[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Amikor felébredtél még kissé kótyagos volt a fejed. Enyhén szédültél de meglepetésedre nem éreztél sem fájdalmat sem hányingert, úgy tűnt a másnaposság ezúttal vagy elkerült, vagy egyszerűen még nem ütött be. Fáradtan pislogtad ki a csipát a szemeidből, s tekinteteddel az ismeretlen környezetet vizsgáltad. Halvány emlékképek tolongtak az elmédben a tegnapi napodról, így sejtetted, hogy Diego kis hajlékán lehettél.

   Percekig hevertél csendesen, amikor végül felfogtad a magad mellől érkező hangok létezését. Fejedet oldalra fordítva néztél az ágy szélén ülő Ötösre, és a vele szemben lévő Lutherre. Ők ketten halkan beszélgettek, vagy azért mert nem akartak felébreszteni, vagy azért mert nem akarták, hogy kéretlen fülek hallják a beszélgetésüket. Netán csak azért, mert Ötös is éppen annyit ha nem többet ivott mint te, így valószínűleg a másnaposság már meglátogatta.

   – Mikor következik be? – kérdezte Luther, neked pedig eltartott egy percig mire megértetted, hogy valószínűleg a világvégéről beszélt. Erre a sejtésedre a következő mondata erősített rá. – Ez a... világvége?

   – Órára pontosan nem tudom megmondani – kezdte Ötös, míg te kényelmesen oldalra fordultál, és álmosan pislogva hallgattad őket tovább. – De ha minden igaz, négy napunk maradt.

   – Akkor miért nem szóltál hamarabb? – kérdezte enyhén felháborodva Luther. Biztos voltál benne, hogy ha nem láttad volna Vanya reakcióját, amikor Ötös erről beszélt neki, akkor te magad sem értetted volna, hogy Ötös miért hallgatta el a világvégét előletek. De láttad, hogy Vanya hogyan reagált.

   – Nem számított volna – felelte a fiú. Ebben is sajnos egyet kellett értened vele. Te tudtál a dologról, de hiába volt birtokodban ez a tudás, amikor semmit sem tehettél. Még a szem gazdáját sem tudtátok kideríteni, hiába voltatok nem csak ketten, de Klausszal együtt hárman.

   – Jaj dehogynem – mondta Luther. Csendesen lehunytad a szemeid, és azon törted a fejed, vajon aludj-e vissza vagy hallgasd őket tovább. – Összefoghattunk volna, hogy veled együtt állítsuk meg.

   – Igazából megpróbáltátok – tudatta a férfivel Ötös, mire érdeklődve nyitottad ki újra a szemeid, és kíváncsian a fiú tarkójára bámultál. Ötös mesélt ugyan a jövőről, de nem mondott túl sokat.

   – Hogy érted? – kérdezte értetlenül Luther.

   – Megtaláltalak titeket – válaszolt Ötös, hangjában olyan szomorúsággal, amit nagyon ritkán hallottál tőle. – Mármint holtan.

   – Meghaltunk? – kérdezte a nyilvánvalót Luther, míg te csendesen emésztgetted a fiú szavait.

   – Szörnyű módon – mondta a fiatal, és a hangjából eredő bánat összefacsarta a szíved. A fiú ritkán mutatta, de törődött veletek. Pontosan megértetted, milyen fájdalmas lehetett látnia benneteket holtan. Éppen olyan érzésnek kellett lennie, mint amit te magad éreztél Ben halálakor. – Együtt voltatok. Próbáltátok megállítani azt aki... elkövette.

   – Ezt meg honnan tudod? – tette fel a következő kérdést Luther. Ekkor már tudtad, hogy a szemnek valamiféle köze kell, hogy legyen a válaszhoz. Ha ugyanis Ötös nem a szem gazdájánál találta a szemet, akkor egyikőtöknél kellett lennie, ezzel biztosítva a fiút, hogy a kis műtestrész fontos darabja a kirakósnak. Nem meglepő módon a fiú a zsebébe nyúlt, és elővette belőle a szemet, ezzel megerősítve a gondolataid.

   – Ezt szorongattad a kezedben, amikor rád találtam – mondta a fiú, úgy tartva a szemet, hogy Luther is jól lássa, majd egy ügyes dobással a férfi kezébe hajította. – Biztos kitépted a fejéből, mielőtt meghaltál.

   – Kiéből?

   – Mint mondtam, azt nem tudom.

   – Van egy sorozatszám a hátulján – jelentette ki azt amit már tudtatok Luther. – Talán meg kéne...

   – Nem, zsákutca volt – szakította félbe Ötös. – Egy értéktelen üvegdarab.

   Luther némán visszanyújtotta Ötösnek a szemet, aki el is vette tőle. Ekkor pillanatnyi csend ereszkedett rátok, ahogy mindhárman próbáltátok megemészteni az elmondottakat. Ebbe a csendbe hangos dörrenés hasított, ahogy Diego dühösen kivágta az ajtót, és magában valamit morogva lerohant a lépcsőn. Érdeklődve nézted őt, nem értetted, mi dühíthette fel. Luther felpattant, és te magad is megfeszültél, amikor meghallottad a férfi hangos kiáltását.

   – Van róla fogalmad, mit tettél?! – Ezeket a szavakat egyértelműen Ötösnek címezte. Ezt már csak abból is kikövetkeztetted, hogy megindult a fiú felé, mint egy dúvad, és Luthernek kellett megállítania. – Ne! Vedd le rólam a mancsod te gorilla!

   – Addig tartalak így, amíg le nem nyugszol – tudatta vele Luther, aki most pár centire a levegőben tartotta Diegot. A férfi hangosan fújtatott, de hamar abbahagyta az ellenkezést, ezért Luther letette a földre, és elengedte. – Szóval. Elmondod, miről van szó?

   – A testvérünk bizony nem tétlenkedett – mondta Diego undorodottan meredve Ötösre. – Ott volt a fánkozós lövöldözésnél, majd az áruházban, miután a maszkos alakok megtámadták az akadémiát mert őt keresték!

   – Csakhogy ez téged egyáltalán nem érint – mondta Ötös nyugodt, felsőbbrendű hangnemben. Kissé összeráncoltad a homlokod, mert a fiúnak ebben igaza volt. Azonban ha valóban nem érintette volna Diegót, akkor a férfi nem lenne ennyire dühös. Valami baj volt.

   – Most már igen – felelte Diego, az arcán a düh és a fájdalom keveréke látszott. – Megölték a barátomat.

   Erre csend támadt, egyikőtök sem szólalt meg. Valójában biztos voltál benne, hogy ezek hárman észre sem vették, hogy végig ébren voltál, de most lustának érezted magad, tudatni velük, hogy mindent hallottál. Különben sem lett volna semmi értelme, neked semmi közöd nem volt ehhez az egészhez, csakis Ötösnek. Luther felétek fordult, pontosabban inkább Ötös felé, és feltette a következő kérdését.

   – Kik ők, Ötös?

   – A volt főnökömnek dolgoznak – kezdte a fiú a magyarázatot. Erről te sem hallottál még, fogalmad sem volt róla, milyen főnöke lehetett egy olyan világban, ahol rajta kívül egyetlen élő ember sem maradt, és a legjobb társasága egy próbababa volt. – Egy nőnek, az Intézőnek. Ő küldte őket. Hogy megállítsanak. És amint Diego barátja az útjukba került... hát, léptek.

   – És most én fogok lépni – jelentette ki Diego. – Le fogok számolni velük!

   – Ez nem jó ötlet – kezdte Ötös, ahogy Diego elindult kifelé a teremből. – Nálad sokkal veszélyesebb embereket is megöltek már.

   – Azt majd meglátjuk! – kiáltotta még vissza Diego, majd becsapta maga mögött az ajtót, ismét hármasban hagyva benneteket.

   – Szóval, nem csak Delores volt az egyetlen társaságod, mi? – kérdezted ezzel megszakítva a csendet, és magadra vonva testvéreid figyelmét. Ötös fejét hátrafordítva pillantott rád, míg Luther szemben állt veled, így csak a szemeit mozgatta a fiúról a te alakodra. – Milyen főnököd lehetett a világvégén?

   – Igen, mi ez az egész Ötös? – kérdezte Luther is. – És ne gyere nekem ezzel a „nem a te dolgod" szöveggel! Rendben?

   – Elég hosszú történet – mondta a fiú, miközben felülve mellé kúsztál, és a lábad lógatva az ágyról a vállának döntötted a sajátod. Luther is leült, és várakozón néztetek Ötösre. A fiú pedig mesélni kezdett. Elmondta, hogyan találkozott az Intézővel, és hogyan kezdett neki dolgozni. – Az időkontinuum helyreállításának tökéletes eszközévé váltam. Vagy korrekciójának, ahogy ők hívták. Többen is voltunk akik ezzel foglalkoztak. Az idő árvái, akiket kiragadtak a korból, amibe születtek. Nem tudom, hogy kerültek oda. De egyikük sem volt olyan jó, mint én. Ők nem tudták, de végig csak húztam az időt, és a helyes egyenletet kerestem, hogy hazajuthassak. Tudtam, hogy akkor megakadályozhatom, hogy véget érjen a világ. Megmenthetem. Megszegtem a szerződésemet.

   – Tehát, bérgyilkos voltál? – kérdezte Luther, ahogy átnyújtott nektek egy-egy tányér ételt és neked egy pohár vizet. Hálásan elfogadtad, és gyorsan lehúztad a vizet, majd lassan enni kezdtél, miközben tovább hallgattad a beszélgetésüket.

   – Igen – felelte közömbösen Ötös, a kezében szorongatva a bögrét, amiben forró kávé illatozott.

   – De, voltak elveid, nem? Akárkit nem öltél meg csak úgy.

   – Aki bezavart az idővonalba, megöltük – adott választ a kérdésre a fiú.

   – Mi van az ártatlanokkal?

   – Kizárólag így juthattam haza.

   – Tehát gyilkos vagy!

   – Jézusom Luther, nőlj fel! Már nem gyerekek vagyunk. A valóságban nem léteznek jó fiúk és rossz fiúk. Csak emberek vannak, akik élik az életüket. De amikor véget ér a világ, mind meghalnak. Beleértve a családunkat. Az idő mindent megváltoztat.

   – Oké, szóval akkor azért akarnak megölni téged, mert megszegted a szerződésedet? – kérdezted, de mielőtt a fiú válaszolhatott volna folytattad is. – Vagy azért, mert a visszatérteddel bezavarsz az idővonalba, és megpróbálod megakadályozni a világvégét?

   – Mindkettő – felelte a fiú, te pedig egy cseppet sem lepődtél meg ezen a válaszon. Te magad is úgy gondoltad, hogy valószínűleg mindkettő indok volt számukra, hogy végezzenek a fiúval.

   – Hát ez remek – morogtad, és fáradtan az ablak előtt elhaladó buszra pillantottál.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Nem sok kedved volt visszamenni a régi otthonodba, de nem akartad egyedül hagyni Ötöst, így végül kelletlenül ugyan, de vele együtt tértél „haza". A fiú egyből a konyhába ment, hogy szerezzen magának kávét, úgy tűnt a Luther által korábban adott nem felelt meg az ízlésének. Abban is teljesen biztos voltál, hogy az sem lesz elég jó neki, amit ebben a házban szerezhet, de nyilvánvalóan ez őt cseppet sem érdekelte.

   Mivel te nem kávéztál, ezért úgy döntöttél, hogy felmész a szobádba és átöltözöl. Útközben még láttad ahogy Klaus a fürdőkádban hever, és bár nem úgy nézett ki, mint aki teljesen jól volt, úgy döntöttél jobb ha nem zavarod. Nem tudtad mi történhetett vele, igazából Hazel és Cha-Cha felbukkanása óta nem is láttad őt, de bármi is volt vele, jelenleg nem érezted magad megfelelőnek ahhoz, hogy megvigasztald.

   A szobádba érve halkan behajtottad az ajtót, és új ruhák után kezdtél kutatni a szekrényedben. Szomorúságodra a jelenlegi méretedben csak a régi egyenruhák maradtak, azt pedig nem feltétlenül akartad felvenni. Tekinteted végigfutott az egyforma egyenruhákon, és undorodva becsuktad a szekrény ajtaját, majd kilépve a szobádból Allison szobája felé indultál. Az ő szekrényében is voltak még egyenruhák, de megelégedettségedre normális öltözéket is találtál. Gyorsan átvedlettél hát, és kilépve a helyiségből szembetaláltad magad Ötössel és Klausszal.

   – Megtetted, nem igaz? – hallottad meg Ötös kérdését, mire kissé kíváncsian közelebb oldalogtál hozzájuk. Nem állt szándékodban rejtőzködni vagy ilyesmi, és biztos voltál benne, hogy két testvéred tisztában van a jelenléteddel, de nem is akartál igazán közbeszólni.

   – Most miről beszélsz? – kérdezte Klaus, mintha egyáltalán nem tudná, miről volt szó. Ötös ekkor beljebb lépett a szobába, így te is közelebb mentél, megállva az ajtóban. Tekinteted a véres lábnyomokra szegezted, melyek a fürdőszobából vezettek Klaus szobája felé. Egyértelműen történt vele valami, és a vér miatt egy kissé aggódtál, hogy megsérült.

   – Én nyilván felismerem a tüneteket Klaus – mondta Ötös, így ismét feléjük fordultál.

   – Minek a tüneteit? – kérdezte a férfi, még mindig kitartva amellett, hogy nem tudta miről beszél Ötös.

   – Jetlag – felelte a fiú, és ekkor halvány sejtésed támadt mi is történhetett Klausszal. – Mindenhol viszketsz. Úgy fáj a fejed, mintha egy doboz vattát toltak volna fel az orrodon át az agyadba. Nem mesélsz róla?

   – A haverjaid, amikor betörtek a házba és téged nem találtak, engem raboltak el helyetted – mondta Klaus, te pedig hirtelen erős bűntudatot éreztél, amiért nem vetted ezt észre. Egyébként is keveset találkoztál a többiekkel, így Klaus távolléte nem keltette azt a gyanút benned, hogy valami rossz történhetett a férfival.

   – Te cserébe elloptad a táskájukat.

   – Igen, azt hittem pénz van benne, vagy zaciba vághatom, akármi! Aztán kinyitottam – felelte a férfi, míg Ötös beljebb lépett a szobába. Ekkor te is közelebb sétáltál, és az ajtófélfára támaszkodva intettél Klausnak. – Ó, helló [Név].

   – És hirtelen átkerültél, hova is? – kérdezte Ötös fel-alá járkálva a szobában. – Vagy, inkább mikorra?

   – Ugyan, mit számít az?

   – Hogy mit szá... – kezdte a fiú, majd meggondolva magát megváltoztatta a kérdést. – Oké, mennyi ideig voltál távol?

   – Majdnem egy évig.

   – Egy évig? Tudod, hogy ez mit jelent?

   – Igen. Hogy tíz hónappal idősebb vagyok.

   – Nem! Ez nem valami vicc, Klaus. Hazel és Cha-Cha mindent megtesznek, hogy visszaszerezzék. Most hol van?

   – Sehol. Tönkretettem. Puff.

   – Na várjunk egy kicsit – szóltál végre közbe, és belépve a szobába leültél Klaus mellé. A férfi nyakában dögcédula lógott, de a név nem egyezett. Valaki másé volt. Csendesen megjegyezted ezt az információt, és elraktároztad magadban. – Jól értem, hogy ez a táska valójában egy időgép? Vagy, valami olyasmi? És, hogy Klaus kinyitotta, így elvitte egy másik időbe?

   – Igen, jól érted – erősített meg Ötös, majd dühösen Klausra nézett. – És ez az idióta megsemmisítette!

   – Mit érdekel az téged? – kérdezte Klaus, te pedig enyhén bólintottál. Ha a táska valóban valamiféle időgép volt, akkor az hihetetlen technológiát jelentett, de Ötösnek nem volt szüksége holmi táskákra, hogy képes legyen utazni az időben. Nektek sem kellett, egyikőtök sem vágyott ilyesfajta dolgokra. Nem értetted, miért baj, hogy Klaus tönkretette.

   – Mit érdekel? – kérdezett vissza dühösen Ötös. – Kellett volna te hülye, hogy visszajuthassak! Hogy újrakezdhessem!

   – Csak... csak – motyogta Klaus, ahogy felállva elsétált Ötös mellett, és elhagyta a szobát. Nem tudtad, hogy mi történt vele, de egyértelműen nem volt jól. Nagyon szomorúnak tűnt, szinte mintha gyászolt volna valakit. Bár az apátok halála történt nemrég, egyértelmű volt, hogy Klaus nem az ő elvesztése miatt szenvedett. Nem szerette annyira, ráadásul egy évig egy másik időben volt. Nyilván onnan veszített el valakit, csak abban nem voltál biztos, hogy azért mert visszatért a mostani időbe, vagy mert az illető meghalt. A sok vér és a sérülésmentes bőre arra engedett következtetni, hogy a második lehetőség volt a helyes tipp.

   – Hová mész? – kiáltott utána Ötös.

   – Vége a kihallgatásnak, most már menjetek el!

   – Azt hiszem, hogy jobb lenne békén hagynunk most – motyogtad, de Ötös már nem figyelt rád. Melléd ült, és egy papírt és tollat a kezébe kapva írni kezdett. Az első pár szót még el tudtad olvasni, de a többit kitakarta a fiú, így kénytelen voltál feladni, és csendesen végignézni, ahogy leírja amit akart.

   Hamarosan a fiú felpattant, majd átmasírozott a szobájába, és megszállott módjára kezdett a falra írni valamit egy krétával. Nem értettél egy mukkot sem a falra írt betűkből és számokból, így csendesen leültél a fiú ágyára, és csak nézted, ahogy dolgozik. Nem értetted mit akart, és úgy tűnt nem is fogja elmagyarázni neked. Sokszor érezted magad ebben a helyzetben mellette, így már megszoktad, hogy nem avatott be mindenbe amit csinált. Végül is, a többi testvéretek közül még így is te voltál a legközelebb hozzá, és neked mondott el a legtöbbet abból, amit éppen gondolt vagy csinált.

   A falak gyorsan teltek, és egyre bonyolultabbnak tűntek az azokra írtak. Ötös egyetlen pillanatig sem állt le, úgy tűnt már azt is elfelejtette, hogy itt vagy. Ezt hitted volna, ha nem szólal meg néha-néha, szavait hozzád és a melletted heverő Deloreshez intézve. A próbabábu nem tudott válaszolni, te pedig nem érezted úgy, hogy választ várna a szavaira, így nem is mondtál semmit. Bármi is volt készülőben, kétségtelen, hogy nagy dologról volt szó. A világvége, a szem tulajdonosa, Hazel és Cha-Cha, az Intéző. Mindezek olyan dolgok voltak, amiket nem tudtál teljesen felfogni, mert nem értetted mi közük volt egymáshoz. Nem láttad át a szálakat, és Ötös sem segített túl sokat.

   – Azt hiszem nyomon vagyok Delores, [Név]. Még nem biztos, de ígéretes – mondta a fiú, éppen akkor, amikor Luther belépett a szobába. Tekinteted a fiúról Lutherra vezetted, és intettél neki. A férfi biccentett, majd Ötösre pillantott.

   – Ki az a Delores? Mi ez az egész? – kérdezte.

   – Valószínűségi térkép – felelte Ötös. Luther kérdőn pillantott rád, mire megvontad a vállad, jelezve, hogy te sem értetted teljesen.

   – És mit mutat meg?

   – Hogy kinek a halála a kulcs. Négyre szűkítettem.

   – Azt mondod, hogy valaki közülük okozza a világvégét?

   – Szerintem inkább azt mondja, hogy valamelyikük halála előzheti meg – javítottad ki a férfit, mire Ötös egyetértően bólintott.

   – Ó – nyilatkozta Luther, mint aki megértette, de az arckifejezésén láttad, hogy egyáltalán nem ez volt a helyzet. Ekkor a férfi kissé közelebb húzódott hozzád, és halkan ismét megszólalt. – Ezt nem értem.

   – Az idő változékony Luther. A legkisebb változás is lényegesen eltérő állapothoz vezethet az időkontinuumban. Ez a pillangóhatás – magyarázta kissé türelmetlenül Ötös. – Szóval annyi a dolgom, hogy megtaláljam azokat, akik a legjobban befolyásolhatják az idővonalat. Hogy utána meg tudjam ölni őket.

   Ötös ekkor leugrott az ágyról, és az éjjeliszekrényen kezdett valami után kutatni, míg Luther megkerülve az ágyat közelebb lépett a falhoz, hogy el tudja olvasni az azon szereplő neveket.

   – Milton Green. Ő kicsoda, valami terrorista?

   – Ha minden igaz, akkor kertész.

   – Nem mondod komolyan – mondta döbbenten és hitetlenkedve Luther. – Várj, ez őrület Ötös! Nem... Ezt hol találtad?

   Tekinteted az eléd az ágyra terített csomagra futtattad, ami egy igencsak méltóságteljes puskát rejtett magában. Luther nyilván erre kérdezett rá, és egy kissé te is meglepődtél a tárgy látványára, de nem igazán kérdőjelezted meg Ötös módszereit.

   – Apánál – felelte a fiú, ahogy felvette a puskát. – Azt hiszem rinocéroszra lőtt vele. Hasonlót használtam a munkám során. Jó a válltámasza, és megbízható.

   – De nem teheted! Ez a fickó, Milton csak egy ártatlan ember!

   – Most kicsit Luther felé hajlok, én se támogatom ezt az ötletet – mondtad, bár biztos voltál benne, hogy teljesen feleslegesen szólaltál meg.

   – Ez egyszerű matek – utasította el a véleményeteket Ötös. – A halála akár milliárdok életét is megmentheti. Ha nem lépek úgyis meghal négy napon belül. Az apokalipszis senkit sem kímél.

   – Oké, de ha meghal, és semmi sem változik, akkor semmi értelme nem volt megölni – mondtad, bár sajnos Ötös szavaiban láttál értelmet. Csupán etikailag nem volt helyes ez a döntés.

   – Mi nem teszünk ilyesmit – ellenkezett Luther is tovább.

   – Ha nem próbáljuk meg, honnan tudhatnánk, hogy az ő halála-e a kulcs vagy sem [Név]? Áldozatokat kell hoznunk. Ha egy ember élete milliárdokét menti meg, én boldogan meghúzom a ravaszt – mondta neked a fiú, majd Lutherhez fordult. – És nem mi fogjuk megtenni. Hanem én.

   – Nem hagyom, hogy ártatlanokat ölj, mindegy hány életet mentenél meg!

   – Próbálj csak megállítani! – Ezzel Ötös megfordult, és elindult kifelé a szobából. Egy ideig haboztál, hogy kövesd-e, noha egyértelműen egy ember életét fogja kioltani, ráadásul egy ártatlanét, és te nem voltál odáig az ilyesmiért. A választ végül Luther adta meg neked, amikor megragadva Delorest kitartotta a próbababát az ablakon.

   – Nem mész te sehova! – Ötös azonnal megfordult, és felemelve a puskát Lutherre célzott vele. A vaki is láthatta, mennyire feldühítette a férfi ezen cselekedete. Enyhe szorítást éreztél a mellkasodban, kissé féltékeny voltál a babára. Ötös ennyire törődött vele, és noha tudtad, hogy te is fontos voltál számára, még soha nem reagált így, amikor veszélyben voltál. Habár, te meg tudtad védeni magad.

   – Tedd. Oda. Vissza! – szótagolta fenyegetően a mondatot a fiú.

   – Tedd le a fegyvert, ma nem ölsz meg senkit – felelte nyugodtan Luther. Egy pillanatra felmerült benned, hogy közbe kéne avatkoznod, de tudtad, hogy Ötös nem lőné le a testvéretek, és mivel semmit sem tehettél egyébként, végül úgy döntöttél inkább csak csendesen szemlélődsz tovább. – Tudom, hogy fontos neked. Ne kényszeríts rá! Válassz! Ő, vagy a puska. Te döntesz.

   Láthatóan Ötös komoly dilemmában volt, de nem tette le a puskát. Ekkor Luther megunva a várakozást elengedte Delorest. Ötös abban a pillanatban eltűnt addigi helyéről a puskát a földre ejtve, és felbukkant az ablak előtt, még épp időben elkapva a zuhanó bábut. Amikor ezt megláttad, hirtelen tudatába kerültél a ténynek, hogy te magad is Delores megmentésére mozdultál, bár még az ágyról sem sikerült időben leugranod.

   Tekinteted a babát tartó Ötösről Lutherre vezetted, aki a fiú előző helyén állt, és a puskát tartotta a kezében.

   – Tőlem csinálhatjuk egész nap – mondta a férfi. Ötös nem felelt, csak leült az ágyra, és szeretetteljesen magához ölelte Delorest. Látszott mennyire megijedt, hogy a baba leesik az autókkal teli utcára. Valószínűleg csúnya vége lett volna a történetnek, és bár továbbra is halvány féltékenységet éreztél, valahol megkönnyebbültél, hogy Ötös időben elkapta a babát. – Tudom, hogy most is jó ember vagy. Különben nem tettél volna mindent kockára, hogy megmentsd a világot. De már nem vagy egyedül.

   – Volna egy megoldás – mondta Ötös néhány másodperces csend után. Nem nézett Lutherre, helyette feléd fordult. – De az szinte lehetetlen.

   – Nos, a lehetetlen a családunk specialitása, azt hiszem – mondtad kissé elmosolyodva. – Ráadásul, az nem volt lehetetlen, hogy visszatértél? Nem kell féltened minket, csak mondd a tervet.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   A kocsiban csend volt, ahogy kis hármasotok egy Ötös által jelzett irányba haladt. Luther vezetett, Ötös ült az anyósülésen, míg te a hátsó ülésen foglaltál helyet, és csendben néztél ki az ablakon. Kissé aggódtál, hogy mi lesz ebből, de bíztál Ötösben. Sikerülni fog a lehetetlen, ahogy eddig is annyiszor. A kocsi végül lassítani kezdett, majd megállt, így tekinteted elszakítottad a most már mozdulatlan tájról, hogy a két elől ülőre nézhess.

   – Tudjátok, sosem élveztem – mondta Ötös néhány másodperces csend múlva. Luther és te egyszerre néztetek rá. Sejtetted, hogy miről beszélhetett.

   – Mit? – kérdezte Luther.

   – Az ölést – felelte Ötös, majd folytatta, mintha magyarázkodnia kellene. – Mármint, jó voltam a munkámban, és erre mindig büszke voltam. De nem okozott örömöt. Sok éven át egymagam voltam. A magány fura hatással van az emberre.

   – Rengeteg ideig voltál távol – mondta Luther. Te is mondani akartál valamit, de nem tudtad mit kellene. Te nem élted át azt, amiben mindkettőjüknek része volt, habár teljesen más módon. Te nem érthetted milyen érzés az, amikor egy egész bolygón csak te maradsz egyedül. – Nekem bőven elég volt az a négy év is a Holdon. Az egyedüllét tör meg. Szerintetek beveszik?

   – Hát, pánikolnak, hogy elvesztették – mondta Ötös. – Olyan ez, mint a szolgálati fegyvernél. Ha a Bizottság rájön, nagy szarban lesznek. Ó, és nem mellékesen itt ragadnak, amíg vissza nem szerzik.

   – Jobb, ha nálunk lesz – mondta Luther. – Hátha rád támadnak.

   – Oké, de vigyázzatok. Nekem elég hosszú életem volt, de ti még fiatalok vagytok, annyi lehetőségetek van még. Ne pocsékoljátok el.

   – Ha nem egy tizenéves gyerek képében mondanád ezt, lehet, hogy kissé hatásosabb lenne – motyogtad szórakozottan. Leginkább Luther arca szórakoztatott, amit a visszapillantóból láttál meg. Már megszoktad, hogy Ötös kölyök testben egy vénember, de Luther arcáról lerítt, hogy nagyon furcsa volt számára.

   – Mondja ezt a másik tizenéves gyerek – vágott vissza Ötös, mire megvontad a vállad, és hátradőltél az ülésen.

   – Én nem osztogatok életre szóló jótanácsokat – mondtad. Mivel ebben igazad volt Ötös nem tudott mit felelni rá, de nem is kellett. A következő pillanatban ugyanis megpillantottatok egy felétek közeledő autót.

   – Kezdődik is – mondta Ötös, majd mindhárman kiszálltatok az autóból. Figyelted, ahogy a kocsi felétek hajtott, majd kissé tovább gurulva végül megállt. Ekkor Ötös feléd és Luther felé fordult. – [Név], Luther, ha balul sül el, mondjátok meg Deloresnek, hogy sajnálom.

   – Tényleg? – motyogtad olyan halkan, hogy egyikük se hallja, miközben Ötös már megfordult, és az időközben felétek lépdelő Hazel és Cha-Cha irányába indult.

   – Tényleg ennyire fontos a maszk? – kérdezte a fiú, amikor a két kocsi között középen megálltak. Hazel és Cha-Cha levették a maszkokat, és maguk mellé hajították őket.

   – Merre van, kölyök? – kérdezte a nő.

   – Ó, hát ezzel indítotok?! Akár vissza is szállhatunk a kocsiba, ennyi volt.

   – A fele távot se tudnád megtenni – mondta Cha-Cha, ahogy előhúzott egy pisztolyt, és fenyegetőn felemelte. Nyugtalanul megfeszültél a fegyver látványára, de nem mozdultál a helyedről.

   – Talán nem. De a múltkori támadás során rájöhettetek, hogy a testvérem nem csak termetes – mondta Ötös. – A húgom pedig nem olyan ártatlan kislány, mint amilyennek tűnik.

   – Tudod ki a húgod – mondtad félhangosan, bár kénytelen voltál beismerni, hogy Ötös sajnos ha testben nem is, de lélekben sokkal idősebb volt nálad.

   – Ja, meg se kottyant neki, hogy rázuhant az a csillár – mondta Hazel Lutherre célozva, majd egy pillanatra rád nézett. – És a kislánnyal sincs minden rendben.

   – Mire kiiktatjátok őket, porrá zúzzák a kis aktatáskátokat – folytatta Ötös.

   – Egyben minket is, mi? – fejezte be a ki nem mondott szavakat Hazel. – Hogy segítsük ki egymást?

   – Lépjetek kapcsolatba a főnökötökkel – felelte a fiú, mintha ez természetes lenne. – Beszélni akarok vele. Szemtől-szembe.

   – Ugyan miről? – kérdezte Cha-Cha. Nagyon zavart, hogy még mindig nem tette le a pisztolyt, és egyre erősebb kényszert éreztél, hogy tegyél valamit, hogy ez változzon. Nem tetszett, hogy a fegyver Ötösre célzott.

   – Nem hinném, hogy az rád tartozna – válaszolt Ötös, a tipikus felsőbbrendű hangnemében. Cha-Cha egy ideig csendben maradt, úgy tűnt mérlegeli a lehetőségeit, majd lemondóan megcsóválta kissé a fejét.

   – Csak ne szólj neki az aktatáskáról – kérte végül, ezzel közvetetten beleegyezve a „cserébe".

   – Legyen – mondta a fiú, mintha igazán nagylelkű lenne.

   Cha-Cha ezzel egy közeli nyilvános telefonhoz lépett, és tárcsázni kezdett egy számot, míg Ötös visszasétált hozzátok, és a kocsinak dőlve figyelte a nőt.

   – És most mi lesz? – kérdezte Luther.

   – Gondolom várunk – vontál vállat, és megerősítésért Ötösre pillantottál. A fiú nem nézett felétek, de aprót biccentett, ezzel jelezve, hogy helyes választ adtál a kérdésre.

   Néhány perc múlva Cha-Cha letette a telefont, és visszalépett Hazel mellé a helyére. Ekkor furcsa dallam hangzott fel mögületek, és magadban megjegyezted, hogy mintha egy fagyiskocsi lenne. Luther, Ötös és te egyszerre fordultatok hátra, és legnagyobb meglepetésedre tényleg egy fagyiskocsi közeledett felétek.

   – Ez ő? – kérdezte Luther, de Ötös arcából ítélve a válasz nemleges olt. Ekkor a kocsi elhaladt mellettetek, és megpillantottad az ablakon kifelé integető Klaust, aki mellett Diego ült.

   – Ebből baj lesz – nyilatkoztad, ahogy döbbenten figyelted, hogy a kocsi felgyorsít. Cha-Cha és Hazel azonnal lövöldözni kezdtek, mire Luther megragadott téged és Ötöst, és maga mögé lökött titeket, nehogy egy kósza golyó eltaláljon.

   A fagylaltos kocsi azonban akadály nélkül haladt tovább, és pillanatokkal később elütötte őket, majd abba az autóba ütközött, amivel Hazel és Cha-Cha érkezett a helyszínre. A figyelmed hamar elterelődött erről a jelenetről, ugyanis észrevetted, hogy Ötös eltűnt mellőled. Nem emlékeztél mikor használta a képességét, és ahogy körbenéztél sehol sem láttad. Bár sok évet töltött egyedül, és azalatt az idő alatt fejlődhetett a képessége, de mióta visszatért nem láttad, hogy nagyobb távolságokat ugrott volna a térben. Így valahol itt kellett volna lennie. Mégsem találtad sehol.

   – Ötös? – kérdezted, de nem érkezett válasz. Közben Luther is elkezdte keresni, de a fiú nem került elő.

   – Vegyétek el! – mondta Luther, feltartva a táskát, mire Cha-Cha feltápászkodva a betonról rohanni kezdett felétek. Feladtad, hogy megkeresd Ötöst, és inkább a további történésekre koncentráltál. Ekkor Luther eldobta a táskát, majd rohanni kezdett. Döbbenten nézted, ahogy a fagyiskocsi felé tartott, miközben magadban azon törted a fejed, hogy mit kellene tenned. Végül csak az autó mellett maradtál, és beszállva az anyósülésre vártad, hogy megérkezzenek.

   Klaus és Diego akkor szálltak ki a kocsiból, amikor Luther odaért. A férfi azonnal megragadta Diego egyik vállát, míg Klaus a másikat támasztotta. Úgy tűnt kellett neki a segítség, de mivel gyerek testben voltál, jelenleg nem voltál túl hasznos. Először a két szerencsétlen szállt be a hátsó ülésre, majd Luther is bepattant.

   Ahogy elhajtottatok, még hallottad, hogy Cha-Cha kiabál, és ajkaidra kárörvendő mosoly kúszott.