Még mindig futottam... Az erdő sűrűjében.... Valaki kergetett.......

A bozóton átvágva, kezemet lehorzsolva futottam a fény felé. A szabad ég alá, ahol nincsenek fák. Utánam lépéseket hallottam. Talán medve. Tudtam, hogyha ne indulok el most azonnal meghalok. Futottam a biztonságot jelentő fény felé. A lépések egyre csak halkultak. Csend lett az erdőben, egyedül csak az én szuszogásom hallatszott. Már közel voltam a fényhez..... Csak pár lépés...... Kiértem az erdőből. A tenger hangját hallottam, ahogyan nekiverődik a szikláknak és hangos csattanással vissza hullik a tengerbe. A szikla peremhez sétáltam. Mély volt, minimum 5 méter magas. Éles kövek irritálták a lábamat de nem vettem el. Hófehér ruhám, már a szürke minden színében pompázott. A szél megfujta hajamat ami így összevissza szállt. Mit is gondolna az aki meglátna itt. Egy vörös hajú, koszos ruhát viselő lány áll a szirten. Talán a legnagyobb és egyben utolsó hibáját készüli elkövetni. Leugrani készül. A biztos halál markába, ahonnan már nincs menekvés csak a halál. Mert ha innen leugrasz, akkor a hullám nekidob a szikláknak. Ez a biztos halál. 

Pedig éppen az ellenkezőjét akarom csinálni. Életben akarok maradni. Hisz van miért éljek. Van egy fiú aki számomra a megélhetést jelenti. És van valahol a horizonton túl egy barátom aki már tíz éve a tengert járja. 

A szél a fenyők összenem téveszthető illatát jártatja át a szirten. Lassan itt a tél. Az állatok még gyűjtögetnek, majd téli álmot kezdenek aludni. Ez az élet rendje.

A sirályok a fejem fölött éppen halászni készülnek.

Újra hallom a lépéseket. Ezúttal közelebb mint valaha. Egy erős kéz fonódik derekam köré. Majd megérzem az illatát. A tenger aromája és a fenyők keveréke. Ő az. Eljött értem.

-Mit keresel itt Rose? - kérdi, bár tudtam, hogy nem vár választ. - Még mindig őt? - kérdi a lényegre térve. Nem fordulok vele szembe, hisz akkor látná a legördülő könnycseppet amely végigfolyik arcomon. 

Minden évben, őt vártam. A legjobb barátomat, hátha meglátom, ahogy a párt felé hajoz. De már tíz éve nem láttam. Se őt, se senkit. 

-Őt várom - jelentem ki majd a fiú felé fordulok. Barna szeme, kíváncsian kémleli arcomat. Tekintete elbűvöl. Szintén vörös haját megfujja a szél. Olyan mintha lángolna. 

-Ne várd tovább Rose - mondja a fiú, letörölve egy újabb könnycseppet arcomról. Szemébe nézek, valahogy aggódást vélek felfedezni benne. Szeretem őt, őt is. De hiányzik valami vagy valaki. 

Mert én két világ között ragadtam, az egyik az én világom, a másik pedig az a világ amelyet ő biztosított számomra.