*az alláhúzott szavak igazából ki vannak húzva!

Kedves napló,

Tom

Azt sem tudom, hogy kezdjem.

Halott vagy. Már egy ideje. Dumbledore szobájában találtam meg a naplót, a lapok feketék, a könyv közepén lyuk tátong. Tudom, hogy halott vagy. Mégsem bírtam ott hagyni a naplót. Így elhoztam. Pedig megígértem magamnak hogy sosem fogok többé naplót vezetni, és hogy mennyiszer azt kívántam, hogy bár dobtalak volna bele a tűzbe.

Gyűlöllek. Megpróbáltál megölni annyi hónap után, amikor én voltam az egyetlen, aki beszélt és törődött veled, és aki nem jelentett a számodra semmit. Azt mondtam, hogy nem tudom, mire kényszerítettél, hogy mire vettél rá – hazudtam. Tudtam, hogy mit teszek, mire bírtál rá. Mai napig is tudom, emlékszem az elsuttogott varázslatokra, a párszaszavakra, a vérre – sok-sok vér, amivel festettem a falra –, és az ürességre az elnyomott lelkiismeretfurdalás után. Láttam magamat és hogy mire vagyok képes a te szemeden át. Valami mássá változtattál. Valami hasonlatossá, mint ami te vagy. Rengetegszer eszembe jutnak a beszélgetéseink, elemzem a szavaidat, vajon mit mondtál, mit akartál, miközben kihasználtál. Veled beszéltem a legtöbbet az életemben, tudom, hogy te is velem. Talán ez barátság volt, talán megszállottság, nehéz lenne megmondani. De egyértelműen valami volt. Vajon te is változtál? Vajon én is formáltalak téged? Az az ostoba, buta kislány kihatott rád? – Emlékszem a szavaidra. Fájnak.

Hiányzik, hogy valaki meghallgassa a gondolataimat, hogy valahova leírjam őket. Berögzött szokás voltál, és a vele járó izgalom életben tartott, hogy mikor jön el az idő, hogy írhassak neked. Hiányoznak ezek az idők. Hiányzik az őszinteség. Hiányzol. Néha utálom magam ezért, és akkor próbálom realizálni azt, amit mindenki mondd, hogy nem törődtél velem, hogy csak felhasználtál, hogy saját magad mentsd.

Furcsa érzés újra írni és tudni, hogy soha többé nem fogsz válaszolni.

Mert halott vagy, ugye?

Néha látlak, ha lehunyom a szememet. Néha álmodok veled, lecsapódó pára vagy a tudatom szélén, penész, ami beette magát elmém falai közé. Nem tudok szabadulni tőled. Pedig halott vagy. Egy emlék csupán, nem több. Nem tudsz ártani nekem, ugye? Szeretném hinni, hogy nem, pedig minden nap, minden másodpercben rombolsz – hogy lehet? –, az emléked mérgez, míg már csak egy üres bőrhéj leszek, bűnöktől kongó test. Félek ettől, de attól is, hogy elfelejtelek, elfelejtem mindazt, amilyen voltál és amit tettem, amilyen érzés volt szavaid szerint cselekedni, boldoggá tenni téged. Boldog voltam akkor, mert valaki voltam, valakivé tettél. Féltek tőlem, féltek a tetteimtől, a Kamrától, amit én nyitottam ki.

Ezt a naplót használom, hogy mindent leírjak, milyen voltál te és milyen én, mik lehettünk volna együtt, ha nem árulsz el. Talán könnyebb lesz a lelkem, talán ez segíteni fog – anyáék úgy viselkednek velem azóta, mintha bármelyik pillanatban összetörnék, hát nem értik, hogy csak erősebbé tettél? Nem értenek meg – senki sem ért meg –, próbáltam beszélni rólunk, mesélni a tetteimről; csak szánnak és sajnálnak, hogy micsoda szörnyűségeken mentem át. Nem hallgatnak meg. Így ez maradt nekem; az írás és az emlékek.

Mindent elvettél tőlem. Itt hagytál egyedül, gyűlöllek érte.

Nem fogsz visszaírni, tudom. Régen sem voltál több, mint egy naplóban élő emlék, aminek magasztos tervei voltak a világgal, de most még annyi sem vagy. Vicces pedig, hogy néha felnézek, várok, hátha válaszolsz; berögzött szokás. Nem fogsz, mert halott vagy. Mégis miért kívánom azt, hogy bárcsak újra beszélgetnénk?

Ginny eltette a naplót, hogy senki se találhassa meg rajta kívül. Nem gondolta volna, hogy minden nap írni fog; egészen addig, míg Harry Potter a Trimágus Tusán be nem kiabálta, hogy Voldemort visszatért.

Visszatértél, és mégis hol vagy?

A napló üres, a szavaim nem érnek el téged. De ígérem el fognak. Nem felejthetsz el, Tom.