Egy újabb, íves fénycsóva cikázott át az égen.

Már egészen megszoktam a különös, mégis elkápráztató látványt, mióta a kegyeltek városába költöztem. Egy új, meghittebb élet reménye lebegett előttem.

Mosolyogva követettem végig a csodálatos jelenséget, melynek hatására ismét libabőrös lettem, ahogy mindig, amikor butácska módon, pulóver nélkül rohantam ki az erkélyre. Ilyenkor már tudtam, hogy közeledik. Izgatottságomban pedig megfeledkeztem az alapvető szükségleteimről. Nincs az az ember vagy Isten, aki visszatarthat tőle. Vagyis... talán egy valaki. Ő.

Megdörzsöltem a felkaromat. Eléggé átfagytam mostanra, így jeges ujjaim érintése nem különösebben segített a helyzeten. Be kellene mennem felmelegedni, de nem vitt rá a lélek.

A hátamon egy puha, selymes pléd landolt, majd egy erős kéz odavont feszes testéhez. Mindig tudta, mikor van rá szükségem, ahogy most is. Épp időben érkezett.

Tenyere a csípőmön pihent, telt ajka végigszántotta a fülem felső ívét, majd egy lágy csókot lehelt mögé. Meleg lehelete csiklandozta érzékeny bőröm, de nem zavart. Szerettem, amikor védelmezően átkulcsolta körülöttem a karját. Ilyenkor elhatalmasodott rajtam a világ egyik legmegnyugtatóbb érzése: a biztonság.

Szeretetteljesen ölelt, mint minden alkalommal, amikor eljött hozzám.

– Miért szereted ennyire, ha villámlik? – kérdezte suttogva.

Mély, érdes hangja, szinte karcolta a fülem, mégis forróság áradt szét bennem. A legszebb és legdögösebb hang, amit valaha hallottam. Mondhatni, isteni...

A jobb keze a korláton pihent, míg a másikkal szorosan tartott. Egy másodpercre sem eresztett, de nem bántam. Ritkán jött el ennyire korai órában.

– Miattad – feleltem rekedtesen, majd az ajkamba harapva felé fordítottam a fejem.

A szája elégedett mosolyra húzódott, markáns állkapcsa ilyenkor általában ellazult, míg zöldeskék íriszében gyengédség táncolt.

Az ujjbegyeim szinte könyörögtek, hogy érintsem meg enyhén borostás arcát, majd tapintsam meg kidolgozott mellizmát.

– Hiányoztál – mért végig birtoklóan, majd huncut mosolya kiszélesedett –, viszont hazudsz. Más oka is van.

– Talán – ismertem el csöndesen. – Valószínűleg azért, mert egyben gyönyörű és veszélyes, mint te.

– És még? – puhatolózott, miközben szemérmetlenül megbámulta az ajkam, majd tekintete egyre lejjebb siklott.

– Előfordulhat, hogy néhanapján, a természetnek is ugyanúgy ki kell tombolnia magát, akárcsak nekünk a rosszabb perceinkben, nem gondolod?

– Érdekes meglátás – felelte a tőle megszokott nyugodtsággal. – Igazad van, psychí mou.

– Szeretem, amikor így hívsz. – Tenyerem a mellkasára vezettem, egyenesen a szíve felé.

– Megmentetted a lelkem – érintette meg az állam. – Hogy máshogy hívhatnálak?

– Villámocskának – szökött az arcomra egy pici mosoly, amitől Zeusz halkan felnevetett.

– Találó – cirógatta végig az állam vonalát, és szép lassan az egész kezét az orcámra simította.

A pillantása ismét az ajkamra siklott, mire nyeltem egyet. Kutató írisze perzselően égetett, szinte éreztem a levegőben elpattanó szikrákat, amik ide-oda cikáztak körülöttünk. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a szerelmünk vagy az ő felsőbbrendű mivolta végett tapasztaltam ezt, de az esetek nagy többségében nem is érdekelt, hiszen nem számított.

Hamar elfeledtette velem a gondolataim, amikor ajka rátalált az enyémre, és édes táncra hívta. Száj a szájon. Szív a szívben. Csók a csókon. Szerelem a mennyei égbolton.

A tűz újra fellángolt az alhasamban, ahogy egyre türelmetlenebbé válva, még szorosabban magához húzott. Elgyengülve kapaszkodtam a felkarjába, miközben igyekeztem viszonozni a puha, de közben sóvárgásra késztető, mézédes csókot.

Érzéki szájkeringőnk alatt az ég terebélyes dörrenéssel adta tudtunkra az ő érzéseit is. Azokat az érzéseket, amiket én keltettem benne. Megdöbbentő és egyben hihetetlen, mint a villámok, melyek éles villanással feszültek az éjszakai égbolt csillagos tengerében.

– Most mennem kell – döntötte a homlokát az enyémnek –, az istenek nem várnak örökké. Később visszajövök, kedvesem!

– Várni foglak! – suttogtam átszellemülten.

– Vigyázz magadra, Mia!

Zeusz hintett még egy puszit a homlokomra, aztán hátrált egyet. Magabiztos vigyort villantott felém, majd elrugaszkodott, és leugrott a mélységbe. A korláthoz szökkenve, ijedten bámultam utána, de rögvest megcsóváltam a fejem, amint észrevettem egy előkelő madarat a levegőben körözni. Épp onnan bukkant elő, ahol a szerelmem eltűnt. Hatásos távozás. Pont olyan hatásos, mint az ő magasztos, isteni pompája. Megfogtam az isten lábát; az ég és villámok urát.

A sas szélesre tárt szárnnyal suhant a magasba. Arany tollai meg-megcsillantak a hold lágy takarója alatt és a villámlás okozta fényjátékban.

Egészen addig figyeltem, amíg el nem tűnt a kócos felhők takarásában.

A szívembe melegség költözött, az eddigi apró mosoly kiszélesedett, és megigazgattam a vállamra fektetett takarót.

Azon kaptam magam, hogy egy ismeretlen, ködös, rég látott érzés hatolt belém: a remény. Boldog voltam. Életemben először... boldog voltam.

* psychí mou - lelkem

○•○•○

A novella egy pályázatra íródott, azonban nem sikerült bekerülni vele, így gondoltam, kiteszem ide, mert miért is ne. :)