És itt is van a heti novella-adag, ami szintén a Novella Challenge-nek köszönhetően született. Annyit szeretnék még hozzáfűzi a történethez, hogy a benne említett előadók/szabadidős tevékenységek/ízlésvilág/stb. csupán példaértékűek, nem a kritizálás a célom, hiszen tudjátok: ízlések és pofonok. :) A sztori elsődleges mondanivalója az lenne, hogy ne hagyjuk magunkat mások által befolyásolni, ne másoknak éljünk és merjük büszkén felvállalni önmagunkat. És most már be is fejezem a szövegelést, jöjjön, aminek jönnie kell:

Miután bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, első dolgom volt, hogy ledobjam a vállamról a fekete hátizsákom és lebogozzam magamról a bőrdzsekim. Arra már nem vettem a fáradságot, hogy a bakancsomat is lehúzzam a lábamról, azonnal a szobám felé vettem az irányt.

Nincs nagy szobám, és nincs is szükségem nagyobbra. Épp akkora, hogy azt csinálhassak benne, amihez kedvem tartja, és mégis otthonos legyen, olyan, mint egy titkos bunker a házunk tetőterében. Megálltam a helyiség közepén, hogy egy érzelmekkel teli sóhajtás közben egy utolsó pillantást vessek azon tárgyakra, amelyek két éve körbevettek és vigyáztak rám. A domináns sötét színek megnyugtatóan hatottak rám egy rossz napom után, mindig úgy éreztem, végre elbújhatok a szentélyem falai közt, ahol már semmi rossz nem történhet velem. A szobám a szívem csücske, a lelkem egy szeglete volt.

Nem húztam sokáig az időt, az ajtó mellett álló polchoz léptem, és egy határozott mozdulattal leborítottam minden lapjáról a rajtuk sorakozó könyveket. A regények és novelláskötetek kupacban hevertek a parkettán, némely kettényílva, némely gyűrött, kiszakadt oldalakkal. Mintha a kegyelmemért kiáltanának, de én nem könyörültem rajtuk. A könyveim után az ágyam fölé szerelt polcon porosodó bekeretezett fényképek és emléktárgyak következtek. A képek zömén az általános iskolai barátaimmal szerepelek. Igazán szerettem őket, igazán önmagamnak éreztem magam mellettük. Különösen Rachelt szerettem, aki még akkor is ott volt mellettem, mikor a gödör mélyéről kellett felráncigálni. Az összes fényképet lesöpörtem az ágyamra, és a sötétlila, Buddha-mintás takarómmal becsomagoltam őket. Ez a csomag is a könyvkupac mellett kötött ki. A kézfejemmel letöröltem egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, majd összeszedtem magam, és megcéloztam a gardróbom zsúfoltságig feldíszített ajtaját. A rengeteg zenekaros posztertől alig lehetett látni a tölgyajtó eredeti sötétbarna árnyalatát, mivelhogy még az apró, kikandikáló réseket is matricákkal, belépőjegyekkel és különböző eseményekről hazahozott szórólapokkal szigeteltem le. Némelyikével a WWF és a Greenpeace közössége jutalmazott az önkéntes munkámért, néhányat középiskolai nyílt napokon szereztem és... Nos igen, és ott volt még a koncertjegy is, az a nyári Black Veil Brides koncert, ami az utolsó közös bulink volt a ballagást követően, és amelyen közelebb kerültünk egymáshoz a barátaimmal, mint talán azelőtt bármikor. Lábujjhegyre ágaskodtam, hogy először a legfelső poszterektől szabadítsam meg a szekrényajtót, majd szép sorjában haladtam lefelé. Idegenkedve néztem föl a lecsupaszított felületre. Hamar hozzá fogsz szokni - szóltam magamnak, és letérdeltem, hogy összeszedjem a gyűrött papírdarabokat. A valaha volt kedvenc bandáim tagjainak szemében csalódottságot fedeztem fel, de gyorsan megráztam a fejem, és összegyűrtem a posztereket, hogy ne is lássam őket többé. A Blink-182, az MxPx, a Green Day és a többi régi favoritom már a múlté, legfőbb ideje, hogy végre haladjak a korral. Komolyan mondom, még hiányozni se fognak!

A következő lépéshez már elszántságra sem volt szükségem, az ösztöneim hajtottak. Felmásztam az íróasztalomnál álló székre és két kézzel az asztal fölötti falat borító amerikai zászlós tapéta tetejébe csimpaszkodtam. A piros, fehér és kék foszlányok hosszú csíkokban hullottak az asztalra, felfedve a fal eredeti halványsárga színét. A kiskori szobám utolsó fennmaradt ismertetőjegye. Ugyanezt a mozdulatsort elvégeztem minden kilátszó falfelületen, a sötétkék tapétát lassacskán mindenütt felváltotta a világos festék. A helyiség hirtelen rettentő fakónak, szokatlannak tűnt, viszont meg voltam róla győződve, hogy ilyennek kell lennie. Bár még így sem volt tökéletes.

A gitárom semmiféleképpen nem maradhatott az egykori könyvespolcomnak támasztva, ahogy a festőállványom sem az ablak mellett. Gyorsan elrejtettem mindkettőt a gardróbom mélyén. Leszaladtam a konyhába három nagy kukászsákért, hogy a szoba közepén heverő kupacot beléjük passzírozzam, majd levonszoljam őket a földszinti raktárba, ahol nincsenek láb alatt. Lihegve siettem vissza a már-már teljesen letisztult szobámba, és a pulcsim ujjával letöröltem a verejtéket a homlokomról. Jöhetett az utolsó lépés.

Az üres polcokra parfümös dobozokat, sminkkészletet, körömlakkokat és egyéb kozmetikai cikkeket helyeztem ki, így végre sikerült egy kis életet varázsolnom a sivár környezetbe. A komódom alsó fiókjából előkapartam néhány ezeréves tinimagazint, amelyekből kitéptem az összes bennük talált posztert, és szépen kidekoráltam velük a gardróbom ajtaját. Nem igazán vagyok képben a mai sztárokkal, az olyanokkal, mint mondjuk Ariana Grande, Justin Bieber vagy Katy Perry, de úgy gondolom, ha mindennap látom a fotójukat, talán inspirálni fognak, hogy minél hamarabb behozzam a lemaradást. A szobám közepén megállva körbefordultam, és elégedetten konstatáltam, hogy az összkép szuper.

A laptopomról Rihanna egyik legújabb slágere szólt, miközben a szemhéjtussal próbáltam szabályos csíkot húzni a szempilláim mentén. Ezt a feszes, szürke pólómat még egy márkás ruhaboltban vettem; a suliban több lányon is láttam ilyet, szóval biztosan divatos. Már csak a hajamat kellene újra átvasalni.

Ekkor viszont egy abszolút oda nem illő dallamra kaptam fel a fejem, amely a mobilom irányából jött. Na igen, a csengőhangomat elfelejtettem átállítani, így most a Green Day Minority című száma ordított belőle. Összeszorítottam az állkapcsom, és a telefonomhoz siettem. I want to be the minority/ I don't need your authority - szólt a dal, mire én gondolkodás nélkül kinyomtam és igyekeztem kiverni a sorait a fejemből. Már nem volt lehetőségem, hogy megnézzem, egyáltalán ki keresett, mert abban a pillanatban megszólalt a kapucsengő.

Ezek az új barátaim lesznek.