„A szerelem vak, és félig én is,
Mindig rád gondolok csak azért is.
Nem baj, ha...”
Nem baj, ha... Nem baj, ha rossz... Nem. Nem baj, ha fáj...?
- Na, most mi jót írsz, Polka?
- Á, magam sem tudom - szemüvegem homlokomra toltam, és mélán a pincérre bámultam. - Hoznál még egyet?
- Persze – mosolygott. Gyakorlottan a magas üvegpohár után kapott, és eltűnt vele a konyhában. Tekintetem újra az előttem heverő noteszre vezettem. Nem megy ez ma nekem.
- Parancsolj – tette le elém a gőzölgő latte-mat, amit egy nagy mosollyal megköszöntem.
További percekig szenvedtem néha-néha a kávémba kortyolva, de a sorok csak nem akartak verssé összeállni. Már-már azon voltam, kitépem a lapot, és a kávézó túlsó sarkába hajítom. De nem tettem. Ugyan, miért tettem volna? Nem vagyok én annyira indulatos.

Percekkel később már a téren futottam át, hogy elérjem a villamosom. Persze, mint mindig, most is épp az orrom előtt ment el. Elmormoltam néhány ajánlatot a sofőrnek, hogy mit tegyen és kivel, a poén kedvéért franciául. A környezetemben álló néhány járókelő furcsa tekintettel díjazott, és le merem fogadni, hogy megfordult a fejükben, hogy már megint mi baja van az idióta külföldinek. De ez engem nem zavart túlzottan, inkább ismét futásnak eredtem, ezúttal a metrót szándékozva elérni. A föld alatt több sikerem volt, és hála az égnek a tömeg is elég tűrhető volt. Ahogy sikerült normális állóhelyet találnom, táskámból elővarázsolt könyvembe temetkeztem. Azt már megszoktam, hogy ilyenkor kissé megbámulnak, ám most mégis más volt. Az átlag emberek csupán néhány pillantást vetnek rám, és megjegyzik magukban, hogy több ilyen fiatal kéne, aki még a metrón is olvas. Vagy, hogy nézd már, biztos bölcsész.
Azonban most más volt. Perceken keresztül éreztem, hogy valaki úgy igazán bámul. Ahogy felkaptam tekintetem a sorokról, szemben velem egy fiatal srácot pillantottam meg. Kezében - méret alapján - hegedűtokot tartogatott, és valami kegyetlenül édesen mosolygott. Vele ellentétben én nem tudtam őt hosszasan bámulni, ugyanis éppen a megállóba értünk, és leszállt. Kissé szomorúan néztem utána, hiszen a futó pillantás alapján elég helyesnek tűnt. Beletörődve elraktam könyvemet, és a következő megállóban én is leszálltam.

**

Másnap reggel az egyetemre menet ugyanez esett meg velem. Éppen a szociálpszichológia jegyzeteimben merültem el, amikor ismét megéreztem magamon az erősen bámuló tekintetet. Ahogy felnéztem, a tegnapi sráccal találtam szembe magam, akit ezúttal jobban szemügyre vettem. Mitagadás, egész jó pasi volt, és erről nem feltétlenül a mosolya tehet. Habár, azt hiszem az a mosoly már most a kedvencem ebben a rejtélyes idegenben. Megállókon keresztül csak egymás tekintetét fürkészve mosolyogtunk. Mígnem az Astoriához értünk, én pedig épp, hogy az utolsó pillanatban lekászálódtam a szerelvényről.
Egész nap a metrós srácon járt az eszem, így mit ne mondjak, elég szűkszavúak lettek a jegyzeteim. Hála Fortunának, javában a közelgő zh-kra ismételtünk.

Aznap is -  jó szokásomhoz híven - a Plakátmagányban mulattam a délutánom. Igen, ez egy annyira elvont kis kávézó, mint amit a neve sugall. Egyszerűen imádok itt lenni. A falak tele vannak jobbnál jobb versidézetekkel, kiemelt helyen pedig a hely nevét is ihlető Négysoros. Ez a hely maga a bölcsészmennyország. Az már csak hab a tortán, hogy még chilis latte-juk is van, ami pedig az abszolút kedvencem.
Szóval üldögéltem a megszokott helyemen, iszogattam a megszokott kávémat, és szorgosan verseket írogattam. Már csak úgy 10-15 vers hiányzik a kötethez, amit remélem sikerül is kiadatni.
Tehát minden a megszokott volt, a háttérben pedig halkan egy szimfónia szólt. Az emberek jöttek-mentek, engem ez viszont nem érdekelt túlzottan, teljesen elmerültem a szótagszámok rejtélyes világában.
Aztán a semmiből úgy éreztem, hogy figyelnek. Kezdetben nem törődtem vele, próbáltam a készülő művemre koncentrálni, de egy idő után rettentően kezdett zavarni. Lassan kutattam tekintetemmel megfigyelőm után, és a szemközti sarokban meg is találtam. Ugyanaz a barna szempár, ami reggel is. Dobtam felé egy mosolyt, amit azonnal viszonzott. Úgy gondoltam, ennyiben le is tudtam a barátkozást mára, és visszatérhetek a versekhez. De egyszerűen ott motoszkált bennem a gondolat, és nem hagyott nyugodni. Újfent felnéztem a még mindig édesen mosolygó srácra - akinél ismét ott volt a hegedű -, aztán vissza a készülő versemre. Hirtelen lapoztam noteszemben egy üres oldalra, és a semmiből írni kezdtem.

„Te kellesz nekem...
És kezedbe kezem, mint
tokba hegedű.”

Meredten bámultam a gyöngybetűkkel írt három rövidke sorra. Erdőszentgyörgyi gróf Rhédey Apolka, mégis mi a búbánatos Istennyila ütött beléd? Kétszer összemosolyogtál vele, és már képes vagy ilyen haikukat írogatni? Mégis mikor ment el az a csöpp kis józaneszed is? Kezedbe kezem... Komolyan, ki kéne vizsgáltatnod magad kislány, egyre egyértelműbb jeleit mutatod a megő...
- Szia.
Szemeim idegtépően lassan emeltem el a noteszemről. Ki nem találnád ki ült velem szemben.
- Hali - súgtam, és szemüvegem homlokomra toltam.
- Most, hogy már ennyit bámultalak, úgy érzem ideje megkérdeznem: hogy hívnak?
- Rhédey Apolka - nyújtottam jobbomat. Bármennyire is ideges voltam eddig, most mérhetetlen nyugodtság telepedett le rám.
- Varga Csanád - rázott velem röviden kezet. - Tetszik a gyűrűd. Megnézhetem?
- Persze - nyújtottam felé bal kézfejem, s gyűrűsujjamon a pecsétgyűrűm.
- Hármas halmon álló...
- … hattyú.
- Családi címer?
- Igen. A Rhédey-család erdélyi ágának - ami a 18. században kapott grófi rangot – egyenes ági leszármazottja vagyok.
- Ezt már nevezem. Egy igazi grófkisasszony. És ha megkérdezhetem, a kisasszony még egyetemista?
- Igen, még egy ideig.
- Ó, és mit hallgat?
- Kommunikációt meg médiát az ELTE-n. Újságíró leszek egyszer. És az úr?
- Jómagam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen vagyok ezzel a gyönyörűséggel - mondata végéhez érve ölébe emelte az eddig lábához támasztott hegedűt, és szeretetteljesen végigsimított a kemény fa tokon.

Még hosszú percekig beszélgettünk, egészen addig, míg észbe nem kapott, hogy neki ma még próbája van.  De így is rengeteg dolgot tudtam meg Csaniról. Például azt, hogy már kiskora óta hegedül, és van egy tesója, aki pedig csellózik. Állítólag baromi jól játszanak vonósnégyesben - persze, ha találnak még két embert. Továbbá megtudtam, hogy imádja az irodalmat – igaz, csak olvasni -, és unalmában néha festeget, habár az egyetem miatt kevesebb ideje van rá, mint szeretné.
Őszintén, meg sem lepődöm magamon. Beszélgettem vele maximum egy órát, de már egyértelműen látom magamon, hogy ééén bizony belezúgtam Csanádba. Vagy, ha még nem is, még néhány ilyen alkalom, és Isten bizony bele fogok. És így legalább már megvan, hogy a kötet vége egy mélyszerelemes haikuciklus lesz. Idilli.

**

- Okés, benne vagyok. Viszont most leteszlek, azt hiszem találtam egy eredeti  angol Zabhegyezőt, de félkézzel nem tudom levenni. Szia – farzsebembe süllyesztettem mobilom, és immáron másik kezemmel megtámaszkodva próbáltam lehalászni a kötetet, amit azonban valaki más - szorosan mögöttem állva - még előttem elvett. Idegesen fordultam meg, fejben már az érveimet fogalmaztam, miért is illet engem a könyv, de ahogy megláttam ki áll mögöttem, rögtön belém fagyott a szó.
- Tessék Polka, látom erre áhítozol.
- Köszi Csani – vettem át elpirulva a kissé már öreg könyvet. Gyorsan átpörgettem, és megcsapott az a tipikus régi-könyv-illat. Igen ám, de ez egy angol könyv volt. És minden szakavatott olvasó tudja, hogy a régi magyar könyveknek valahogy sokkal jobb illata van, mint a hasonló korú angol könyveknek. - Nem gondoltam, hogy pont az antikváriumban fogunk újra összefutni - pillantottam újra az előttem álló srácra.
- Hát, pedig gyakran járok ide.
- Én is. Hogy a fenébe nem futottunk össze előbb?
- Fogalmam sincs – nevetett fel. Mondtam már, hogy borzasztóan imádom a nevetését? - Most rohanok próbára, de holnap délután Plakátmagány?
- Én ott leszek – mosolyogtam, amit viszonzott.
- Akkor ott találkozunk. Szia.
- Szia – intettem, ő pedig elsietett.

Másnap a borzasztó nevetésemtől visszhangzott a kávézó. És az azt követő nap is. Harmadnap fagyizni vitt, aztán a parkban sétáltunk. Őszintén? Minden nap találtunk ürügyet, hogy ne csak a metrón találkozzunk. És én minden találkozással egyre jobban beleszerettem.
Annyira mesébe illő volt az egész. Mindig jól elbeszélgettünk, együtt nevettünk. Ugyanazokért a dolgokért rajongtunk, így tényleg bármiről el tudtunk beszélgetni. Elválaszthatatlan barátok lettünk, és ezzel egyidőben ragadott meg olyannyira a személyisége, hogy már többet gondoljak ennél. De ez érthető. Hogy ne szeretne bele az ember lánya egy olyan srácba, mint Csanád?
Egy olyanba, aki mindig megnevetteti, és mindig érezteti, hogy törődik vele. Aki néha Arctic Monkeys dalokat küld, csak hogy ne legyen szomorú. Vagy Kosztolányi verseket. Aki színházba megy vele, vagy elhívja a versenyére, és képes kihagyni az eredményhirdetését, csak hogy vele legyen. 

Komolyan, az egész olyan, mint egy tündérmese. A hercegnő, ki kastélya könyvtárában mulattja idejét - s inkább lovagokhoz méltóan versekkel bíbelődik. És a herceg, ki ablaka alatt hegedűvel ad szerenádot. Ennél jobbat még Disney sem tudna kitalálni.

**

- Hát, ceruzával még mindig jobban megy, mint ecsettel.
- Jó lesz az, csak gyakorlás kérdése.
- Mondja ezt a profi - mögé léptem, hogy láthassam a vásznát. Mit ne mondjak, azt hiszem az új Van Gogh-gal randizom. Persze, egy mentális betegségek nélküli Van Gogh-gal.
- Esetemben sokat segít az, hogy ilyen jó modellem van – mosolygott rám.
- Mondjuk a vásznon szebb vagyok, mint a valóságban - nevettem fel, mire csúnyán nézett rám.
- Most fejezd be. Tudod, hogy te vagy a leggyönyörűbb lány az egész világon.
- Ezzel nem zárod ki azt - ültem vissza saját állványom mögé -, hogy egy másik bolygón nálam szebb lányok is vannak.
- De velük meg, ha vannak is, nem találkozom. De most inkább koncentrálj a festésre.
- Minek, ha egyszer nem megy?
- Akinek ilyen jók a grafikái, ne merje mondani, hogy nem tud festeni.
- Pedig én tényleg nem tudok.
Válaszul csak legyintett, és folytatta a festést. Tettem még néhány gyenge kísérletet, végül inkább feladtam, és némán bámultam Csanit. Ő teljesen elmerülve festett, s közben halkan fütyörészett.