A sarokban lévő ingaóra mellett ültem az egyik pad szélén, és élveztem a csendet. Szinte üres volt a váróterem, egészen addig,  míg az öreg szerkezet el nem ütötte a tízet. Ekkor begördült az állomásra a nagy kék masina, változatos színű kocsijait húzva maga után. Összenéztem az egyik szemben lévő padon helyet foglaló Mikivel. Vajon hányan jönnek? Alig egy perc múlva már nyílt is az állomás felőli ajtó, és belépett rajta egy tizenévesnek látszó fiú, aki aki nyitva tartotta az ajtót a mögötte érkező két lánynak és egy idős házaspárnak. A lányok megcélozták a padot, amin és is ütem, és helyet foglaltak mellettem. Vagyis, ők azt hitték, hogy egyedül ülnek, mivel nem láttak engem. Ahogy Mikin, a forgalmistán kívül senki sem láthatott ebben a teremben, valamint őt sem láthatta senki más rajtam kívül.

Néha jön még Sára és Marcsi, bár ők általában csak karácsonykor látogatnak meg minket, az állomás örök lakóit. Louise mindig július nyolcadikán jön, azon a napon, amelyen ötven évvel ezelőtt itt késelték meg Magyarországra látogatásakor. 

Itt van még a fiú, aki még  mindig várja a vonatát, ami hazaviszi a kedveséhez az Alföldre. De hiába, szegény István vonata soha nem jön már, az a járat vagy negyven éve megszűnt. Ő azonban kint ül a peronon, csak télen jön be hozzánk, de akkor is csak áll az ablakban, és figyeli az állomást, hátha begördül mégis a gőzmozdony, sötétzöld kocsijait húzva. 1979-ben, egy hirtelen kialakult lövöldözésben vesztette életét szegény, azonban tíz évvel később hirtelen eszébe jutott, hogy hazamegy. Miki, aki húsz évig teljesített szolgálatot itt, megígérte neki, hogy ő maga fogja elmeneszteni a vonatát, bár ő is tudja, hogy erre már soha nem fog sor kerülni.

Miki van itt a legtöbb ideje, ő még a második világháborúban, egy bombatalálat következtében lelte halálát a régi állomásépület forgalmi irodájában. Mindig azt mondja, hogy boldogan halt meg, hiszen annak élt, és annak halt meg, amit a világon mindennél jobban szeretett: a vasútnak. Néha eljön az egykori jegypénztáros, Pirike néni is, aki az állomást ért  bombatalálatban csak megsebesült, de pár hét múlva meghalt egy kórházban.

És itt  vagyok, én, egykori Horváth Panni. Én vagyok a legifjabb lélek kedves kis állomásunk lakói között. Alig harminc éve, 1995. szeptember 13-án lett örök otthonommá eme kis épület. Egy szerencsétlen baleset következtében halt meg a testem: egy siető férfi fellökött, én pedig bevágtam a fejem az ingaórába. Azonnal életemet vesztettem. Azóta itt vagyok az állomáson, és nézem, amint mások élik az életüket, amit én csak rövid ideig tehettem meg. Nekem csak tizenhét év jutott.

A mellettem ülő két lányra néztem. Talán ők is tizenhét évesek. Vidámak és boldogok. Olyanok, mint amilyen én is voltam. Csak nekem nem lehetett saját családom, férjem, gyermekeim, unokáim, saját házam. Ők még megélhetik mindezt, előttük áll az élet, ahogy állt előttem is a baleset napjáig. Talán nem is sejtik, hogy milyen értékes az életük... Hogy milyen fontosak a barátságok, a család, a tudás, a szeretet... Mert mindez egy pillanat alatt tovaszállhat.

Mikire pillantottam, ahogy az idős párt nézte. Arcán tisztán látszott a szomorúság. Halálával felesége özvegyen maradt, két fia pedig apa nélkül. Ők nem élhették meg közösen az öregkort. Nem lehetett ott a fiai esküvőjén, nem élhette meg azt a boldog pillanatot, amik egyikük bejelenti: nagypapa lesz. Persze ez mind csak akkor valósulhatott volna meg, ha ő is, és a családja is túléli a háborút.

A fiatal fiúhoz ekkor szaladt oda a másik ajtón belépő vörös hajú lány, és szorosan átölelték egymást. István jutott eszembe. Szegény, nem ölelhette már többé a kedvesét, aki talán reménykedve várta élete végéig, hogy a párja visszatér, hozzá. A férfi szerelme azonban még mindig ég iránta, és talán örökké várni fogja a gőzös vontatta szerelvényt, amellyel hazamehet, és karjaiba zárhatja azt a lányt, aki a legkedvesebb a szívének.

Tekintetem találkozott a volt forgalmistáéval, és szomorkásan egymásra mosolyogtunk. Elfogadtuk már rég, hogy nekünk ez a sors jutott. Ez a mi életünk, hogy az állomáson élve, a sok érkező és induló vonat zajával aláfestve mások életének elénk táruló pillanatait figyeljük, és reméljük, hogy nekik hosszabb életet szánt az ég.

Sziasztok! Hoztam Nektek egy újabb novellát, amelyhez az ihlet egy videóból jött, amiben egy üres állomási várótermet mutattak, azzal a felirattal, hogy "nincs itt egy árva lélek sem". Nekem meg így eszembe jutott, hogy dehogynem, lelkek azért lehetnek ott...

És akkor egy kis helyzetjelentés:
- Versek akkor érkeznek, amior jön az ihlet, ki tudja, mikor.
- A Boulevard of Broken Dreams továbbra is szünetel, nem tudom, hogy fogom-e folytani valaha.
- Van egy elkezdett könyv, Nincsen véletlen címmel, ezt még nyáron kezdtem, viszont majd csak akkor rakom ki, ha teljesen kész lesz.
- Borítókat most versenyekre nem készítek, csak esetleg unalmas perceimben alkotok valamit.
- A borítóversenyeim szintén szünetelnek.
- A Jégmosoly című könyvet pedig nem fogom folytatni, már le is vettem, így nem elérhető. Utólag is köszönöm mindenkinek, aki olvasta, csillagozott és kommentelt rá, sokat jelentett! ❤️
Szóval, EmesAth811, ezt az ötletet visszaadom neked, hogy egy olyan ember írhassa meg, aki ért is hozzá.

További szép napot Nektek! ❤️❤️❤️