egy rossz, de szép emlék

A minap állt mellettem valaki a buszon, akinek majdnem olyan illata volt, mint neked. Megint eszembe jutottál. Kicsit hiányzol. Mármint, pontosabban nem te, hanem a közös emlékek. És úgy általában, hogy törődik velem valaki.

Eszembe jutott, amikor tavaly, a szülinapomon együtt ebédeltünk. Akkor tudtam meg, hogy te amúgy vega vagy. Én meg csak olyan jó falusiasan tömtem kétpofára a kebabot, és teljesen intellektuálisan - talán kicsit teliszájjal - kérdeztem, hogy miii. Te meg csak mosolyogtál rajtam, és mindent elmagyaráztál, hogy egyébként tök jót tett az egészségednek, hogy a hal kivételével az összes húsfajtát száműzted az étrendedből. Attól a naptól kezdve próbáltál engem is rávenni ugyanerre. Néha még mindig rád gondolok, ha magamhoz képest sok zöldséget eszem.

Hazáig azon gondolkodtam, mi lehet veled. Hónapok óta nem beszéltünk. Hogy mennek a vizsgák? Meglesz az a Zeneakadémia? A barátnőd elmesélte, hogy sírva fakadt a ballagáson, amikor meglátott engem? Tudod, néha nekem is kedvem lenne sírni, amikor látlak, sőt, ott állok szinte az arcodban, mégsem köszönsz. Hol rontottuk el ennyire? Hogy? Lassan egy éve volt, de én még mindig azt a májusi délutánt hibáztatom. Egyébként néha jól esik elképzelni, mi lett volna, ha aznap mondjuk nem ülök egyhelyben a pályaudvaron, hanem amint meglátlak, felpattanok, és hozzád sietek.

De amúgy már nem szeretlek. Tényleg. Az a vers is... régi. Hisz a címében a dátum. De tényleg. Ezt sem azért csinálom, mert még mindig érzem. Hanem mert örökké érezni fogom valahol mélyen. És örökké remegni fog a térdem, meg ott lesznek a pillangók a gyomromban, ha meglátok bárkit, aki kicsit is hasonlít rád. Vagy legalább az illata hasonló. Ha Pilinszkyt olvasok, vagy ha Anthony Burgesst. Ha Bachot hallgatok, vagy csak szimplán bármit, amiben cselló van. Ha teát iszom. Ha a zeneiskola környékén járok.

És neked az még megvan, amikor volt az az új zongoradarabod, és rengeteg változatban, legalább három tempóban eljátszottad, hogy segítsek eldönteni, melyik a legjobb?

Na jó, talán a humorod hiányzik, ami tényleg te vagy. Az a tipikus angol humor, a furcsa poénokkal, az enyhe sznobizmussal. Még mindig utálod a sajtot, amiért sárga? Meg mert ő a legfőbb gonosz?

Amúgy még szoktam rólad beszélni, és rólunk is. Csak sosem mondom ki a neved. Hátha akkor nem jutsz megint eszembe. Vagyis nem te, hanem egy emlék rólad. Rólunk. De ha csak annyit mondok, hogy az angol, rengeteg embernek nem egyértelmű, hogy rád gondolok - mintha olyan sok immigrált brit lenne a környéken. Szóval ilyenkor elkerülhetetlen a végzet, meg kell tennem, ki kell mondanom ritka, ír eredetű keresztneved. Még a második, egyben utolsó szótag végére sem kell érnem, hogy érezzem a mellkasomban azt a feszítő, fojtogató ürességet, amit magad után hagytál. Mire volt ez jó?

De tényleg, a matek hogy ment? Az ének? Meglesz az a klasszikus gordonka szak? Mehetek majd a koncertjeidre az emlékeinket siratni?

Figyelj, egyáltalán írhatok rólad? Áh, már úgyis mindegy.