Tikk-takk-tikk-takk...

Ketyegett az óra. Az idő szüntelenül ment a saját tempójában, és ő rajta egy szemernyit sem fogott, miközben nézte a vele szemben lévőt, fixírozta az arcát, azokat az ismerős vonásokat. Hányszor tapintotta, simított végig rajta, jobban ismerte, mint bárki más. Látta, ahogy megrándult egy izom az arcán, gyöngyözött homlokán az izzadtság és remegett a szája. Pedig nyújtotta neki tálcán a lehetőséget.

Csak el kellett venni...

Tikk-takk-tikk-takk...

Az óra tovább ketyegett, nyúltak a percek, egyre nehezebbé vált a levegő, de ő türelmesen várakozott. Nézte tovább a reménytelen arcot, melyből egy kietlen, végtelen mélységű szempár tekintett vissza rá. No-no, nem kell kétségbeesni... Hisz ő itt van! Itt van és segít.

A bizonytalan kéz kinyúlt, tapogatózott, míg a zömök ujjak ki nem rajzolták a mosdó szélén heverő fegyvert. A pisztoly hidegétől újra csak megremegett, félő volt, hogy mindjárt ki is esik a kezéből.

Tikk-takk-tikk-takk...

Bizakodóan intett. Ne félj! Akár egy angyal, úgy magasodott fölötte várakozóan, de egy pillanatra sem siettetve, minden mozdulatából sugárzott a nyugalom, hogy nincsen semmi gond.

Erőt vett magán, ujjai lassan rákulcsolódtak a pisztoly markolatára: kézbe illő, még ha hűvös és idegen érzés is volt. Csak annyira vette le a szemét a másikról, míg lassú mozdulattal ki nem biztosította a lőfegyvert. A kattanás élesen visszhangzott, meglehet inkább elméje falai között, minthogy a kis, fehér szobában, újra csak megrázkódott, és lehunyta a szemét.

Tikk-takk-tikk-takk...

De mikor kinyitotta, nem látott senki mást, csak őt. ŐT! Őt minden szent helyen, a remegő izzók szálában, a megszáradt törülköző rongyai között, a szoba hideg járólapján, a repedésekben, amiket a sarkával taposott beléjük, ahogy őt kereste a tükör pókhálójában, és a tiszta poharak tompa citromillatában. Most is el akart képzelni valamit, hogy jobb legyen...

Segítek! Akár a kedves csókja, aki érzéseit pecsételte meg, megfogta kezét bátorítóan, ujjaik összefonódtak, ahogy megemelték a fegyvert együtt.

Tikk-takk-tikk-takk...

Izmok feszültek, a kar felemelkedett, a pisztoly orra nekiütközött a homloknak. Száját vékony vonallá préselte, saját szívének hangyazajában még az órát sem hallotta ketyegni a háttérben, pedig azt tökéletesen ki tudta rajzolni, hol volt a fegyver csövének kimenete, miközben tétován csúszott mutató ujja a ravaszra.

Megrázta a fejét: képtelen rá.

Nem igaz! Nem hagyhatsz el!

El akarta engedni a fegyvert, eldobni magától és visszakozni, újra az idő részese lenni... Esélye sem volt rá, ahogy ketten együtt fogták.

Tikk...

Takk...

Tikk...

Takk...

Apró, vörös pettyek fröccsentek a tükörre. Nézte, ahogy a test eldőlt, akár egy krumpliszsák, ujjai még mindig a pisztoly markolatát szorították, szeme rettegve lecsukva maradt, csak szája nyílt el akaratlanul. Puffant, mikor földet ért.

Megnézte magát, homlokához nyúlt, ujjai pépes, ragacsos húst tapintottak, érezte a lecsorgó-csörgedező meleg vért. Elmosolyodott: – Megtette!

Tikk-takk...

Elhalványult komótosan ő is a tükörben, már csak a vörös, megszáradó vércseppek maradtak utána.

Tikk-takk...

Meghalt ugyan, de vele halt ő is, mert sosem alkottak két külön félt igazából.

A kis ördögünk is mi vagyunk.