Vasárnap reggel volt, amit annyira szerettél. Emlékszem mindig mennyire vártad, hogy újból a poros utat tapossuk, együtt. Talán a miatt, hogy mindig elegánsan kellet öltözni és ezért mindig úgy vonultál végig a főútcán, mint egy világsztár, - hiába, hogy csak a templomba mentünk. Akinek a legnagyobb gondja csupán az, hogy mikor fogadja az újságírókat vagy, hogy melyik ruhát vegye fel. Annyira csodálltalak, hogy felszegett állal, hátadat kihúzva, kissé peckesen járva vonultál végig a főútcán és téged nem zavart, hogy miket mondanak a hátad mögött. Minden vasárnap karon ragadtál és a templom felé indultunk, ez volt a mi vasárnapi programunk.
Mostmár csak tovább alszom vasárnap reggelenként, mintha veled együtt a hitemet is eltemettem volna. Minden egyes éjjel sovárgok Istennek, hogy ébresszen fel ebből a rohadt álomból. Ébresszen fel és újból együtt tudjunk menni vasárnap reggelenként a templomba. De mióta elmentél, mintha a hitemet is magaddal vitted volna, úgy érzem már nem tudok mást tenni. Nélküled tehetetlen vagyok. Még mindig ragaszkodom, mindenhez ami meghalt vagy eltűnt, régi emléked minden perce egyre jobban kísért.
Nem akarok búcsút mondani, mert tudom, hogy ez mostmár örökre szólna. Most a csillagok között vagy, onnan figyelsz és óvsz, de eddig az a párszáz méter sosem tűnt ilyen messzinek. Újból egyedül vagyok, a menny és a pokol között. Még mindig fáj, ám tudom, hogy halálodkor magaddal vittél egy darabot belőlem. Magaddal vittél a szívemből egy darabot, így mindig melletted vagyok.
Kotorászok a régi cuccaid között, keresem a kézzel fogható emlékeket, amikor egy adag születésnapi kártya kerül a kezembe. Rokonok, barátok, ismerősök mind úgy szerettek téged, ám most ők is egyedül vannak. A kezembe akad egy régi húszas, még talán a fiatal éveinkből. Csupán egyetlen gondolat fut át az agyamon, sose lennék képes megválni ettől a papírdarabtól.
Még mindig nem akarok búcsút mondani, mert tudom, hogy ez mostmár örökre szólna.

Legyenek még novellák?