Szabó Lőrinc azonos című verse alapján

Metrók, buszok, sárga villamosok,
szédült terek, tömött körutak és
a bérházak – Budapest része mind,
miről oly' sokáig álmodtam én,
hogy otthonom lesz, hogy fényes jövőm
itt bontakozik majd ki, a magas
tornyok között – itt legalább hegyek
is vannak –, és minden egyes nap a
várost járom majd, eltelve a sok
újjal – mindennel mit a város ad.

És két éve már, hogy mindez valós,
hogy második otthonom Budapest,
bár már nem álmodom arról, miként
fedezem fel magamnak e csodát,
s nem járok hajdani költők után
– nyomdokaikba se lépek –, soha
nem teszem azt, amit hittem, fogok,
színházba is csak ritkán járok, ám
de koncertre gyakrabban; én azért
hiszem, így kellett lennie talán.

S most mégsem járhatom utcáidat,
hiányzol, kedves Budapest, olyan
csendes itt vidéken, hiányzik a
pörgés, még a tömött villamos és
a metrón üvöltő ember is; ó,
tereid hány kedves baráttal is
kötöttek össze, és hidaidon
hányszor zötyögött velünk villamos
– s hányszor sétáltunk inkább –, hegyeid
hányszor másztuk langymeleg éjeken.

De egyszer visszatérek, egyedül
nem hagylak, drága Budapest, amíg
nem jártam minden érdekes helyen,
nem ettem a belváros különös
éttermeiben, nem laktam magas,
körgangos bérházban, és a Duna
partján sem ültem eleget, nem is
tudom, mikor lehet megint, mikor
lehet szabadon járni-kelni itt,
mikor láthatlak téged újra én.