Egy ideje csak a fehér és kék árnyalataiban látta a világot, a színek lassan szivárogtak be a mindennapjai közé, és egyszer csak észbe kapott, hogy fázik.

Hideg volt, hideg, mindig annyira hideg.

Éjszaka nem mert aludni gyógyszer nélkül, mert vagy azokkal álmodott, akiket megölt vagy a hideggel, ahogy a mínusz fokok lassan megdermesztették, bőre sápadt-kékes árnyalatot vetett, és a jégvirágok, mint valami indák kúsztak fel bőrén és öltözetén. Olyan fojtogatóak, annyira fullasztóak voltak. Minden alkalommal verítékben ébredt és mindig fázott. Didergett, remegett izzadtan.

Próbálta elmondani a terapeutájának, de az nem értette meg, mindig pihenést javasolt, hogy a traumák idővel könnyebben viselhetőek lesznek. Nem értette meg, hogy folyamatos mozgásban kellett lenni? Mert ha megállt, lefagyott? Így nem beszélt senkinek erről.

Próbált megszabadulni a hidegrázástól: a sok gyógyszer, takaró, meleg öltözet, edzés, pia és kávé. Mintha egyenesen DNS-ébe lett volna kódolva a fagy.

A forró kávéját szorongatta, ép kezének ujjai majdhogynem vörösre duzzadtak már az égető érzéstől, de ez és a levegőben lassan kanyargó gőzök megnyugtatták, hogy meleg van a konyhában. Már aznap a harmadik kávéja volt. Lehet teára kéne rászoknia, abban legalább koffein nincsen.

Lépéseket hallott, arcát reflexből fordította az ajtó irányába, ahol egy vörös forgatag tűnt fel. Erős kontrasztot alkotott a kék árnyalatok között a nő élénk hajszíne. Bucky hosszan követte tekintetével, és élvezte, hogy a meleg szín elűzte a hidegeket.

– Kivennél jeget? – fordult felé Natasha.

– Tessék? – Már csak a szó hallatán is érzékelte a hőmérsékletváltozást.

– Jeget. Hűtő – bökött a háztartási gép felé, amely előtt nem sokkal éppen Bucky állt, miközben megemelte a másik kezében lévő old fashioned pohár párt. – Köszi.

Bucky a hűtőre pillantott, majd a kezében lévő kávéra. Vett egy nagy levegőt, miközben a bögrét lerakta, de amint kinyitotta a fagyasztót, a hideg megcsapta – erei összeszűkültek, vérnyomása felment.

Mozdulj – mormolta magának. – Mozdulj – karja előrelendült, ujjai ráfonódtak a jégkockatartóra. Mintha áramütés érte volta, érzékei megcsalták: hófehér, fagyos virágok indultak meg ujján át, fel felkarján. Egyik virág nőtt a másik után, szirom szirom után, a dér tetőtől talpig kezdte ellepni. Elnyelni. A jeges hideg bőrébe vájt, izmai sikoltoztak, idegsejtjei egymás után adták fel a szolgálatot: finom motoros mozgás romlott, zavartság jelent meg.

– James! – A jégharmat vékony rétegét a nő hagja törte át. Elmosódott, fehér villanásokká vált a zúzmara, feje hasogatott, fáradtan próbált emlékezni, miért hajolt a fagyasztó fölé.

A nő tenyere vállára simult, ekkor jött rá, mennyire remeg.

– Minden rendben van? – kérdezte lágyan, mielőtt válaszolhatott volna, Natasha kisöpört arcából egy tincset. Ujjbegyei csak egy másodpercre értek bőréhez.

– Olyan hideg vagy, a bőröd... – Bucky majdhogynem megbotlott a rátörő vacogástól.

Natasha habozás nélkül magához húzta, átkarolta, és fel-alá dörzsölni kezdte a kezét a férfi testén. Addig ölelte, míg a jégvirágok visszahúzódtak, és úgy tűnt, kevésbé kékes és fehér minden körülötte. A nő bekísérte szobájába, takarókat tekert lába és törzse köré. Bucky homályosan érzékelte alakját, a testéből sugárzó meleget, ahogy mindvégig ott ült mellette, és csak néha tett egy-egy "minden rendben lesz" megjegyzést, miközben simogatta. Nem hitte, hogy a hideg eltűnne, mire felébredne, de abban biztos volt, a vörös mindig meg fogja törni a kéket és a fehéret.