Az alkohol íze fanyarul ül meg a számban, az édes íz a nyelvem hegyén maláta, míg a komló keserűssége legbelül mögötte. A félig kitárt ablakon behallatszódik az esti élet: száguldó autók és sétáló emberek. A szellő lágyan lengedez, simogatja a takaróból kibújt testemet. Valahol az álom és a valóság között lehetek félúton, elmélyül a szuszogásom, elalszom.

Fekete világot álmodtam én,

ahol minden fekete volt...

Ujjak simítanak végig pőre bőrömön, lassan köröznek a vállamon és felkaromon. Lomhán és léhán csúsznak lejjebb és lejjebb. Nem áll meg a bugyim vonalánál, fel sem merül benne, hogy netán útlevelet nyújtson nekem, hogy beengedjem.

Összepréselem a szememet és erősen szuszogom. Alszok. Mondom alszok! Nem igen tudom, hogy mi történik, túl távol kerültem a valóságtól. Talán nem kellett volna annyit inni, és most, mikor csak tudom valahol zsigerien belül, hogy valami nem jó, nem tudok mit tenni.

Mi történik? Miért nyúl hozzám? Szorítom szememet, minden olyan fekete. Már nem hallom a város zaját, csak a saját mellkasfeszítő szuszogásomat. Görcsben fekszem, mozdulni sem merek, ha elhiszi, hogy alszom, talán elenged.

Feketén látok, fekete a szemhéjam belseje, fekete a körmöm, ami a tenyerembe váj, fekete a lepedő, amin fekszem, fekete ő is, a teste és a keze, ami belém nyúl és érzem, hogy fekete leszek. Csonttörésig szorítanám össze a lábamat, ha képes lennék, de nem merem, mert különben meg tudná, hogy ébren vagyok. Akkor mit tenne?

Ébren vagyok? Még csak azt sem tudom eldönteni, lehet álom. Rémálom. Szürreális minden, a nyelvemen még a sör keserűsége, a feketeség, ami körbevesz, a démonszerű hosszú ujjak rajtam, bennem. Áh ugyan, hisz nem tenné. Ismerem őt, nem tenné.

Gondolataim forognak, mint valami megőrült motor, szívem majd ki akar ugrani a helyéről. Hideg. Hideg és fekete. Minél mélyebbre hatol, annál rosszabb. Ott van bennem, érzem, hogy bennem van, belülről simogat, ott ahol még senki sem és majdnem rosszul leszek. Nyelvemre harapok, ha véremben rózsák nyíltak volna, most menten elrohadnának, megmérgeződött a táptalajuk. Nincs növény, ami megélne már, még a gaz sem, sivár leszek, mint az erodálódott föld.

Megmozdul. Megrémülök. Lejjebb csúszik mellettem és tudom, végem. Fekete ujjai szétnyitják a combjaimat koszos foltokat hagyva maguk után fehér, tiszta bőrömön, mint valami fertőzés.

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

– Mi a baj, drágám?

Ez nem az ő hangja, tudom, hogy nem az ő hangja, még a szuszogásuk is más.

Kipattan a szemem és a fekete füstfellegen át egy világos arc néz rám aggodalmasan, fehér keze a mezítelen combomon várakozóan pihen. Nem az a szoba, nem az az ágy, nem azok az ujjak. Ő nem látja, hogy mocskos vagyok, ő nem tudja, hogy az első alkalmam nem az övé lesz, hanem valaki másé volt.

A legrosszabb, hogy én sem tudtam egészen mostanáig.

fekete bellül a földnek váza,

jaj, fekete, fekete, fekete.

Mert akkor nem akartam volna, hogy olyan legyen, mint én: fekete és undorító, ahol már nem virágzik rózsa.