes ismeretekkel tudtad őket ellátni.

   – Helló – hallottál meg egy ismerős hangot. Egyszerre csendesedtetek el, és fordultatok a beszélő irányába. Vanya állt ott, mögötte egy ismeretlen férfival. Ahogy megláttad őt, ajkaidra mosoly költözött, és elé lépve magadhoz ölelted. Az utóbbi időben annyi minden történt, hogy nem volt időd meglátogatni őt, de örültél, hogy most láthattad. Vanya jelenléte mindig megnyugtatott, vele nem kellett az Esernyő Akadémia ügyeiről beszélned.

   – Szia – mondtad, majd elengedve a férfira néztél. – Ő itt?

   – Ő a barátom Leonard – mutatta be Vanya, majd a férfi felé fordulva feléd intett. – Leonard, ő itt a testvérem, [Név].

   – Örülök a találkozásnak – nyújtotta a kezét a férfi. Udvariasan kezet ráztál vele, és mosolyogva köszöntötted, habár valami mélyen azt súgta, hogy nem bízhattál benne. De nem mondtál semmit, nem akartad megsérteni Vanyát.

   – Mi a helyzet? – kérdezte a nő.

   – Ez családi ügy – felelte Allison kissé kelletlenül.

   – Családi ügy – ismételte Vanya, te pedig már hallottad a hangjában, hogy kissé megbántódott. Nyilván azért, mert noha ő a család tagja, nem volt itt a „megbeszélésen". Ez valószínűleg régi sebeket tépett fel, és bár meg akartad nyugtatni, nem tudtad, mit mondhatnál. Elvégre, őt tényleg nem hívta senki, még te sem. Szégyellted magad, hogy megfeledkeztél róla, de a múlt megtörtént, és nem változtathattál rajta. – Így engem nyilván nem hívtatok meg

   – Nem erről van szó, mi csak... – kezdett magyarázkodásba Luther, de Vanya félbeszakította.

   – Nem akarok zavarni – mondta, és már fordult is, hogy elmenjen, amikor Allison megállította.

   – Vanya várj! – kiáltotta, és felétek indult. – Majd négyszemközt beavatlak!

   – Ne, inkább ne fáradj vele – mondta a nő, te pedig az ajkadba harapva vártad, hogy folytassa. – Én sem fogok.

   – Vanya, ez nem fair.

   – Fair? – kérdezett vissza Vanya, majd tekintete Allisonról rád siklott, és vissza. – Az nem volt fair, ahogy velem bántatok. Az egész család kihagyott engem mindenből, amióta csak az eszemet tudom. Azt hittem, apa hibája, de ő már nem él. Vagyis ti vagytok a seggfejek.

   Utána akartál kiáltani, de a torkodra nem jött hang. Nem voltál képes megszólalni, és végül csak némán nézhetted, ahogy kiviharzott a szobából. Igaza volt abban, hogy sose bántatok úgy vele, mint egymással, és joggal érezte dühösnek magát. Csak azért, mert neki nem volt képessége kiközösítettétek, és nem avattátok be semmibe. Egyedül volt, pedig veletek élt és nőtt fel, a testvéretekként. Mindig próbáltál közel lenni hozzá, de úgy tűnt, hogy még így sem tettél eleget.

   – Utána megyek, és elmondom neki – mondta Allison, mire Luther ellenkezni kezdett.

   – Ne, erre nincs idő, rá kell jönnünk, hogy mi okozza a világvégét – mondta, mire Allison megállt, és kelletlenül visszafordult felétek. – Igazából, rengeteg lehetőség van. Atomháború, aszteroida. De szerintem, a Hold lesz a kulcs. Ugye? Apa nyilván okkal küldött fel. És naponta írtam a jelentéseket, a körülményekről, küldtem mintákat is. Először is meg kell keresnünk a kutatásait.

   – Álljon meg a menet! Mind meghaltunk, amikor megpróbáltuk megakadályozni, emlékszel? –szólt közbe Klaus.

   – Kivételesen igaza lehet, most mitől sikerülne? – értett egyet Diego is.

   – Ötös miatt – felelte Luther. – Legutóbb nem volt velünk. Most mind összefogunk. Ezúttal a teljes Esernyő Akadémiának harcba kell szállnia.

   – Na és hol van most Ötös? – tette fel az egymilliárd dolláros kérdést Allison.

   – Az a terv, hogy megváltoztatja az idővonalat – felelte Luther. – Visszajön.

   – Elkapom Hazelt és Cha-Cha-t – jelentette ki Diego, ahogy felkelt a helyéről, és elindult beváltani a szavait.

   – Most rögtön?

   – Jó hogy – felelte a férfi. – Alig három napom van rá.

   – Várj! Diego. Nézd, tudom, meg akarod bosszulni a barátodat, de most...

   – Nem csak egy jó barát volt Luther! – vágott közbe a férfi. – Ha úgyis meghalok, legalább előtte végzek a rohadékokkal!

   – Elég rosszul nézel ki Klaus – mondtad, ahogy tekinteted a három testvéredről a kanapén ülő férfira esett.

   – Ezt meg, hogy értitek? Jól vagyok, tényleg – motyogta ő válaszként, mire kissé összehúztad a szemöldököd. Többesszámot használt. Kik voltak azok a „ti"? Tudni akartad a választ, de sejtetted, hogy Klaus nem fogja elmondani neked, hiába is kérdeznéd. Emellett, volt egy halvány sejtelmed. A férfi képessége az volt, hogy látta a halottakat. Talán volt vele valaki, egy szellem. Azt, hogy ki volt az a szellem, nem voltál benne biztos, hogy tudni akartad.

   Mondani akartál valamit, de nem tudtad, mi baja lehetett, így csak némán nézhetted, ahogy felállt, és lassan az éppen ekkor távozó Diego után indult. Nyilván nem a férfit akarta követni, egyszerűen csak egyedül akart lenni. Ezért nem is próbáltad megállítani, ahogy elhaladt melletted.

   – Klaus? Klaus – szólt utána Luther, de a férfi nem állt meg. Éppen szólni akartál, hogy ne zavarja, amikor hangosabban is megismételte. – Klaus!

   – Igen! Bocsi – fordult meg a szólított végül.

   – Szóval, mi van? Te is teszel a világra?

   – Aha, lényegében. Ja.

   – Akkor ennyi? Nem zavar, hogy meghalunk három nap múlva?

   Klaus csak a fejét ingatta, majd megfordulva tovább botorkált. Némán néztél utána, és magadban sikertelennek könyvelted el a megbeszélésetek.

   – Nos, azt hiszem, akkor én is megyek – mondtad, ahogy Luther feléd fordult. Hitetlen tekintetére elmosolyodtál, és elindultál a kijárat felé. A férfi mellett elhaladva még megütögetted a vállát, és nyugtatón odaszóltál. – Ne aggódj, Ötös visszajön, és akkor majd megbeszéljük. Addig is, ha mégse térne vissza, töltsd el azzal a fennmaradó időd, ami – vagy aki –, boldoggá tesz.

   Azzal te is kiléptél a szobából, és elindultál, hogy hazamenj pihenni végre egy jót. Annyira fáradt voltál már, és szükséged volt egy kis időre egyedül. Magadra. Arra, hogy átgondold az elmúlt napokban történteket, hogy rendszerezhesd a gondolataid.

   Hazaérve azonban meglepetten tapasztaltad, hogy az otthonod ismerős látványa ezúttal egyáltalán nem nyugtatott meg, ahogy általában. Valahogy úgy érezted, nem tartoztál ide, és ez a hirtelen támadt érzés rendkívül megrémített. Az utóbbi években ez a lakás volt az otthonod, és sokkal inkább érezted annak, mint az Esernyő Akadémiát valaha. Legalábbis, ezt hitted, ezt akartad hinni. A valóság azonban arculcsapásként ért.

   Évek óta nem találkoztál a testvéreiddel, és bár sose volt tökéletes kapcsolatotok, mindig is ők álltak a legközelebb hozzád. Ők voltak az otthonod, és most, hogy ismét összegyűltetek, és az elmúlt hétben abban a házban töltötted az éjszakákat, kénytelen voltál beismerni, hogy szeretted az érzést, hogy a közeledben voltak. Most pedig, a saját házadban egyedül maradtál.

   Nem akartál egyedül lenni.

   Azonban a büszkeséged nem engedte, hogy visszamenj, így végül kelletlenül ugyan, de boldognak tettetve magad, hogy végre hazaértél lerúgtad a cipőid, és a szobádba botorkáltál. Az éjszakát ébren töltötted, egy egyszerű illúzióhoz beszélve, így nagyon fáradtnak érezted magad. Ahogy elfeküdtél az ágyon, és behunytad a szemeid, érezed, hogy lassan elragad az álom.

   – Álljon meg a menet! Mind meghaltunk, amikor megpróbáltuk megakadályozni, emlékszel? –mondta Klaus.

   – Kivételesen igaza lehet, most mitől sikerülne? – értett egyet Diego is.

   Ekkor, mint egy válaszként, ismerős anomália jelent meg, majd Ötös esett elétek a pultra. Ijedten hőköltél hátra a hirtelen jött történések hatására, és ahogy észrevetted, a többiek is éppen ennyire megdöbbentek.

   – Jézusom! – kiáltotta Allison, te pedig mélyen egyetértettél ezzel az egy szóval.

   – Srácok, ennyire betéptem, vagy ti is látjátok? – kérdezte Klaus.

   – Ötös, merre voltál? – kérdezte Luther a fiút, aki ekkor esett le a pultról. Azonnal odaléptél, és Allisonnal és Lutherrel együtt felsegítetted Ötöst.

   – Rendben vagy? – kérdezted aggódva.

   – Ki tette ezt? – tette fel a következő kérdést Luther, miközben Ötös feléd fordult, és kikapta a kezedből a kávédat.

   – Lényegtelen – felelte a fiú, majd felegyenesedve kissé távolabb sétált tőletek, és háttal nektek egy húzásra megitta az összes kávéd. Ti csak döbbenten és értetlenül figyeltétek, majd megfordult, és rátok nézett. – Szóval, három nap múlva véget ér a világ. És nem mentheti meg senki más csak, hát mi!

   – Az Esernyő Akadémia.

   – Igen, de nyilvánvalóan velem! Ha nem szeditek össze magatokat, és nem hagyjátok abba a rinyálást, megszívjuk. Kit érdekel, mit tett velünk apa? Hagyjuk, hogy ez határozzon meg? Nem! És, hogy legyen esélyünk túlélni a hetet, szereztem egy nyomot. Tudom, ki a felelős a világvégéért.

   Allison előre lépett, és a fiú felé nyújtotta a kezét, aki azonnal odaadta neki a papírt, amit tartott. Luther, Allison, Klaus, Diego és te egyszerre néztetek a nő kezében tartott papírra.

   – Őt kell megállítanunk – mondta Ötös, ahogy kiolvastad a papírra írt szavakat.

   – Harold Jenkins? – kérdezted értetlenül. Nem rémlett ez a név.

   – Ki a franc az a Harold Jenkins? – tette fel a kérdésed kissé részletesebb változatát Diego. Egy emberként néztetek az előttetek álló Ötösre, várva a fiú válaszát.

   Ötös ekkor ürítette ki a poharad, majd levéve azt a szája elől rátok nézett.