Elvesztél.

A karcolt mosoly a tükörben ezt üzente.

Elvesztetted magad.

Elvesztem?

Álom kell hogy legyen az egész.

Álmomban te vad suttogás és felkerekedő vihar vagy,

nem csak egy napló. Pár lap.

(HA) széttéphetnélek,

máglyáddá tenném a cellulóz rostokat,

és a tinta kéken égne.

Égne

és csak égne.

É g n e.

Nem vesztettem el magam.

A tükör megmutatja, ki vagy.

Az i g a z i valót mutatja.

Hermione Granger vagyok.

Tom Marvolo Denem vagyok.

Tom Denem aurája méregként keveredett a másikéval, zölddé, szürkévé, mocskossá áztatta a kopott mágikus tükröződést.

Távolról,

emberi szemnek láthatatlan cseppekben, páraként tapadt figyelme a bőrére,

a lopott pillantások percekké,

a percek órákká,

napokká,

h e t e k k é,

váltak.

A tudat falára karmolt fel ódát hitről, aztán indulatos átkokat.

Elvesztél.

Hermione gondolatai szét estek.

Szét.

Hermione Granger vagyok.

Sz é t.

Meglátta magát a tükörben.

Az nem lehet.

Ki vagyok?

S Z É T .

Az

É N

Hermione-m vagy.

(ENYÉM)

Hermione a tükörben Tom Denemet látta.

L é t e z i k. És nem fogta fel.

A kezével végigsimított a fémízű tükrön, maszatokat hagyott rajta.

Mesélt a tenyere a nyakán, az ismerős ív mélységében,

mesélt a szeme, ami nem nézett a férfira, mert nem tudott,

és a szája, ami tükörporral és légbuborékokkal volt tele, valami üresről és semmiről mesélt.

Nem vesztettem el magam.

A tükör megmutatja ki vagy.

A tükör Hermione-t látta.

És Hermione Tom Denemet látta.

Elvesztél.

A tükör sosem arcot mutatott,

hanem

sz í v e t.

Ha lehetne,

szilánkokra zúználak.

Csörömpölnél.

Csirr-csörr.

Míg az utolsó gyémántfényű töredék is földet nem érne.

Csirr. Csörr.

Csönd.

A tükör megmutatja, ki vagy –

és mit a k a r s z valójában.