[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

19 ÉVVEL KORÁBBAN

   A fájdalom borzalmas volt, mégis végig kellett csinálnod. A kis szobában csak egy másik személy volt rajtad kívül, aki még megkínzottabbnak tűnt nálad is. A testvéreid megvédték az otthonotokat, és a te dolgod volt az információszerzés. Mivel gyűlölted a vért és a halált, ezért neked semmi mást nem kellett csinálnod, csak megtudni, amit meg kellett tudnotok.

   Drasztikus megoldás volt ez, melyhez korábban még nem folyamodtatok, de ez alkalommal a támadás személyesen a családotokat érte. Látszólag azonban ez csupán egy egyszerű betörés volt, aminek a vége egy csapat ember halála lett, és ennek a férfinek a megkínzása. Gyűlölted, hogy neked kellett ezt csinálnod, főleg mivel a férfi fájdalmát érezted te magad is, de nem ellenkezhettél. 

   – Folytasd, Nyolcas számú! – érkezett a parancs egy a sarokba szerelt hangszórón keresztül. Nem tudtad, miért nem volt egy szobában veled, de sejtetted, hogy a kis helyiségben uralkodó bűz lehetett az oka. A férfi hamar megnedvesítette a nadrágját az általad okozott fájdalom miatt, és a meleg folyadék szaga undorító bűzként terjedt szét a szobában.

   Remegő kezed a férfi felé nyújtottad, és megragadva a kezét lenéztél rá. Az ember nem mozdult, csak leengedett fejjel, elernyedve lógott a széken, látszólag beletörődve a sorsába. Vagy csak elájult, nem lehettél benne biztos, mert nem láttad az arcát. Pár percig álltál így, de nem használtad újra a képességed. A halál lesújtani készülő kardként lebegett a teremben, és biztosra tudtad, hogy ha még egyszer használod a képességed, abba a férfi bele fog halni. 

   – Nyolcas számú! – A hangra ijedten összerezzentél, és a veled szemben lévő kamerára néztél, amely folyamatosan közvetítette a szobában történteket vele. Egyetlen szót sem tudtál szólni, csupán a tekinteteddel könyörögtél neki, hogy ne kényszerítsen tovább erre. Már megtudtátok, hogy csak egy hétköznapi rablás volt, miért kellett folytatnod? – Azt mondtam, folytasd!

   A parancs egyértelmű volt. Tudtad, hogy ha nem engedelmeskedsz, akkor még sokáig itt fog tartani, már csak büntetésből is. Nem akartál tovább ezen a helyen lenni. Az ismerős fájdalom meglepett, észre sem vetted, hogy akaratlanul is engedelmeskedtél a felszólításnak. Összeszorított fogakkal, remegve vártad a fájdalom végét, és figyelted, ahogy a férfi gyermeki teste egyre idősödött. Amikor elvetted a kezed, a férfi egy idős ember alakjában ült ott, aszott bőrrel, gyengén. A mellkasa nem mozdult többé, az elméd mélyén pedig tudtad, hogy meghalt.

   Ez volt az első alkalom, amikor elvetted egy ember életét.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Az emlék borzalmas álom képében tért vissza hozzád, melytől a reggeli ébredésed közel sem volt kellemesnek mondható. Valójában, sírva ébredtél, remegő tagokkal és izzadságtól átázva. Kimásztál az ágyadból, dühösen letörölted a könnyeid, és remegő lábakkal a konyhába masíroztál. Pontosan tisztában voltál vele, hol találhattál alkoholt, és egy üveg whiskyvel a kezedben leültél az asztalhoz. Az ital ismerős íze egy pillanatra megnyugtatott, visszarántott a valóságba. Nem voltál többé egy kisgyerek, aki nem tudta megvédeni magát még a saját apjával szemben sem.

   Ekkor a terembe az általad egyik legjobban szeretett személy lépett be, te pedig hirtelen úgy érezted, mintha valami rosszat tettél volna, ahogy a whiskyt gyors mozdulattal az asztal alá rejtetted, és a lábad mellé tetted. Nem tudtad, hogy észrevette-e, de mindenesetre Grace nem említette meg, hogy bármit is látott volna, te pedig rájöttél, hogy nem tettél semmi rosszat. Nem volt okod rejtegetni, hogy ittál egy kicsit. Ennek ellenére nem vetted elő ismét az italt.

   – Jó reggelt [Név]! – köszönt az anyád, te pedig mosolyt erőltetve magadra, viszonoztad a köszöntést. – Kérsz reggelit?

   – Egy kis tükörtojás most nagyon jó lesne anya, köszönöm – mondtad, mire a nő mosolyogva a tűzhelyhez lépett, és nekilátott elkészíteni a reggelid. Közben töltött neked egy pohár narancslevet, amikor megjelent a konyhában Allison és Luther is, akik szintén leültek az asztalhoz, veled szemben. Grace őket is megkérdezte a reggeliről, és amikor igent mondtak, nekik is töltött egy-egy pohár narancslevet, majd visszatért a tojásokhoz. Két testvéred halkan sutyorgott egymás között, ami nem volt annyira szokatlan jelenet, de amikor már többedszerre is az anyátokra pillantottak, gyanakodni kezdtél. Áthajoltál hát az asztalon, és feltetted a kérdést. – Történt valami?

   Allison és Luther egy ideig bizonytalanul néztek egymásra, látszólag azon gondolkodva, hogy elmondják-e neked, majd végül Allison rád nézett és beszélni kezdett. Elmondta, hogy mit láttak egy videofelvételen, te pedig azon a reggelen sokadszorra érezted a kényszert, hogy eltűnj ebből a házból, és többé vissza se nézz.

   – Kizárt, hogy anya volt az – mondtad nekik, és a vállad felett átpislantottál a szorgosan sertepertélő nőre. – Soha nem tenne ilyet.

   – Igen, ezt mi is tudjuk – bólintott Luther. – De láttuk amit láttunk [Név].

   – Ez akkor sincs rendben – ráztad a fejed. – Én nem tudom elhinni, hogy anya valaha is bántotta volna apát. Nem lenne rá képes.

   – Lehet, hogy valami más történt, de anya ott volt akkor, amikor apa meghalt – kötötte az ebet a karóhoz Allison, te pedig kelletlenül ugyan, de beismerted, hogy ebben igazuk volt. Nem hitted, hogy hazudnak neked, elvégre mi okuk lett volna rá? Mindketten szerették az anyátok, soha nem akarnának neki bajt. – Meg kell tudnunk, hogy mi történt aznap este.

   – Nos, kérdezzünk rá – mondtad, majd megfordulva a kezedbe is vetted az ügyet. – Anya, te egész végig apával voltál, emlékszel valamire arról az estéről, amikor meghalt?

   – Hát persze – felelte a nő, lassan felétek fordulva. Az arckifejezése, és a mondat elei habozása tökéletesen elárulta, hogy nem szívesen beszélt arról az estéről. A nő nem volt ember, de ettől még éppen olyan érzéseket tanúsított, mint bármely emberi lény. A szíved majd' megszakadt érte. – Naplemente hét óra harmincháromkor, a Hold első negyedében volt, csirkét, vadrizst és répát ettünk.

   – Nem! – mondta ekkor Luther. – Nem. Picit később. Voltál nála. A szobájában, ugye?

   – Nem emlékszem – felelte a nő, miután egy pillanatig ismét habozott. A mosolya ezúttal erőltetett volt, és azonnal tudtad, hogy valami baj volt vele. Azonban ekkor Grace már megfordult, és ismét a tojásoknak szentelte a figyelmét. Tekinteted a testvéreidre vezetted, és fejeddel a nő felé biccentettél. Luther Allisonra nézett, és ő is apró biccentéssel jelezte, hogy itt volt az ideje, hogy ő is beszéljen az anyátokkal. Allison a szemeit forgatta, és kelletlenül ugyan de beszélni kezdett.

   – Voltál valaha – nem is tudom – mérges apára? – kérdezte, míg az anyátok az elkészült tojásokat tányérokra tette nektek. Mikor ezzel végzett, csak akkor fordult felétek.

   – Az apátok jó ember volt – mondta, te pedig erős kényszert éreztél, hogy kijavítsd őt. Soha nem tekintetted jó embernek az apátok, de a sok fájdalom mellett amit okozott nektek, soha nem is voltál képes gyűlölni őt. Valahol a szíved mélyén szeretted a férfit, még akkor is, ha nem volt sem jó ember, sem jó apa. – Kedves ember. És nagyon jól bánt velem.

   – Igen, de miután elmentünk, biztos nagyon nehéz volt – mondta Allison.

   – Néhanapján – felelte a nő mosolyogva. – Ti gyerekek mindig lefoglaltatok. Aztán...

   Azonban nem fejezte be a megkezdett mondatot, csupán enyhén a fejét rázva, szomorúan nézett rátok. Ez a kifejezés csak még mélyebben megsajdította a szíved, és igazán rosszul érezted magad, amiért elhagytad őt. El kellett szakadnod ettől a helytől ez igaz, de Grace túl kedves volt a szívednek, hogy csak ilyen kegyetlenül magára hagyhasd. Te pedig mégis megtetted, és azóta, hogy elmentél vissza sem tértél ide többé. Meg sem látogattad őt soha. A lelkiismeret furdalás borzalmas érzés volt, és a ma reggeledbe igazán nem hiányzott.

   A testvéreid kérdezgették a nőt, hogy mit szeretett volna mondani, de Grace csak elmosolyodott, és elterelte a témát a kész tojások felé. Hamarosan egy-egy tányér hevert mindhármatok előtt, melyen két szép tükörtojás és egy bacon díszelgett, éppen úgy elrendezve, hogy egy mosolygós fejet adjanak ki. A reggeli látványa szomorú mosolyt csalt az arcodra. Minden alkalommal így rendezte el az ételt nektek, és már évek óta nem ettél a főztjéből. Bármennyire is kellemetlen volt a légkör az előző beszélgetés miatt, te akkor is boldogan láttál neki a reggeli elfogyasztásának. Örültél, hogy ismét ehetted az anyád által készített ételt.

   A reggeli csendesen telt, Allison és Luther csak a szemükkel kommunikáltak egymással, míg te kényelmesen figyelmen-kívül hagytad őket. Miután teljesen jóllakottnak ítélted magad felálltál az asztaltól, és magukra hagyva a testvéreid elindultál, hogy felkeresd Ötöst. Tudni akartad, hogy tegnap történt-e valami, miután elaludtál. Odafent a szobájában meg is találtad a célszemélyt, aki a vállán lévő vágást varrta éppen össze. Amikor megláttad a véres sebet, azonnal tudtad, hogy valami egészen biztosan történt, így beljebb léptél a szobába, és leülve a fiú mellé az ágyra, kivetted a kezéből a tűt. Ötös csendben nézett rád, nem szólt egy szót sem, és nem állított meg, ahogy a sebet kezdted összeölteni.

   – Szóval, megtudhatom, hogyan került rád ez a seb, vagy csak maradjak ki a dologból? – kérdezted, mire a fiú továbbra sem felelt. Már azt hitted, hogy nem is fog megszólalni, amikor halkan felsóhajtott, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy ő és Klaus visszatértek a MeriTech épületébe, és rávették a korábbi orvost, hogy mondja el nekik, amit tudni akartak. A nyomozás azonban ott zsákutcába ért. Ez persze nem magyarázta a sebet, de mivel ennél többet nem mondott, ezért úgy döntöttél, hogy nem erőlteted a dolgot. Ha nem akarta elárulni neked, az azt jelentette, hogy nem tartozott rád.

   Miután végeztél a seb összevarrásával, elsősegély csomag után kezdtél kutatni, de Ötös ekkor már a sebre ragasztott egy mintás sebtapaszt, és visszahúzta az ingét. A szemeid forgattad, de nem mondtál semmit. Helyette csak figyelted, ahogy felöltözött, majd egy táskához lépett, amiből egy próbabábu arca lógott ki. A kérdés már a nyelveden volt, de inkább ráharaptál, és csendben maradtál. Ötös kinyitotta az ablakot, és a táskával együtt átmászott rajta, majd visszanézett rád.

   – Jössz? – kérdezte, te pedig habozva toporogtál, azon törve a fejed, hogy vajon mit kéne tenned. Ötös látszólag észrevette a habozásod, mert megvonva a vállát megfordult. Abban a pillanatban, hogy hátat fordított neked, lelki szemeid előtt megjelent a kép arról a napról, amikor utoljára láttad őt. Csak egy karnyújtásnyira volt tőled, de mielőtt elérhetted volna eltűnt. Most azonban itt volt az esélyed, hogy vele tarts, és ekkor tudtad, hogy nem fogod hagyni, hogy ismét eltűnjön.

   – Várj már meg! – kiáltottál utána, és te magad is kimásztál az ablakon. Ötös ott állt, a tűzlétra előtt, és rád várt. Amikor kiértél mellé intett, hogy mássz le, te pedig kérdés nélkül így tettél. Odalent az utcán, Klaus egy kukában kutatott éppen, míg te értetlenül nézted, ahogy magában zsörtölődve ásott bele a szemétkupacba. Valamit Pogóról mondott, de nem figyeltél annyira a szavaira, hogy tudd, miről beszélt.

   – Megkérdezném, hogy min ügyködsz Klaus de rájöttem, hogy nem érdekel – mondta Ötös, aki ekkor mászott le melléd.

   – Hé, könnyebben is ki lehet jutni a házból pajtik – mondta a férfi.

   – De így megúsztuk, hogy beszélgetnünk kelljen – felelte Ötös, mire felhorkantál. Szóval ezért akart a tűzlétrán kimenni.

   – Ami azt illeti, szerintem Klaus keresztbe tett a terveidnek – jelentetted ki a nyilvánvalót. Ötös halkan felsóhajtott.

   – Igen, én is észrevettem – mondta, majd a fejével biccentve neked, hogy kövesd elindult.

   – Hé, hé, hé! Szóval, ma is szükséged van társaságra? – kérdezte Klaus, mielőtt túl messzire jutottatok volna. – Szívesen szabaddá teszem magam.

   – Miért hangzik ez úgy, mintha valami nem gyerekbarát ajánlatot tettél volna? – kérdezted, mire Klaus elmosolyodott és rátok kacsintott. Erre halkan felkuncogtál, viszonoztad a gesztust, és hangosabban nevettél, amikor Klaus elesve eltűnt a kukában. Amikor ismét előbukkant, egy fél fánkot tartott a kezében, és beleharapott. – Fúj.

   – Nem pénzelem a függőségedet – tudatta Ötös a testvéretekkel, majd megfordulva megragadta a kezed, és elhúzott Klaus közeléből. A férfi még utánatok kiabált, te pedig csak nevettél a szavain, amikor Ötös kinyitotta a furgon ajtaját, és behajítva a táskáját ő maga is beült a kocsiba. Követted a példáját, és az anyósülést elfoglalva vártad, hogy a fiú indítsa a kocsit.

   – Tehát, hova is megyünk? – kérdezted, de a fiú nem felelt. Szerencsére nem is igazán volt rá szükség, mert hamarosan már egy ismerős épület előtt fékezett le. Tekinteted a MeriTech épületére vezetted, majd kérdőn Ötösre néztél. – Mit keresünk itt?

   – Muszáj kiderítenünk, kié a szem [Név] – felelte Ötös. – Ha még nem is vették meg, a következő napokban meg fogják. Csak ki kell derítenünk ki lesz a vevő.

   – Szóval, akkor most napokig fogunk itt ücsörögni, és várunk?

   – Lehet.

   A válasz nem volt kielégítő, de valami azt súgta, hogy Ötös nem fog többet mondani. Csendben maradtál hát, és felkészültél az elkövetkezendő unalmas órákra. Ekkor azonban Ötös halkan motyogott valamit, majd megfordulva a táskájához hajolt. Elővett belőle néhány üveg alkoholt, amelyek egyikét a kezedbe nyomta, majd visszafordulva a táskához kihúzza belőle a korábban látott próbababát.

   – Szia! – köszönt neki a fiú, te pedig halvány rémülettel néztél rá. Egy bábúhoz beszélt? – Bocs, hogy csak most veszlek elő Delores.

   – Ötös? – kérdezted, miután a fiú már egy ideje a babával vitatkozott. El sem tudtad hinni, hogy Delores, akiről azt hitted, hogy egy élő, lélegző nő volt, valójában csak egy próbabábu. Tekinteted Deloresre siklott, és csak ekkor vetted észre, hogy valójában csak a felsőteste volt meg. – Ő itt Delores?

   – Igen – feleltea fiú. – Csak ő volt velem a jövőben. Ha nem lett volna Delores, beleőrültem volna a magányba.

   Nem mondtál semmi mást, megértetted a fiút. Az ember társasági lény volt. És ha nem volt kivel beszélni, egy idő után belebolondul az ember a magányba. Ötös ezzel a babával tartotta magát az ép elméjénél, és noha kissé rémisztő volt, hogy úgy kezelt egy élettelen tárgyat, mint egy élő nőt, nem ítélted el érte.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Már késő délután volt, te pedig szinte nyitott szemmel aludtál. Ötös melletted csendesen forgatta az ujjai között a szemet, Delores pedig némán feküdt a táskájában. Nyugodt és unalmas légkör volt ez, és teljesen a gondolataidba vesztél. A munkád körül forgott az agyad, az új projekted ötletein dolgoztál, és ilyenkor hajlamos voltál teljesen beleveszni a gondolataidba. Most is így volt ez, éppen ezért rendkívül megrémültél, amikor egy ismerős hang kirántott az elmélkedésedből.

   – Ötös! [Név]! – Aprót ugrottál a hangra, majd az ablak felé fordulva Lutherre néztél, aki a kocsi mellett állt. Amikor mindketten észrevettétek őt, a férfi kinyitotta az ajtót, te pedig kénytelen voltál odébb húzódni, hogy beférjen a kocsiba. Így most a két ülés között találtad magad, ahol addig Delores foglalt helyet. Ez emlékeztetett rá, hogy most nem volt ott a bábú, így figyelmed annak keresésére szentelted. Ezért vetted csak észre a kocsi hátuljában lévő Klaust, akinek a karjai között meg is találtad a keresett babát. Luther ekkor ült be végre teljesen a kocsiba, és becsukva az ajtót rátok nézett. – Jól vagytok?

   – Nem lenne szabad... – kezdte Ötös döbbenten. – Hogy találtál meg?

   Ekkor Luther a fejével biccentett, így a két testvéred hátrafordult. Kérdőn néztél rájuk, mire Luther a szemeit forgatta, és kissé odébb tolt, így tökéletes rálátásuk lehetett Klausra, aki kezében Deloressel táncolt.

   – Hé, nem hagynátok magunkra srácok? Kezdünk összemelegedni – mondta Klaus, mire Ötös hozzávágott valamit.

   – Kifelé! Te nem lehetsz itt! – kiáltotta mérgesen a fiú. – Épp fontos dolgunk van.

   – Megtaláltátok már a félszemű emberetek? – kérdezte Klaus, aki letette Delorest, és a két ülés között előrehajolt, egyik kezét Luther ülésének, míg másikat a te válladnak támasztva.

   – Sajnos nem – felelted neki egy fáradt sóhaj kíséretében. – Már órák óta itt vagyunk, de még semmi nyoma a szem gazdájának.

   – Miről beszéltek? – kérdezte Luther, mire megvontad a vállad, mintha nem értenéd, mire gondolt.

   – Tudod, Klaus milyen – sóhajtotta Ötös, míg te csak vigyorogva néztél az említettre. – Mit akarsz Luther?

   – Az van, hogy Gracenek lehet, hogy köze van apa halálához – válaszolt a férfi, egy kis habozást követően. Erre összehúzott szemmel néztél rá, még mindig nem hitted, hogy az anyátok valaha is ártott volna az apátoknak. Egyszerűen nem lehetett ő. – Vissza kéne jönnötök az akadémiába. Fontos lenne.

   – Fontos lenne – ismételte Ötös, és te már ekkor tudtad, hogy nem fog visszamenni. – Fogalmad sincs, hogy mi a fontos.

   – Hé, azt meséltem már nektek srácok, amikor csokipudinggal gyantáztam a seggemet? – kérdezte hirtelen Klaus, majd hangosan felnevetett a saját sztoriján. Természetesen ez rendkívül undorító volt, de nem tudtad megállni, hogy halkan felhorkants, majd egy kis torokköszörüléssel leplezted a nevetésed. Azonban Klaus észrevette, mert most a válladon átvetett karral nevetett tovább. A nevetése annyira ragályos volt, hogy végül nem bírtad tovább és a nevetés csak úgy kirobbant belőled. – Az iszonyúan fájt.

   – Mit keresel te még itt? – kérdezte Luther, mire Klaus azonnal elkomorodott. Te csak a fejed ingattad.

   – Mi? Már külön indok kell, hogy lóghassak a családommal? – kérdezte Klaus.

   – Nem, csak most komoly dolgokról kell beszélnünk, ez minden – felelte Luther, de Klausnak ez nem volt elég. Végül megunva az ostobaságot, megragadtad Klaus kezét, és kihúztad a furgonból a hátsó ajtón keresztül.

   – Hé, menjünk, vegyünk valami rágcsát – mondtad neki, és egy vegyesbolt felé intettél a közelben. Klaus azonnal beleegyezett, és pillanatokkal később a kis bolt polcait fosztottátok ki. Egy csomag chipsszel a kezedben és egy kis üdítővel megpakolva hagytad el a boltot, azonban alig léptél ki, amikor Klaus kirontott a boltból, és egyik kezével megragadva a tiédet rohanni kezdett. Értetlenül futottál utána, amikor kiáltást hallottál a hátad mögött, és mikor megfordultál, egy biztonsági őrt pillantottál meg, aki utánatok futott. Ekkor már egyértelmű volt számodra, hogy míg te fizettél az árukért, addig Klaus nem éppen legális módon jutott hozzájuk.

   – Hé, kis csírák! – kiáltotta Klaus, amikor Ötös furgonja előtt haladtatok el. Tekinteted a kocsiban ülő testvéreidre vezetted, és nevetve intettél nekik. A következő pillanatban azonban hangos csattanást hallottál, így előre fordulva láthattad, ahogy Klaus éppen ellöki magát egy taxitól, aminek az imént szaladt neki. Ahogy elhaladt a kocsi mellett, még hátrakiáltott annak vezetőjének. – Félre, te seggfej!

   Erre ismét csak felnevettél, és kikerülve a kocsit Klaus után rohantál. Hamarosan leráztátok a titeket üldöző biztonsági őrt, így végre lelassíthattatok, és foghattatok magatoknak egy taxit. Természetesen te voltál a szerencsés, akinek fizetnie kellett, de nem bántad, örültél, hogy annyi év után ismét szórakozhattál egy kicsit Klausszal.

   A házba érve Luther már visszaért, és a többiekkel együtt a nappaliban álltak, egy monitor előtt. Csak Ötös nem volt velük, a fiú természetesen, ahogy számítottál is rá, maradt a furgonban, és tovább figyelte a MeriTech épületét. Amikor megérkeztetek, Luther elmagyarázta, hogy mi is történik éppen, és egy csomag chipsszel a kezedben nézted a videót a többiekkel együtt.

   – Szerintetek anya tényleg bántotta volna? – kérdezte Vanya, mire a fejed ráztad, de mivel tele volt a szád a chipsszel, ezért nem szóltál egy szót sem.

   – Régóta nem jártál itthon Vanya, talán már nem ismered Gracet – felelte Luther, így lenyelted a falatot, és gyorsan az anyátok védelmére keltél.

   – Ne haragudj Luther, de mostanában túl sokszor gyanúsítgatod a családtagjaid egy olyan gyilkossággal, amit egyikünk sem követne el soha – mondtad, és a videó felé intettél. – Nem tudom, hogy pontosan mit is jelent az, amit láttunk, de biztos vagyok benne, hogy anya nem bántaná apát. Ahogy abban sem kételkedem, hogy nem egyikünk tette.

   – [Név], értem, hogy ez érzékenyen érint téged, de a bizonyítékok ellened szólnak – mondta a férfi.

   – És mi van a halottkémmel? – kérdezte Diego, aki látszólag maga sem hitte, hogy az anyátok képes lenne hasonlót elkövetni. – A mérgezést említette volna a jelentése.

   – Nem kell jelentés ahhoz, amit a saját szememmel is látok – ellenkezett Luther, de ez nem változtatott a tényen, hogy Diegónak igaza volt.

   – Talán a holdi gravitáció megzavarta a látásodat – mondta Diego, és közelebb lépve a monitorhoz visszatekerte a filmet. – Nézd meg jobban! Rajta van a monokli, anya felállt, a monokli eltűnt. Nem megmérgezte apát, hanem azt vette el megtisztítani.

   – Akkor hol van? – kérdezte Luther. – Átkutattam a házat, és anya holmija közt sem volt.

   – Azért, mert én elvettem tőle – felelte Diego, de ekkor már nem igazán figyeltél rájuk. Tudtad, hogy ebből veszekedés lesz, és már automatikusan szűrted ki a vitáikat. Klaus ekkor a kezedbe nyomott egy pohár whiskyt, te pedig hálásan rá mosolyogtál, és elfogadtad az italt. Vanya közben leállította a két férfit, és magyarázni kezdett. Erre már jobban odafigyeltél, de semmi újat nem mondott. Te tudtad, hogy az anyátok programozása nem engedte, hogy bármelyikőtöknek ártson.

   – Ki kell kapcsolnunk – hallottad meg Luther szavait. Ekkor már te sem állhattad meg, hogy közbelépj.

   – Álljon meg a menet! – mondtad, éppen akkor, amikor Diego is ellenkezni kezdett.

   – Várj, ő nem valami porszívó, amit csak úgy behajítasz a szekrénybe! – mondta a férfi, te pedig határozottan bólintottál. – Vannak érzései, láttam!

   – Nem hiszem el, hogy akár csak eszedbe juthat ilyesmi – mondtad. – Anya vigyázott ránk, és nevelt fel, nem kapcsolhatjuk ki. Ez éppen olyan lenne, mint megölni apát.

   – Csak állt ott, és végignézte, ahogy apánk meghal! – kiáltott vissza Luther. – És ő nem egy élő ember [Név], a kikapcsolása közel sem olyan, mint megölni valakit!

   – Veled értek egyet – szólt közbe ekkor Allison is, mire szörnyülködve néztél rá.

   – Milyen meglepő – mondta szarkasztikus hangon Diego.

   – Fogd már be! – felelte Allison. Ekkor mindenki Vanyára nézett.

   – Ja, ő nem szavazhat – mondta Deigo, mielőtt a nő bármelyik oldal pártjára állhatott volna.

   – Azt akartam mondani, hogy te és [Név] látjátok jól – mondta gyorsan Vanya, mire kissé megkönnyebbültél.

   – Oké, akkor szavazhat! – jelentette ki Diego, majd Klausra mutatott. – És te, stoner srác? Mit mondasz?

   – Ó, hirtelen már kell a segítségem? – kérdezte, te pedig már előre láttad, hogy ezzel nem fogtok semmire menni. – Ó, ki a furgonból Klaus! Ó, üdv újra a furgonban tes.

   – Milyen furgon? – kérdezte Allison, mire csak legyintettél egyet, ezzel jelezve neki, hogy csak hagyja rá.

   – Na, hogy döntesz Klaus?

   – Én Diegoval és [Névvel] vagyok, mert bekaphatod! – felelte a férfi. – És ha Ben itt lenne, egyetértene velem.

   – Négy a kettő ellen – mutatta Diego, míg te helyeslőn bólogattál. Nem fogod hagyni, hogy kikapcsolják az anyátokat.

   – Hiányzik egy szavazat – szólt közbe Allison. – Ötös nincs itt. Mindenkinek szavaznia kell, így fair.

   – Igen – bólogatott Luther.

   – Nem hinném, hogy bármit is számít a szavazata – mondtad, ezzel most magadra vonva a figyelmet. – Még ha ellenünk is szavazna, akkor is négy-három lenne az eredmény, tehát továbbra is mi lennénk többségben. Megvárhatjuk, de ez nem fog változtatni az eredményen.

   – [Névnek] igaza van – mondta Diego, de ekkor már mindenki eldöntötte, hogy megvárjátok Ötöst. Ahogy a többiek elhagyták a termet, észrevetted az anyátokat, aki nem messze álldogált. Valószínűleg mindent hallott. Diegóra néztél, aki szintúgy észrevette őt, és biccentettél a nő felé, majd magukra hagytad őket. Nagyon szeretted Gracet, de Diego mindig is közelebb állt hozzá. Számára fontosabb volt a nő, mint neked.

   Felmásztál a szobádba, és az ágyra vetetted magad. Egy ideig csak feküdtél ott, és a ma történteken gondolkodtál, aztán végül meguntad a semmittevést, és az asztalodhoz lépve előhúztál egy üres papírt. Meglepett, hogy még mindig tele volt velük a fiókod, de nem gondolkodtál sokáig rajta, ahogy lassan rajzolgatni kezdtél. A papíron szépen vonalanként megelevenedtek az alakok, egy boldog, gondatlan család álomszerű képe. A gyerekek nevettek, a felnőttek pedig boldogan nézték őket, ahogy egymással játszottak.

   Megszámolni sem tudtad, hányszor kívántad az éjszakai égen lehulló csillagoktól, hogy a te családod is normális legyen. Annyira akartad. A csillagok mégsem teljesítették soha a kívánságodat. Ma már belefáradtál, hogy egy normális életért ácsingózz, hogy a csillagoktól várd a megoldást. Helyette a kezedbe vetted az irányítást, és az utóbbi években végre sikerült egy olyan életet kialakítanod magadnak, amit szerettél volna. És most, évekkel az elválásotok után, az apátok halála visszarántott téged a családi viták, a veszélyes helyzetek világába. Abba a világba, amit annyira boldogan hagytál magad mögött.

   Halkan felsóhajtottál, és letéve a ceruzádat nyújtózkodtál. Észre sem vetted, de már órák óta ültél ott, a papír fölé görnyedve. Ahogy kinéztél az ablakon, csak úgy vetted észre az idő haladtát. Már sötét volt odakint, az este pillanatok alatt eljött. Amikor észrevetted, hogy ennyi idő eltelt, felkeltél a székedről, és elindultál, hogy keress magadnak valami vacsorára valót. Már éppen a konyhánál jártál, amikor lövéseket hallottál. A tested ösztönösen merevedett meg, és csendesen hallgattad a szobák irányából jövő hangokat. Amikor teljesen megbizonyosodtál róla, hogy lövések voltak, azonnal abba az irányba kezdtél rohanni.

   Alig jutottál ki a konyhából, amikor a hangok helye megváltozott, így te is azonnal irányt váltottál. Rohantál ahogy a lábad bírta, és hamarosan meg is találtad a zaj forrását. A társalgó romokban hevert, ahogy két ismeretlen alak szitává lőtte a bútorokat és a falakat. El sem tudtad képzelni, hogy kik voltak, vagy mit akartak, de ráértél később ezen gondolkodni. A magasabb alaknak rontottál, és egy jól irányzott rúgással megszabadultál a puskájától, majd egyenesen gyomorszájon rúgtad. Luther ekkor érkezett, és megragadva a másik ismeretlent elhajította azt, mintha csak egy tollpihe lenne. Allison is megjött, éppen időben, hogy segítsen a férfi feltartóztatásában, az ugyanis ekkor megragadta a nyakadat, és annál fogva emelt a levegőbe. Allison és Diego együtt ütötték és rúgták, de mintha a férfi meg sem érezte volna. Nem kaptál levegőt, és ez teljesen megrémített. Az egyik kezed a férfi a torkodat markoló kezére tetted. Az idegen szinte azonnal elengedett, így a képességed hatásai egyikőtökön sem látszottak. Luther ekkor visszatért, és a férfit a társa után hajította.

   – Ezek meg kicsodák? – kiáltotta Allison.

   – Halvány lila fingom sincs róla – felelted két kapkodó légvétel között. – De az előbb az a férfi majdnem kinyírt.

   – Miért nem vetted el az életerejét, vagy mi a fene? – kérdezte Diego.

   – Megpróbáltam! – kiáltottál vissza védekezően. – De mielőtt igazán sok kárt okozhattam volna elengedett magától.

   A kis „beszélgetést" lövések szakították félbe. Szinte azonnal a földre vetetted magad, és fedezék mögé húzódtál. Luther és Allison elrohantak, míg Diego, aki melletted kúszott a földön a másik irányba indult, arra biztatva, hogy te is tegyél hasonlóképp. Éppen sikerült kijutnod a teremből, amikor hirtelen eszedbe jutott valami. Azonnal megálltál, és visszafordultál, így egy olyan jelenetet látva, amitől az addigi zavartságod dühbe csapott át.

   Vanya a dohányzóasztalon feküdt, és előtte állt a korábbi férfi, kezében egy buzogánnyal. Gondolkodás nélkül vetetted magad feléjük, és a férfi oldalának csapódtál. A hirtelen ütközés meglephette, mert elveszítve az egyensúlyát a földre esett. A düh elhomályosította a látásod, és szinte vakon nyúltál a férfi keze felé. Az azonban ekkor már magához tért a döbbenetéből, és könnyedén ledobott magáról, majd a buzogányt ismét a kezébe véve, feléd lépett. Nem ijedtél meg, a düh túlságosan is eluralta az elmédet, de szerencsédre Luther a megmentésetekre sietett.

   A férfi el volt foglalva Lutherrel, ezért feltápászkodtál a földről, ahová az idegen lökött, és megragadva Vanya kezét fedezékbe húztad. A mutatóujjad a szád elé téve jelezted neki, hogy maradjon csendben, mire a nő kissé remegve bólintott. Ekkor a verekedés zajai elhallgattak, és a maszkos férfi lépett be a terembe. Dühödten remegve nézted, ahogy elment. Meg akartad támadni, de valószínűleg legyőzött volna, így megmakacsolva magad a helyeden maradtál.

   Az ismeretlen elment, te pedig kihúzódva a rejtekhelyetekről a földön fekvő Lutherhez léptél. Allison és Diego egyszerre érkezett veled, és hárman egyszerre segítettétek fel a nehéz férfit. Azonban alig, hogy lábra sikerült állítanotok, Luther ellökött magától titeket, így a földre zuhantatok. Ijedten néztél hátra rá, csak hogy láthasd, ahogy a csillár a plafonról egyenesen a testvéredre zuhant. Azt hitted, hogy ennyi volt, Luthernek vége, de ekkor valami olyan történt, ami mélyen ledöbbentett. A férfi felállt a földről, ledobva magáról a nehéz csillárt.

   Eközben azonban elszakadt a kabátja, és felfedte a felsőtestét. Akárhonnan nézted, egyáltalán nem tűnt emberinek, sokkal inkább hasonlított egy gorillához. Sűrű szőr borította, és sokkal nagyobb volt, mint egy normális ember. A döbbenettől leesett állal bámultad, éppen úgy, ahogy a többiek is. Luther körbenézett köztetek, majd tekintete megállapodott Allisonon. Hosszú, perceknek tűnő pillanatokig álltatok így, senki sem szólt egy szót sem, és senki nem mozdult. Aztán Luther megfordult, és felszaladt a lépcsőkön.

   Allison hozzád és Vanyához lépett, a döbbenet az ő arcukon is tökéletesen kivehető volt.

   – Ti tudtátok? – kérdezte Vanya, mire a fejed ráztad. Allison is nemmel felelt.

   – Oké, nekem le kell ülnöm – jelentetted ki még néhány perces döbbent némaság után, és belépve a társalgóba leültél a szétlőtt kanapéra. A nővéreid pillanatokon belül követtek, és Allison egy vizes rongyot is adott Vanyának a fejsérülésére.

   – Ezek meg kik voltak? – kérdezte Vanya, ahogy Allison is leült.

   – Passz, de nem hiszem, hogy csevegni jöttek – mondtad, és tekinteted végigvezetted a romos szobán.

   – Nos, mázlink van, hogy túléltük, az már biztos – bólintott Allison is. Vanya a fejére szorította a rongyot, míg te és Allison aggódva néztetek rá. – Biztos, hogy jól vagy?

   Vanya csak bólintott, de nem felelt hangosan. Diego ebben a percben lépett be a szobába, és rendkívül feldúltnak tűnt.

   – Diego? – kérdezted aggódva. A férfi megállt a fel-alá járkálásban, és rátok nézett.

   – Ő mit keres még itt? – kérdezte, Vanyára utalva.

   – Segíteni próbálok – felelte a nő.

   – Nem, meghalhattál volna! – kiáltotta Diego, és noha nem tetszett, hogy így beszélt Vanyával, ebben te is egyetértettél vele. Vanya veszélyben volt, ő nem tudta megvédeni magát, ahogyan ti. – Vagy miattad akár mi is. Ő a gyenge láncszem.

   – Diego – mondtad figyelmeztetően. Bármennyire is aggódtál érte, ettől még nem kellett volna ilyeneket mondania. A legrosszabb mégis az volt, hogy igaza volt. Vanya nem tudta megvédeni magát, és nektek sem tudott segíteni egy harc közben. Ha arra került a sor, az ellenségeitek kihasználhatták őt ellenetek.

   – Te is nagyon jól tudod, hogy igazam van! – mordult fel a férfi, te pedig erre már nem tudtál mit mondani.

   – Allison? [Név]?

   – Szerintem azt akarja mondani, hogy az ilyesmi veszélyes lehet – mondta Allison, mire halkan felsóhajtottál, és te is Vanyára néztél. – Nem vagy...

   – Közétek való – fejezte be a megkezdett mondatot Vanya.

   – De! – kiáltottad gyorsan, szinte kétségbeesetten. Nem akartad megbántani őt. – Közénk való vagy! A testvérünk. De nem tudod megvédeni magad egy ilyen helyzetben.

   – Rendben van [Név] – mondta Vanya, majd felállt. – Megértettem.

   – Vanya, várj! – mondtad, de a nő már elindult kifelé. Allison felpattant, és utána indult, de te csak maradtál, és az arcodat a kezeidbe temetve ültél ott.

   Ez a mai nap, valószínűleg életed egyik legrosszabbja volt.