Vajon mi késztet egy tizennyolc éves leendő bölcsészlányt, hogy öt egész napig lemondjon a social médiáról, és inkább oda-vissza stoppoljon néhány Baranya megyei kis falu között, miközben rozéfröccsöt szürcsölget? Egyszerű. A szabadságérzet, amit ez az egész miliő kivált belőle. Ahogy mezítláb szalad egyik helyszínről a másikra, hogy nem kell megfelelnie senkinek és semminek, nem ítéli el senki és semmi. És kacaghat hangosan, lehet fülig sajtos-tejfölös a lángostól, felveheti a legbőbb, lenvászon ruháit és tényleg nem fog érdekelni senkit sem. De mindenkinek lesz hozzá egy jó szava, egy kedves mosolya.

Július vége és augusztus eleje, kánikula, árnyékban negyven fok. Az aszfaltot folyamatosan locsolják, a kútnál végtelen hosszú a sor. A Villányi-dombság hegy-völgyei, de legalábbis a Szársomlyó erdős–kavicsbányás csúcsa. Talán napközben megérkezik a várva várt enyhülés, talán ez is elkerüli Nagyharsányt.

Aznap délután egy szerzői estre szeretett volna bejutni, de nem szerzett sorszámot. Bánatosan szállt buszra, hogy majd akkor legalább egy nagyon finomat ebédel Kisharsányban, úgyis ráér. Aztán a buszon valahogy mégis akadt egy kedves fesztiválozónál plusz sorszám. A nap megmenekült – és az égre is gyűltek az enyhet ígérő felhők.

Nem akarta már a véletlenre bízni, a szükségesnél eggyel korábbi busszal érkezett a Szoborparkba, minek amfiteátruma szolgáltatta a koncert helyszínét. Lassan, de biztosan gyülekeztek a fesztiválozók – aztán a szervezők. A család is idegesen telefonált, borzasztó idő ér mindjárt felétek, fedett hely –, ilyenek – vigyázz magadra. De a legtanácstalanabb mégis talán a főszervező: legyen-e koncert, vagy ne. Telik az idő, várjunk még egy kicsit, hogy mi lesz, de nem változik semmi. Utolsó pillanat, a frontember lazán csak annyit mond, sokan vannak, a hangolás is megvolt, hadd szóljon.

Sosem fogja elfejteni azt a koncertet. Nem azért, mert annyira tombolt volna, hogy teljes katarzist élt át, és nem is azért, mert valami különleges kegyben részesült.

Talán a második dal záróakkordjai csenghettek le, amikor az időjárás úgy döntött, mégis megérdemli a környék azt az enyhülést. Villámlik, mennydörög – várjunk, ez nem az a zenekar. Ahogy földet értek az első esőcseppek, az amfiteátrum közönsége különböző színekbe borult – esernyők és esőkabátok tömkelege került elő táskák, szatyrok mélyéről. Színházi rendezők kapták le pólójukat, hogy barátnőjük azzal védhesse magát az ádáz cseppek ellen.

Az ő esőkabátja zöld volt, és sajnos túl rövid, a vékony vászongatyát már nem fedte. De még az sem zavarta, hogy a szomszédja kabátjáról is az ő ölébe folyt a víz. Az eső hol elállt, hol újra rákezdett, és volt, hogy még a nap is kisütött. Már nem tudja felidézni, melyik szám szólt éppen, de emlékszik a pillanatra, amikor látta egyben – a tetőtől talpig bölcsész énekest a gitárjával, a ponyvával letakart színházi díszletet és kellékeket, és az eget átszelő, élénk szivárványt.

A mai napig nehezen talál szavakat arra az érzésre, ami akkor hatalmába kerítette. És nem hagyta el, még az után sem, hogy az átfagyott–elázott énekes inkább előbb befejezte a koncertet, és az után sem, hogy mikor sétáltak le a parkból, ő szó szerint csavarta ki a vizet nadrágjából. Vele volt, mikor sok türelmetlen, buszra nem váró társához hasonlóan stoppolni kezdett – és majdnem sikerrel is járt.

Ha mégis meg kéne neveznie, csak egy elegyes megközelítéssel tudna élni: valahol a határtalan boldogság és a szabadság között.