Újabb írásgyakorlatra készült novella arról, hogy egy karakter ajándékot kap. Illetve észrevesz valami apróságot, ami a történet szempontjából később jelentőséggel bír. 

○•○•○

– Utálom az ezüstöt! – jelentem ki szemforgatva. A férjem bambán les. Talán nem számított rá, hogy nem fog tetszeni. A tekintetem végigsiklik a laza öltönyén, a lakkcipőjén és a méregdrága karóráján.

– Miért?

– Az arany jobban tetszene – teszem le az éjjeliszekrényre, majd felsóhajtok, és felkelek az ágyról.

– A tavalyi születésnapodon nem zavart. – Oldalra lép, kiemeli az ékszeres dobozomból a karikagyűrűt, amivel annak idején meglepett. – Nem hordod egy ideje.

– Nem – felelem kimérten. Igyekszem uralkodni az indulataimon. A pillantásom az ablak felé siklik. A helyiségben félhomály uralkodik, a telihold gyenge fénye beáramlik az ablakon, ezüstös foltot hagyva a parkettán. Összeszorítom a szám. Nem akarok ezüstöt. Gyűlölöm az ezüstöt!

– Próbáld fel azért! – Felém lép, de elhátrálok előle. Nem akarok annak a nyakláncnak a közelébe sem kerülni.

– Vidd vissza! – közlöm vele. Dacosan fűzöm össze a karom. – Megérdemelném az aranyat! Ennyit érek neked, Prett?

A férjem szeme összeszűkül. Végigsimít rövidre nyírt borostáján, aztán bólogatni kezd.

– Ez szomorú – közli, mire felszalad a szemöldököm. Nem értem, mire szeretne kilyukadni. – Sajnálatos, Pen.

– Micsoda? Hogy a férjem nem költ rám eleget? – kérdezem sértődötten. Utálatosnak tűnhetek, de valamivel elő kell rukkolnom.

Prett mély levegőt vesz. A következő pillanatban megemeli ökölbe szorított kezét, és elhúzza a száját. Az órája kattan egyet, és kirepül belőle egy vékonyka tüske. Egyenesen felém tart.

Vágtázó szívvel hajolok el előle. Döbbenten fürkészem a férjem, aki megindul felém. Megpróbálok harcolni ellene, de elkap. Felszisszenek, amikor a gyűrűje, amit én magam húztam hat éve az ujjára, megégeti a bőröm. Nem veszi el, hagyja, hadd perzselődjön.

– Tudtam! – suttogja, miközben szorosan tart. A hátam a mellkasának nyomódik. Esélyem sincs szabadulni.

Az órája megint kattan. A tüske az oldalamba hatol. Sikoltok a fájdalomtól. A térdem megremeg.

– Ne tedd ezt, kérlek! – könyörgök neki. A szememben könnyek gyülekeznek.

– Átváltoztattak, igaz?

Reszketve bólintok. Többre nem telik.

– Mikor?

– Közel egy éve.

– Már mindent értek! – mondja halkan. – Amikor eljött hozzánk az öcséd, ő harapott meg, igaz? Tudtam, hogy nem a láz ütött ki napokra. Vérfarkas lettél, ezért nem kell az ezüst nyaklánc.

A testem ég a bennem lévő tüskétől. A szívem egyenetlenül verdes a mellkasomban. Meg fog ölni?

– Hogy jöttél rá? – nyöszörgök tehetetlenül. Az erőm fogy. Nem vagyok képes átváltozni, főleg nem telihold idején. A hónap többi napján igen, de ezen az egyen nem...

Meg fogok halni.

Prett elenged. Lerogyok a parkettára. Zihálva kapkodom a levegőt. Arra sincs erőm, hogy megemeljem az elnehezedett fejem. Várom a választ. Hátha addig kitartok.

A férjem elém guggol. Az állam alá simítja az ujját és megemeli. Széles vigyort villant felém, ezzel felfedi... felfedi a szemfogait. A világom összeomlik.

– Ne...

– De igen – csókol homlokon, mintha egy egyszerű, sima este lenne, ahol együtt töltjük az időt. – Vámpírnak születtem. Éreztem, hogy valami megváltozott rajtad, de hónapokig tartott rájönni, micsoda. Jól rejtegetted egyébként. Azért vettem neked ezt az ajándékot, hogy megbizonyosodjak az igazamról.

– Meg fogsz ölni, Prett?

– Nem, édesem. Annál sokkal jobb ötletem van!

Az oldalamhoz nyomja az ujját. Felsikoltok, mikor valami éles váj bele a bőrömbe. Az ezüst a padlón koppan.

– Kö-köszönöm – lihegek szörnyű kételyek között. – És most?

– És most megmutatom, milyen heves tudok lenni igazából az ágyban.

Elkerekedik a szemem.

– Tessék?

Újabb széles vigyor. Végighúzza a nyelvét a szemfogain.

– Jól hallottad! Megtartalak, de többet ne titkolózz előttem!

Döbbenten bólintok.

– Holnap pedig elmegyünk, és megveszem neked a legszebb arany nyakláncot. Mit szólsz hozzá, Pen?

– J-jó...

– Helyes! Na gyere ide!