𝓒𝓼𝓸𝓷𝓽𝓲𝓰 𝓱𝓪𝓽𝓸𝓵𝓸́

– Adj nekem időt, hogy gondolkozzak... – mormolta a férfi a saját tükörképének. Kezét szorosan a fakerethez szorította, míg vérvörös szemével a saját arcát kémlelte. A türelme fogyott, de ezt végtelenül szórakoztatónak élte meg. Ezeket a pillanatokat szerette a legjobban. Amikor a benne tomboló harag kiteljesedhetett valami sokkal nagyobbá. Egy ősi erővé, amit ilyenkor csontig hatolónak érzett. A hatalom, amellyel rendelkezett, tette azzá, aki ma volt: a pokol kegyetlen királyává.

Lucifer barnásvöröses ajkára egy elégedett vigyor húzódott, miközben tekintete a homlokából kiálló két, hatalmas szarvra siklott. Határozottan tetszettek neki, amolyan felsőbbrendűséget szimbolizáltak számára. És ő bizony annak hitte magát: felsőbbrendűnek.

– Mindig is hiú voltál – vetette oda neki a szavakat Lauren, az ágyasa, ki szemérmetlenül illegette magát a háta mögött.

– Távozz! – mordult rá a sátán a lehető legmélyebb hangján. A nő fintorogva fordította el a fejét, majd felkapta a selyemköpenyt, és megkötötte a derekán.

– Nem akartalak megzavarni az ábrándozásban, királyom – felelte a szerető. – Azonban ma el kell mennem Zephyriába, így csak holnapután tudok a kedvedre tenni.

– Keress a helyedre valaki mást! – mordult rá az ördög, piros írisze szikrákat szórt, ahogy hirtelen dühében a nő felé fordult. Eltűnődött rajta, hogy egyszerűen csak kitéphetné a nyelvét, hogy ne tudjon többet megszólalni, de elvetette az ötletet. Sajnos szüksége volt még rá, ha azt akarta, hogy Lauren a továbbiakban is megfelelően a szolgálatára legyen.

– Így lesz, királyom! – hajolt meg a hölgyemény, majd kecsesen kitipegett a pokol legtágasabb lakosztályából.

Lucifer ismét a tükör felé fordult. Végigmérte magát, újra és újra, egészen addig, amíg újra ki nem ült a szájára az a vigyor. A pokoli, az ember lelkének legmélyebb zugába hatoló mosoly, mely minden idetévedőben félelmet keltett. Hiszen tudták, akik vele találták szembe magukat, hamar áldozattá váltak. A sátán nem válogat. Visz mindenkit, akiről úgy gondolja, megérdemli, hogy megbüntessék. De ez számára egyértelmű volt. Itt ő hozta az ítéletet, senki más.

Még egyszer megnézte az elegáns felfelé ívelő szarvakat, majd a mellette lógó kötélhez nyúlt, s meghúzta azt. A helyiség jobb oldalán lévő kövek kinyíltak, akárcsak a függöny egy színdarab főszereplői előtt, aztán komótos léptekkel kisétált az emelvényre, ami alatt démonok százezrei várták érkezését.

Az ördög kihúzta magát, emelt fővel járult az alattvalói elé. Lenézően emelte rájuk pillantását, s lassú mozdulatokkal összekulcsolta a háta mögött a kezét.

Odalent a nép felbuzdult, üdvrivalgás tört ki az alvilág lakói között, ahogy uruk tiszteletét tette a Csontok ünnepén. Sikoltozás, kiabálás és huhogás töltötte be a tágas teret, míg Lucifer magába szívta a népszerűség adta varázslat minden másodpercét. A testén átszaladt az erő, majd kitárta kétméteres, fekete szárnyát és a két karját. A területet egy vörös fénycsóva töltötte be, s az égből, mint a hópelyhek, piros szemcsék kezdtek hullani, akárcsak a konfetti.

– Éljen a királyunk! – üvöltötte egy lelkes démon, kinek alakja körül legyek köröztek.

– Éljen Lucifer! – csatlakozott egy másik, rothadó küllemén szakadt ruha lógott, de nyúzott arcán mosoly ült.

Ismerős az az érzés, amikor a kontroll eltűnik, és megmarad a féktelen vágy valami olyan dolog iránt, melyről tudjuk, hogy sosem volt helyes?

Lucifer pontosan ismerte ezt, de nem bánta, ugyanis tudta, számára sosem számított a mértékletesség, sokkal inkább az önző vágyak beteljesítése, amire minden egyes alkalommal talált módot. Mert ez volt ő: Lucifer, az első bukott angyal, a bűnösök kárhoztatója és a pokol egyetlen, igaz, örök királya.

○•○•○

A novella szintén Destyna201 miatt készült el, egy bizonyos történetgenerátor kihívás végett.
Itt a fő célom az volt, hogy létrehozzak egy olyan Lucifer karaktert, ami eltér a Beginning of the end könyveimben lévőtől. De akár elmehetne a Poklok pokla Luciferének, bár nem ahhoz készült, mert ez sokkal korábbi. :)