– Hívlak téged, Yiling Patriárka, Wei Wuxian!

* * *

Csönd volt. Nem hallott semmit és senkit, csak a lassan beszűrődő esőnek a hangját, mely mélabúsan, halkan szemerkélt. A levegőben a frissen kioltott gyertya füstje szállingózott fémes, vasas árnyalattal.

Lomhán nyitotta ki a szemét, szinte óvatosan, de amint észrevette, hogy különös félhomály veszi körbe, máris felbátorodott.

Hol vagyok?

Fel akart állni, azonban lába nem tartotta meg, így visszahuppant és bágyadtan bámulta az ismeretlen, üres falakat.

Mi történt?

Hogy ebben a pillanatban mi történt, azt nem tudta volna megmondani, csak annyit, hogy ő lezuhant a szikláról. Akkor túlélte volna? Pedig nem ez volt a célja... Kizárt, hogy túlélte volna!

Csak most vette észre a körkörös festést maga alatt, mely friss volt és rendezett. Kézzel rajzolták, vért használva hozzá, ami megmagyarázta, hogy miért is érezte a szagát a levegőben, és hogy a fehér vászonöltözékének ujjai mitől játszottak skarlátszínben, hátborzongatóan hatott. Valóban vágások voltak a csuklóin, precíz, egyenes vágások, bárki is követte el, tudta, hogy mit akart, és ezért mit kell megtennie. A vérzés ugyan már elállt, de tisztában volt vele, ezek nem olyan vágások, amiket figyelmen kívül hagyhat.

Felismerte az eljárást, egy ősi, tiltott technikát, ami inkább volt átok, mint akármi más. Az igézés során az igéző megsebzi magát a testén és megrajzolja saját vérével a festést a ráolvasással együtt, ezek után a festés közepére ül és megidézi a lelket, kéri, hogy teljesítse akaratát, cserébe a testével "fizet" neki. A nehezebb része a dolognak az volt, hogy mikor a gonosz lélek átveszi az igéző testét, valóban teljesítenie kell a kívánságot "határidőre", vagy az átok visszafele sül el. A testet megszálló lélek meg fog semmisülni örökre és soha nem születhet újjá.

Wei Wuxian felsóhajtott, nem akarta ezt elfogadni. Minek hívták vissza? Érti ő, hogy a nagy és fenséges Yiling Patriárka volt, de hogy valaki felajánlja a testét neki? Túlzás.

A súlyos feláldozás miatt csak néhányan voltak elég bátrak, hogy alkalmazzák. Mivel igazából egy kívánság sem elég erős ahhoz a való életben, hogy egy élő ember feláldozza életét, testét, jövőjét, mindenét, amije egyáltalán volt. Évszázadokon át a történelemben csupán három vagy négy esetet tartanak számon, és mindnek a kívánsága ugyanaz volt – bosszúállás.

Wei Wuxian a sok előbukkanó, de meg nem válaszolt kérdés után realizálta a helyzetét, végre felkászálódott állásba és szembefordult a szobával.

Első és legfontosabb kérdés: ki testében van, és hol?

Egyszerű és fehér volt az öltözéke, se minta a galléron vagy mellrészen, övön sem volt hímzés, vagy beleakasztott kiegészítő, ami segített volna rajta. Csak egy gyászöltözeti pao[1] volt. Papírt keresett, akármit, ami segített volna neki, hogy ki volt az igézője és mi az akarata, miután végig tapogatta magát és semmilyen fecnit sem talált, a szobának szentelte a figyelmét.

Az ajtó be volt húzva, a szobában csak egy heverő feküdt az egyik sarokba tolva – biztos, hogy több hely legyen a felfestésnek –, míg másikban egy asztal volt. Rajta toll, tinta és egy guqin[2], ami mellett pedig...

– Bichen![3] – kiáltotta el magát és futott a felhőmintás keresztvassal rendelkező kardhoz. – Lan Zhan? Itt van Lan Zhan? – tette fel magának a kérdést lelkes izgalommal és már feltépte az ajtót, hogy kirohanjon megkeresni a férfit. Észre sem vette a guqin mellett heverő levelet.

Egy pillanatra megállt a ház előteraszán az esőt nézve.

Hol van?

– Lan Zhan! – kurjantott az éjszakába. Tudta, hogy nem mehetett messzire a kardja és a guqinje nélkül. – Lan Zhaaaaan! Itt vagyoooook! Visszatértem! – futott ki a ház elé. Nézett jobbra, nézett balra a nagyvilágba és várta, hogy az visszanézzen rá.

– Hova mehetett? – morfondírozott magában.

De akárhány kört is tett meg a ház körül, akárhányszor ismételgette a férfi nevét hangosan, az nem jelent meg.

– Elkerültük volna egymást? Te nélküled úgy sem megy sehova – emelte meg a kardot, és mivel már elázott és fázni is kezdett, így inkább úgy döntött, megvárja a házban, vagy legalább a teraszon. A korlátnak támaszkodott mosolyogva, kezében a fegyverrel, egészen addig, míg ez a mosoly le nem olvadt az arcáról. Megakadt a torkán a levegő, és a gyomrában az a piros lufi, az a vörös öklömnyi szerv, az, ami a mellkasából csúszott vagy inkább süllyedt egészen odáig, na az most egy tű hegyén próbálta kiejteni a nevet és nem szétszakadni egyszerre a tudattól, hogy itt volt! Pedig Wuxian meg azt kívánta már, bár ne lenne itt, miközben közelebb lépett, ki a tető védelme alól.

Közelről nézte, a sötétben csak az aranyló szempár izzott tompán, a fehér, bársonyos bőr szinte földöntúlinak hatott a Hold fényében, és nem akarta elhinni, hogy ő az, kereste rajta a réseket, próbálta rányomni a hüvelykujját Lan Zhan hibáinak ütőerére, de nem talált semmit.

Fülében lüktetett a vér minden egyes szívdobbanásra, és össze kellett szednie magát, hogy képes legyen megszólalni, vagy egyáltalán nem egyszerűen csak a sárba dőlni.

– Nem lehet. – Nem ismert rá a saját hangjára, nem ismert rá a kezére, nem ismert rá az öltözetre.

Mert nem a sajátja volt, nem is akárki másé.

A pocsolyából Lan Zhan tükörképe nézett vissza rá.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok:

[1] A pao (袍) a hagyományos kínai viselet, avagy hanfu része: zárt, egyberuha, amelyet csak férfiak viselnek.

[2] A guqin a citerák családjába tartozó 5 vagy 7 húros hangszer.

[3] Bichen (避尘) Lan Zhan kardja, nevének jelentése: távol maradni a világi dolgoktól.

Most a nevekkel direkt nem szórakoztam :D

* * *

Amúgy megírtam Lan Zhan levelét, de úgy gondoltam, hogy a novellához mégse fűzném hozzá, elég az anélkül is, de hogy akit érdekelne, annak ide bemásolom:

❝Wei Ying,

Ha ezt olvasod, tudjuk, hogy mi történt, átkozz érte. Én nem bánom, amit tettem; ha nem élhetek azzal, akit szeretek, akkor legalább éljen nélkülem boldogan.

Remélem, következő életünkben találkozunk.

Lan Zhan

Ui.: kívánságom annyi: ne gyászolj.❞