Shooting star

-Első rész-

"Mit akarsz tőlem?"
"Csak azt szeretném, hogy élj..."

Már órák óta görnyedtem a vers memoriter fölött, ami csak nem akart belemenni a fejembe, s épp elhatároztam, hogy egy kis pihenőidőt iktatok be, amikor az egyik haverom rámírt. Felálltam az íróasztalomtól, kényelmesen lehevertem az ágyamra, s megnyitottam az Instámat.

Rámentem az üzenetre. Egy kép volt az.
A memoriterből volt rajta egy részlet:
Juhász Gyula: Egy fiatal öngyilkosnak
"Boldog halott. Vád és virág takar.
Eljátszottad az életet hamar.
Álmodni tudtál, felébredni nem.
Szíved -a boldog- íme már pihen."

Alatta vagy ezer röhögős emoji és a felirat: "LOL, érteném hogy miért kell nekünk ilyen pszichopata verseket megtanulni..."
Nevetni kezdtem.

Ez teljesen a haveromra vall, úgy mint a többi osztálytársamra is. Nem tudják felfogni az ilyesfajta versek értelmét és üzenetét.
Belém azonban annyi minimális irodalmi érdeklődés szorult, hogy szeressek verseket olvasni, s értsem is őket. Még mielőtt a telefonomnak lett volna ideje elsötétülni, megérkezett a következő üzenetem is. "Vajon mit jelenthet az, hogy boldog halott?" -és ha lehet, még több röhögős emoji.

Hirtelen feltámadt bennem a filozófikus énem, és sebesen gépelni kezdtem: Tudod, az öngyilkosok a haláltól várják a problémáit végét. Úgy gondolják, ha nem élnek tovább, nem ütköznek több akadályba, az emberek nem okoznak nekik több fájdalmat, és nem kell többet szomorúnak lenniük. A halált kiútnak tekintik és boldogságot várnak el tőle.
Egyből válaszolt az üzenetemre: "Mert te aztán annyira tudod..."
"Ahh, nincs tapasztalatom ebben, de meg tudom érteni az öngyilkosokat, legalábbis próbálom megnézni az oldalunkat is."
"Na jól van, kis filozófusom, én mentem tanulni."
"Helló!"

Magamban mosolyogva kezdtem el lefelé görgetni a posztok között.
Aztán hirtelen megakadt a szemem egy ismeretlen posztján.

Fekete alapon ez a felirat állt: Álmodni tudtál, felébredni nem.
Igazából először nem is nagyon fogtam fel az egészet. Tovább lapoztam, aztán valami nagyon furcsa dolog villant át az agyamon: Ez nem csak egy szép idézet! Gyorsan vissza lapoztam a poszthoz.

Elég sokan kedvelték a képet, s mint láttam, néhány komment is érkezett hozzá. "De gyönyörű ez az idézet" - ilyenek. Hát, igen. Egy felületes szemlélőnek ez csak egy szép idézet.
De én tudtam valamit, amitől egy pillanatra megállt a szívem. Ez egy idézet egy öngyilkosnak írt versből!

Hirtelen nem kaptam levegőt. Letettem a telefont a kezemből, mély lélegzetet vettem és próbáltam értelmesen gondolkozni. "Ez csak egy idézet. Nem jelent semmit" -nyugtattam magam. Ám ahogy ismét feloldottam a telefonom, újra szembe találtam magamat a poszttal, aminek a fehér betűi a fekete háttérből úgy meredeztek felém, mint néma segély kérések és kiáltások.

Aztán megakadt a szemem valamin.
A poszt -most hogy jobban megnéztem- nem csak egy képből állt, hanem többől, vagy 10 darabból. Végig görgettem, de az összes csak egy feketeség volt. Miután az utolsóhoz értem, kétségbeesetten dőltem hátra és tehetetlenül bámultam a képernyőt.
"Ennek semmi értelme. Miért tett volna ki üres képeket? Ennek egyáltalán nincs semmi értelme..."

S ahogy a képed bámultam, hirtelen, a semmiből előtűnt valami.
Egy halvány felirat. Szabad szemmel alig lehetett látni, nagyon hunyorognom kellett, hogy ki tudjam venni a szavakat.
"Taksonyi híd. 19:00. help."

Ennyi.
Rémülten vizsgáltam meg újra a többi képet, de semmi más elrejtett üzenet nem volt. Kétségbeesetten gondolkoztam.
"Miért írta ezt le? Mi ez az egész?!" Az órára néztem. Majdnem 6 óra volt. Lázas gyorsasággal néztem meg, hogy mikor tették ki a posztot.

Ma délben.

A gyomrom görcsbe rándult. Azt se tudtam, hogy mit csinálok, csak azt tudtam, hogy valamit tennem kell. Felpattantam és kirohantam a szobámból.
-Elmentem valahova! -kiabáltam az anyukámnak miközben felkaptam gyorsan a cipőmet.

Futva indultam a buszmegállóba.
"Ha hamarosan jön a busz, akkor 45 perc. Talán pont odaérek" -száguldoztak a gondolataim.
Gyors kocogásra váltottam. Amint megláttam a tőlem pár száz méternyire levő buszmegállót, egyből tudtam, elkéstem. A busz akkor állt meg.
-Neem! -kiáltottam fel és eszeveszetten sprintelni kezdtem. Mintha a szívemet markoló jeges félelem szárnyakat adott volna, úgy futottam.
Ám már késő volt!...
Az ajtók záródtak.

Az utolsó erőmmel még bedugtam az egyik kezem a két ajtó közötti résbe, amik rácsapódtak az ujjaimra. Fájdalmasan kiáltottam fel, viszont a sofőr észrevett és kinyitotta az ajtót. Izzadtságban fürödve ültem le egy üres székbe.

A telefonomon számoltam a perceket, idegesen, szorongva. "Talán még időben odaérek." -villant át az agyamon, ám a busz lassítani kezdett. Rémülten láttam, hogy beálltunk a vonatsínek előtt álló dugóba. Hangosan káromkodva felkiáltottam, a kezembe temetem a fejem, s abban a pillanatban elhagyott minden erőm...
"Nincs remény!... Elkéstem." A tehetetlenség könnyei szöktek a szemembe.
Csüggedten ültem végig a hátralevő utat, s a telefonomra pillantottam, amikor végül leszálltam.

19:01.

A szívem megremegett a fájdalomtól, ahogy a lábaim a betont érték. Ám az emberben belül örökké égő szikra nem hagyta hogy feladjam a reményt, ezért körülnéztem.
A nap vörös sugarai még utoljára végig simogatták a szelíden fodrozódó hullámokat, a tájat mély béke itatta át. Igazság szerint -a híd kihalt volt. A gyorsan száguldozó autókon és a távolban andalgó szerelmespárokon kívül nem állt ott senki.

Kivéve... egy padon a híd korlátjánál egy alak ült, utoljára körülnézett, majd a korláthoz sétált. A nap utolsó fényeinél még kitudtam venni, hogy az alak egy lány. Hosszú hajába belekapott a szél, vékony pulcsija a derekára tapadt. Lenézett a hullámokra és feltette a lábát a fémkorlátra.

-Várj! Állj! -kiáltottam fel kétségbeesetten, mire a lány felkapta a fejét. Odafutottam hozzá. A lány ijedten állt ott, kezeit az oldalára szorítva. A szemei karikásak és könnyesek voltak.

-Szia... -dadogtam
-Mit akarsz?! -szegezte nekem a kérdést.
-Én... én csak... csak azt szeretném, hogy élj...
Megfogtam a kezét, és visszavezettem a padhoz. Hagyta, hogy leültessem.
-Láttad a bejegyzésem? -nézett rám fájdalmasan.
Némán bólintottam.
-S gondolom most leakarsz beszélni erről, hogy ne legyek öngyilkos. De tudod mit?! Nem érdekel! -pattant fel, s kiáltott a levegőbe. Aztán erőtlenül visszarogyott a padra. Megráztam a fejem.
-Nem... Nem. Csak arra kérlek, hogy meséld el, miért akarod megtenni...
Ez a mondat áttörte a gátakat, a lány felemelte a fejét, s beszélni kezdett.

-Én és az anyukám elválaszthatatlanok voltunk. Ő volt a legjobb barátnőm. Aztán rákkal diagnosztikálták és kórházba került. Egy ideig vele voltunk az apámmal, s úgy tűnt, jobban van.
Ám, egyik nap amikor suliban voltam, hirtelen rosszul lett, s a szíve felmondta a szolgálatot.
Meghalt.
S én nem tudtam elbúcsúzni tőle... -elcsuklott a hangja.
-Úgy halt meg, hogy nem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem! Nélküle már nincs értelme az életemnek. Meghalt, és most én is meg fogok halni...
Végre találkozhatok vele... -lehunyta a szemét, s vonásai kisimultak.

Átnyúltam a padon, és megfogtam a kezét. Meglepődve nézett fel, majd újra becsukta a szemeit, és hirtelen béke ömlött szét az arcán.

Így ültünk percekig. A nap lassan eltűnt a távolban.
Akkor a lány felnézett, bele egyenesen a szemeimbe, mintha kutatna engem.
Aztán azt mondta: -Köszönöm, hogy eljöttél értem.
Talán nem is akartam megtenni. Csak szerettem volna valakinek ezt elmondani.
Könnyek gyűltek a szemeibe.
-Úgysem tettem volna meg... Az anyukám boldog volt az életben, és boldogan is halt meg...
Ő nem akarta volna, hogy ez legyen belőlem...
Köszönöm... Az anyukám nevében is... -és szorosan átölelt.

Lehunytam a szemem, lassan átkaroltam a vállát, s valami ismeretlen érzés árasztott el.
Mély szeretet és béke töltötte be a szívemet, s úgy éreztem: ezt a lányt sose fogom elengedni...

Hey guys!
Itt van az új novellás kötetem első része.
I hope, you liked it!
I love you so much!
❤❤❤