Undergrund AU, Nemecsek csatlakozása előtt

Kolnay a gépe előtt görnyedt. Igazából nem kellett volna bent maradnia az irodában, főleg nem szombaton, de belefeledkezett a munkába a hétvégi ügyelet után, és nem volt kedve a több órás munkafolyamatot elölről kezdeni csak azért, hogy kikapcsolja a gépet, hazametrózzon, aztán otthon folytassa, kiesve a ritmusból.

Ritkán esett meg vele, de szeretett egyedül lenni az irodában. Nem zajongtak fölötte a szomszéd gyerekei, nem ugatott Mackó, a szomszéd néni kutyája sem, csak megnyugtató csend és sötétség vette körül, aminek közepén ő volt az egyetlen fénysziget a monitorja előtt.

Aztán valaki felkattintotta a villanyt.

– Hát te? – kérdezte Barabás, amikor belépett az ajtón. Szélfútta haja össze-vissza állt, szürke zakóját eső pettyezte a vállán.

– Dolgozom.

– Ilyenkor?

Barabás becsukta maga után az ajtót, és ölés lépteivel az íróasztala felé tartott, felverve az eddigi csendet.

– Miért, hány óra van? – kérdezte Kolnay, és közben a telefonja után kutatott a zsebében.

– Hajnali háromnegyed három.

– Basszus – nyögte. Ahogy hátradőlt a székben, fájdalmasan moccantak a jóideje mozdulatlan izmai. Az utolsó kávét már órákkal ezelőtt itta, a bögre ott árválkodott a billentyűzet mellett. Kolnay feltolta a szemüvegét az orrára, és az íróasztalán kotorászó Barabás felé fordult.

– Te mit keresel itt ilyen későn?

– Asszem itt felejtettem a telefonomat.

– És ez most jutott eszedbe? Hajnali háromnegyed háromkor?

– Aha – vont vállat Barabás. Kolnay csak a hátát látta és a sebesen mozgó kezét, ahogy az asztalán álló aktakupac között matat. Végül diadalmas vigyorral az arcán fordult meg, kezében a mobilját tartotta. – Látod, egész végig itt volt.

Kolnay bólintott, majd visszafordult a monitorhoz. A feltörni váró kódok hosszú sorban kígyóztak előtte. Szünetet akart tartani, hogy megmozgassa az ízületeit, igyon egy kávét, de tudta, ez azt jelenti, időt veszít, és reggelre lehet nem tudja Bokának lefordítani a titkosírást.

– Nem ma állítjuk át az órát? – kérdezte hirtelen Barabás. Az íróasztalának dőlt, és a telefonja kijelzőjét nyomkodta elmélyülten.

– De igen, az ma van – felelt Kolnay, miután ránézett a dátumra a képernyőn.

– Akkor nemsokára megint hajnal kettő lesz.

– Remek, akkor nyertem egy órát – sóhajtotta Kolnay, és végre felállt a székéből. Minden izma fájt, és Barabás pont ezt a pillanatot választotta, hogy elé toppanjon. Idegesen babrálta a zakója alját, és nem mert Kolnayra nézni. Dadogva kezdett beszélni.

– Egyszer... egyszer olvastam valahol, hogy... hogy ez az egy óra... szóval, hogy ilyenkor ami megtörténik, az olyan, mintha végül nem is lenne, mert... mert visszaállítják és elveszik és...

– Miről beszélsz?

Barabás megköszörülte a torkát, majd Kolnayra nézett. Szeme lázasan csillogott, arca kipirult, és idegesen nyalta meg a száját.

– Megcsókolhatlak?

Kolnay torka összeszorult. Némán eltelt pár másodperc, mire észbe kapott, és megtalálta a megoldást, hogy mit kell tennie. Felnevetett.

– Jó vicc, köszi, egészen feldobtad a kedvemet. Majdnem bevettem.

De Barabás nem nevetett vele együtt, arcán ugyanaz a kétségbeesett kifejezés ült.

– Te komolyan gondoltad – nyögte Kolnay.

Barabás bólintott.

– De te utálsz engem, nem?

Barabás erre lehunytja a szemét és mélyet lélegzett. Halkan kérlelő hangja erőtlenül szólalt meg a csendben.

– Megengeded? Aztán... tényleg el is felejthetjük az egészet.

Kolnay nemet akart mondani, mert mégis mi ez a hülyeség?! Mindenki tudta, hogy ők az általános óta nincsenek jóban. Tűz és víz, egymás ellentétei, mégis, ahogy az előtte álló Barabást nézte, nem tudott neki ellenállni. Épp úgy, ahogy minden veszekedésbe fejest ugrott, most is előre lépett, tenyerét Barabás arcára simította, majd a szájához hajolt.

– Tessék, itt van, de ha szar lesz, a te hibád.

Barabás ajka puha és forró volt. Kolnay körül megfordult a világ az érintésre. A lába alól pedig kifutott a talaj, amikor Barabás nyelve az övének simult. Még szerencse, hogy Barabásban meg tudott kapaszkodni. Hosszú percek múlva váltak el. Összesimult a homlokuk, találkozott a tekintetük, de egyikük sem szólalt meg.

– Hány óra? – kérdezte végül Barabás suttogva.

Kolnay hátrafordult a gépéhez.

– Kettő múlt egy perccel.

Barabás megköszörülte a torkát és elhúzódott. Kolnay figyelte a vonásait. Elmúlt az óra, ami nem is létezett, ők pedig újra itt voltak a valóságban.

– Segítsek megfejteni a kódot? – kérdezte Barabás, a hangja nyugodtan hangzott.

Kolnay nem tudta róla levenni a szemét. Barabás szélfútta haja még kócosabb volt. Lehet, hogy csók közben beletúrt volna? A zakójáról már felszáradtak az esőcseppek, csak a szája vált vörösebbé, és Kolnaynak meg kellett köszörülnie a torkát, hogy válaszolni tudjon.

– Maradhatsz, de előbb még van egy kis dolgom.

– Micsoda?

Barabás felnyögött, amikor Kolnay megcsókolta, ezúttal hajnali kettő óra kettő perckor, a valóságban.


Boldog óraátállítást :)