A múltból visszatérő rejtélyes idegen,
ki még most sem hagy hidegen.
Azt hiszed, ismerted tán,
s már törnek fel az emlékek, lám...

Az asztalon még ott fekszik a nyitott notesz, a toll is csak úgy, kupak nélkül. A notesz majdnem végén - holott az egész üres -, ez a néhány sor. Sehol egy áthúzás, sehol egy belejavítás. Szabálytalan sorok, a végén tiszta rím, s asszonánc. De még utóbbi is oly tisztán cseng, s még nemben is egyezik. A legváratlanabb fordulat a végére mégis az, hogy csak halványan emlékszem a képre, ahogy a sorokat papírra vetem. Pedig határozottan én tettem - az én ellenkező irányba dőlő, hosszúkás betűim kanyarognak a lapon. Szeretném arra fogni, hogy csak agyamra ment a sok poétika, meg miegyébb tanulás, de ugyanakkor nem tehetem.

Mert hiába Andor, hiába a rendezett háttér. Az idegen visszatér. S bár volna idegen, bár lenne jelentéktelen. Bár ne lenne az, kiért egykor naivan bármit megtettem volna.

- Villő, hol jár az eszed már megint?

- Kérlek, nézd el, nem aludtam jól az éjjel.

- S lám, rímelsz, éjjelente verstannal mímelsz?

- Bár csak ez lenne bajom, s bár ne lennék ekkora barom.

- Lelked mi bántja, mesélj! Lényegre térj, szavakat ne fecsélj!

- Álmot látok, minden éjjel. S ez tép széjjel, buja kéjjel.

- Huh, hát az mondjuk tényleg nem túl jó.

- Hogy törheted meg ily orvul a varázst?

- Ne haragudj, de nem véletlen, hogy végül nem veszem fel a minort. Nem megy ez nekem. Viszont most komolyan, mi ez az álom?

- Gondolod, ha elmondom, az segít?

- Próbát megér.

- Szóval, ő egyszerűen mindig ott van. Bármerre is kanyarodik a történet. De alapvetően, sosem kéne ott lennie. És nem tudom, valahogy egyszerre ismerős, és idegen. Tudom, hogy ő az, felismerem vonásait. Ugyanakkor mégis, mintha egy idegen lenne, kihez még annyi kevés közöm sincs, mint a valóságban van. De paradox módon, mintha mégis sok közöm lenne hozzá. Érted? Egy idegen, aki mégis, mintha éltem szerves része lenne, oly közel állna hozzám.

- Jó, jó, de ki ez a srác? Mert ugyebár egy srácról van szó, különben nem zaklatna fel ennyire.

- Dani.

- Aki?

- Csak egy srác, még gimiből. Idősebb volt, jóval. Talán a létezésemről is alig tudott, én viszont tiszta szívemből szerettem. Vagy valami hasonló, bonyolult ez az egész.

- És mikor láttad őt utoljára?

- Múlt nyáron, egy fesztiválon. De csak úgy távolról.

- Aha. Szóval egy srác, akibe régen bele voltál zúgva, és nem is láttad hónapok óta, kísért álmodban, és ez zaklatja fel a lelked?

- Valahogy így.

- Hm, érdekes. Nem tudom miként segíthetnék ezen.