- Csak képzeld el!
- Most épp hogyan?
- Hogy odamész hozzá koncert után, és...
Ó, igen. Határozottan ez volt a kedvencem. Annyiszor elképzeltem már, és annyiféleképpen. És egyik csodálatosabb, mint a másik.
Annyiszor játszottam a gondolattal, hogy én - mint mindig, puszta rajongásból - ott téblábolok, te pedig rám mosolyogsz, és azonnal felismersz. Hogy nem én vagyok-e véletlenül az a lány, Edina talán, aki akkor ott Pécsen a bátyádnak a dalt, meg aki instán is mindig, és a többi. Én meg csak remegő hanggal, félénk mosollyal konstatálom a csodát, miszerint megragadtam emlékezetedben. Mondjuk talán nem is volt olyan nehéz, hiszen kicsit mindenhol ott vagyok, főleg instagramon. Ott nagyon.
Szóval te nagyon örülsz nekem, én meg fel sem tudom dolgozni, olyan boldogság önt el. Hát még amikor hozzáteszed, hogy nagyon tetszett a kép, a cikk, a gondolat, amit múltkor megosztottam, és hogy feldobta a napodat. Meg hogy olvastad itt meg itt, amit írtam, és milyen jó, hogy azt is megosztottam, mert hogy neked nagyon tetszett. És hogy ezek alapján te mennyire jófejnek találsz, és hogy tök szívesen megismernél jobban, meg hogyha már úgy van nyolc év semmi, és ha már úgyis jövök egyetemre, költözzek már hozzád, és... Hoppá, megint előreszaladtam. De azért ha már végre úgyis nagykorú vagyok, ugyanmár hadd hívj már meg valamire, aztán beszéljünk, mert hogy megígérted Dodinak, hogy nem balfaszkodsz többet - mert neki amúgy régóta áradozol rólam.
Persze ez csak egy ilyen általános forgatókönyv, mindig vannak apró egyedi dolgok. Mondjuk a koncert helyszíne. Vagy a kissé borzalmas duma, amivel próbálsz felszedni, de én persze azonnal ugrok rá, mert egy ilyen srácnak, mint te, ki ne ugrana.
Szóval van vagy egy millió ilyen történetem. De tényleg, rengeteg. Nap mint nap újabb és újabb születik a fejemben, szabad pillanataimban, mondatról mondatra haladva.
És nem tudom abbahagyni. Talán mert nem is akarom. Talán mert valahol mélyen hiszek abban, hogy ha eleget gondolok rá, egyszer majd valóra válik. Meg talán egy kicsit azért is, mert amíg erre gondolok, azaz ránk gondolok, nem tudok semmi olyanra gondolni, amire nem kéne. Vagy legalább nem stresszelek, hogy pár hét múlva érettségizek, és még nem készültem semmit, de mindegy is, mert akkora a túljelentkezés, hogy valószínűleg úgysem jutok be.
Hát nem jobb arra gondolni, hogy lágyan megsimítod arcom, csillogó kék tekinteted enyémbe fúrod, és halkan azt súgod, mennyire odavagy értem? Dehogynem.