Az éjszaka hűvös szellőjétől libabőrödzöm. A fekete hullámokat nézem, amelyek, mint az életem egyes szakaszai úsznak el a szemem előtt. Hiába nyúlnék értük, az emlékek átsiklanak az ujjaim közt. Pedig annyira valóságos, annyira kézzel fogható. Belemehetnék, érezhetném a bőrömön, részévé válhatnék, de nem tarthatnám meg magamnak. Az egész az enyém, mégsem enyém belőle egy cseppnyi sem. Feltartóztathatnám a vizet, gátat építhetnék, hogy a birtokosának érezhessem magam. Alámerülhetnék minden nap, hogy érezzem magam körül a biztonságot, a védelmező folyadéktömeget. De mi van, ha egyik nap a természet megelégeli a kényszert? Mi van, ha a folyó áttöri a gátat, nekem egy cseppnyi vizet sem hagyva hátra? Érdemes ragaszkodnom hozzá? Hiszen oly gyönyörű, ahogy szabadon áramlik előttem, oly gyönyörű, ahogy a pillanat örömére hozzáérhetek a cseppekhez, ahogy azok körülölelnek, majd tovatűnnek. Nem védelmezhetnek engem örökké, nem ez a feladatuk. Az ő dolguk, hogy világot lássanak, és boldoggá tegyék azt, aki épp az útjukba kerül. Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy ezek a cseppek most épp az én bőrömet csiklandozzák. Lehet, hogy napok, hetek, évek elteltével már emlékezni sem fogok erre a csodás pillanatra. De hát akkor mi értelme megélnem? Mit viszek mégis magammal a jövőbe, ha nem azt, ami a legcsodásabb, ha nem azt, ami életben tart? Honnan tudhatnám, hogy a jövőben is ér még engem ilyen szerencse?
Mégis, egyszerűen csak tudom. Nem ragaszkodom, csak engedem, hogy boldog legyek. Boldog most, boldog az előre nem láthatóban. Hiszen itt vagyok én magamnak. A testem, a lelkem, mely képes érzékelni, képes befogadni azt, amit csak az ember képes. A folyó elúszik előttem, én azonban itt maradok. Stabilan, a lábaim gyökeret eresztve a Föld Magja felé. Az emlékek eltűnnek, s majd egyszer én is eltűnök. Azon a napon, mikor a testem porrá lesz, a lelkem majd felfekszik az egyik hullámra, és hagyja, hogy a folyó magával sodorja a Végtelenbe.