Gyönyörű és nyers. Valóságos. Ott van az elhaló nyögésekben, a reszkető testben, a haldokló csillagként fénylő szemekben, az összepréselt ajkakban és a sikolyokban, segélykiáltásokban ebben a megszentelt teremben – a fájdalom. Körbeölel, magához von, szorosan a nyakadba kapaszkodik, mint valami gyermek, de te nem tudsz tőle szabadulni (lehet nem is akarsz, ugye?).

– Crucio! – Az átokkal való találkozás felejthetetlen. Longbottomék tudnának mesélni.

A kín pokoli tűz, mely belülről éget, csak egy üres bőrhéjat hagyva maga után, a tiszta, fehér csontok feketére szenesednek, és ha fekete leszel, megérted, hogy szenvedtél, hinni fogsz a válaszban, hinni fogsz bennem. Megtisztulsz.

Ez sokkal több, mint egy érzés, amelyet a limbikus rendszer képez a fejben.

– Még egyszer kérdezlek: hogy került hozzátok ez a kard? – Persze, jó lenne, ha válaszolnál, de közben remélem, hogy nem teszed meg.

A kés hideg acélpengéje a nyakat csókolja, épphogy nem ered meg véred. Rabom vagy, rabja vagy őrültségemnek, gondolatomnak: bejutok az agyadba, elkapom a szíved, és kiszedem bordáid közül, hogy választ csikarjak belőled. Összetörlek, majd összeraklak, tündöklő konstellációm leszel, és talán megérted a fájdalom öröm.

A göndör hajadba akad kezem, csintalanul tekeredik egy tincs az egyik ujjamra. Hát még mindig nem érted? Draco szerint pedig te vagy a legokosabb boszorkány, akit ismer.

– Hogy jutottatok be a széfembe?

Karodra vésem hited, ahogy az enyémen is ott az enyém, és sóvárgok. A fájdalom bódít és még többre van szükségem. Osztozunk ebben a bűnös tébolyban, viselhetetlennek tűnik, hangod a mennyezetet kaparja, mégis bírod. Tudom, hogy érted, még ha a fény halványodik is a szemedben, különben már beszéltél volna. Sikolts még!

A búcsúd sietős – te, hűtlen! Soha többé nem fogunk találkozni, mint lelkitársak, hanem szemtől szemben ellenségként a csatatéren. Pedig te is érezted, értetted, hazudhatsz róla, de attól még örökké ott lesz karodon a jelem, nem fogsz tudni megszabadulni sem tőlem, sem a fájdalomtól (nem csodálatos?).