Hideg, kicsi szobában ébredtem, a földön összegömbölyödve. Világos volt, de azt, hogy mi bocsátja ki a derengő kék fényt, nem tudtam megállapítani. Mellettem a föld hidegen, halványan csillogott. Rájöttem, hogy egy tócsa közepén fekszem; a padló jégből volt, ahogy a falak és a szálkás gerendákkal támasztott mennyezet is.

Hamarosan derengeni kezdett, mi történt. Eszembe jutott a feladatom, és sietve megtapogattam szőrmebundám belső zsebét. Megnyugodva konstatáltam, hogy Az még megvolt, bár nem sok híja volt, hogy megtalálják. Tudtam, hogy akik bezártak ide, tudják, hogy én tudom, hol van; de azt is tudtam, hogy nem számítanak arra, hogy éppenséggel én őrzöm.

Emlékeztem egy erdőre. Fenyőfák és hó, félhomály és farkasüvöltés. Későn hallottam még a hó ropogását. Hátulról támadtak; vörös csuklyájuk volt, a kezükben fáklya. Alig vethettem rájuk egy pillantást, a hozzám legközelebb álló rögvest fejbe vágott egy kisebb fatörzzsel. Sok időt vesztettem. A téli napforduló a határidő, és már december tizenkilencedike volt, mikor az erdőhöz értem. Nem tudtam, mióta feküdtem ott eszméletlenül, csak azt, hogy nincs vesztegetni való időm.

A kamrát vasalt faajtó zárta, a kulcslyukra belülről
vaslapot szögeztek, hogy ne lehessen belülről kinyitni vagy kilátni rajta. Találtam a deszkák között egy rést; kinéztem, de rögtön el is kaptam a fejem, mert két marcona alakot láttam az ajtó előtt, és az egyik éppen felém pillantott. Nehéz lépteket hallottam, aztán a kulcs zörgését. Hanyatt vetettem magamat - egy pillanatra azt hittem, eltört a farkcsontom -, és felülve, a torkomban dobogó szívvel, ártatlan képpel bámultam a belépőkre.

Az egyiknek felismertem az arcát, őt láttam a résen keresztül. Kopasz volt, borostás arccal és nagy, görbe orral. A szemei olyan mélyen ültek, hogy képtelen voltam megállapítani, milyen színűek. A másiknak a szemébe lógott zsíros fekete haja, az állkapcsa meg úgy mozgott, mintha legalábbis egy gumikacsán csámcsogna. Kezében rozsdás fazekat tartott. Mindketten vörös köpenyt viseltek, a csuklyájuk hátul fityegett.

Nem szóltak egy szót sem, amíg a fekete hajú odanyújtotta nekem a fazekat. Belenéztem, de szinte öklendezve rögtön felkaptam a fejem. A levesnek szörnyű szaga volt: romlott kelkáposzta, ázott kutya és poloska bűzének keveréke kezdeményezett merényletet szaglószervem ellen. A kopasz elvigyorodott undort tükröző arcom láttán.

- Jó étvágyat - biccentett gúnyosan, aztán röhögcsélve távoztak. Láttam a rozsdától vöröslő zárat és hallottam a kattanást, ahogy újból bezárták az ajtót.

A levesből egy falatot sem ettem. Nem csak gusztustalan volt, de attól tartottam, mérgezett is. Hátha mégis rájöttek, hogy nálam van Az, és csak engem kell eltenni láb alól ahhoz, hogy megszerezzék.

Inkább a szökésen gondolkodtam. A szoba fala mindenhol csúszós, kemény jég volt, sehol egy rés vagy repedés. Csak az ajtón keresztül lehetett kijutni. Ehhez viszont valamilyen eszközre volt szükségem. Zsebeimbe nyúltam, és rájöttem, hogy megmotoztak, így nem sok eszköz közül válogathattam: Az, a rozsdás fazék és egy fából készült kanál állt a rendelkezésemre. Úgy döntöttem, Azt csak akkor használom, ha muszáj, így inkább a fazék undormánynak szenteltem a figyelmemet.

Szívesen kiöntöttem volna belőle a levest, de a sima padlón szétterült volna, és valószínűleg megfulladtam volna a bűzös kipárolgások miatt. Észrevettem viszont, hogy a fazék anyaga néhány helyen egészen elgyengült, és szinte hajlíthatóvá vált. Egy kicsorbult részt választottam, mert így kevesebb eséllyel vették észre az őrök, hogy letörtem egy darabot. Óvatosan lefejtettem a fémet, és egy kisebb, háromszög alakú fémdarabot kaptam. Megérintettem az élét, de azonnal visszahúztam az ujjam, mikor belenyilallt a fájdalom. A vérem vörösre festette a pengeéles szilánk szélét. A zsebembe rejtettem, és vártam.

Nemsokára visszatért a görbe orrú, én pedig közömbös arccal nyújtottam felé a teli fazekat. Belenézett és elvigyorodott, kivillantak hiányos, sárga fogai. Erősen két ujjam közé fogtam a vasdarabot, és amint megfordult, alig láthatóan előrecsúsztam. Mikor már csak egy apró rés volt az ajtó és a fal között, előrevetettem magam, és sikerült. A fémdarab beszorult.

Megvártam, amíg a léptek zaja elnémul, és elkezdtem felfelé húzni a vasdarabot a résben. Szörnyű, nyikorgó-csikorgó hangot adott, még jó, hogy nem kezdtem el, amíg az őr hallótávolságon belül volt. Elértem a zárat, és ahogy sejtettem: a reteszt szinte használhatatlanná ette a rozsda. Könnyedén el tudtam fűrészelni, és pár perccel később a zár szétesett, az ajtó pedig nyitva állt előttem.

Kint láttam, hogy jobbra fáklyákkal megvilágított alagút vezetett, falait fenyőfa lécek borították. Balra viszont csak egy sötét járat nyílt, mint egy óriási száj: láttam a félméteres jégcsapfogakat és éreztem hideg, párás leheletét. Az őrök, úgy hallottam, jobbra mentek el, tehát én balra indultam, csak előbb kivettem egy fáklyát az egyik - szintén rozsdás - tartóból.

A jégcsapok fenyegetően csillogtak a narancssárga fényben. Lassan indultam el, zajtalanul és óvatosan haladtam át a jégszörny fogsorán és folytattam utamat a sötét, nedves falak között, amiken tükröződött a fáklya lángja. Körülbelül tíz perccel később az alagút világosodni kezdett, ahogy a fejem felett vékonyodott és kitisztult a jégréteg. Újból napfényt láttam, a barlang falai csillogtak, ahogy a sugarak visszaverődtek róla. A fáklya tükörképe csak egy halvány, vörös pont volt. Aztán megláttam a másik vörös pontot.

Futottam. Csizmás lábam meg-megcsúszott a jégbarlang padlóján. Kétségbeesetten tartottam a fáklyát, habár már teljesen világos volt. Nem néztem hátra, csak futottam.

Milyen vicces, gondoltam. Lehet, hogy azért fog elpusztulni a királyság, mert egykor lusta voltam edzeni, vagy a kelleténél több áfonyás muffint tömtem magamba. Hiszen máris hangosan zihálok, és remeg a fáklyát tartó kezem. Szédültem, a homlokomon a hideg ellenére verejték gyöngyözött, a gyomrom pedig hangosan korgott. Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem mérgezték meg az ételt. Amikor elvitte a fazekat, a görbe orrú vigyorgott - nem ez lett volna a logikus reakció egy sikertelen merényletre, főleg, ha ilyen sok áll rajta. De már mindegy volt: mögöttem a csuklyások nem levessel jöttek, hanem fegyverekkel, és a céljuk sem éppen az volt, hogy jóllakva dőlhessek le pihenni.

Egy éles kanyar után hirtelen megtorpantam. A folyosó, úgy tűnt, véget ért, velem szemben egy mély, sötét lyuk tátongott, két oldalán alig arasznyi párkánnyal. Azt hittem, itt a vég; erőt vett rajtam a csüggedtség, a lábaim szinte összerogytak. Ekkor pillantottam meg azt a bizonyos fényt az alagút végén, ami a szabadulást jelentette. Egy csúszós falú járat az üregen túl, felfelé, a jég felszínére. Habozás nélkül elindultam a keskeny párkányon. Nem néztem le.

Centiről centire haladtam, és a csuklyások hamarosan odaértek. Az egyik ugyanaz a kopasz volt, akivel már találkoztam, a másiknak a dohánytól sárgás színű szakálla és hosszú, koszos, szürke haja volt. Az előbbi felém nyúlt és megpróbált lelökni. Belecsimpaszkodtam a karjába és visszahúztam magam a lyuk szélére. A másik belerúgott a vállamba, mire egyszerűen kigáncsoltam. Arccal előre esett a földre, a fáklyája messzire gurult. A görbe orrú közben elkapta a bal csuklóm, ezért gyomron rúgtam. A fáklyámat még mindig a jobb kezemben tartottam. Most a feltápászkodó szakállas hátára dobtam, és szemrebbenés nélkül néztem, ahogy a vörös köpeny tüzet fog. Kihasználva a kopasz csodálkozását, félrelöktem és elszaladtam a cella irányába. Azaz csak szaladtam volna, ha nem botlok meg a szakállas lábában. Most én csodálkoztam el, ami nem vált előnyömre, mert így időt hagytam az őröknek, hogy újra támadásba lendüljenek. A görbe orrú hátraszorította a karomat, a szakállas pedig, aki közben levetette a lángoló köpenyt, elzárta menekülésem útját. Küzdöttem, sípcsonton rúgtam az őrt, hogy elengedjen, de nem jártam sikerrel. A szakállas felém kapott, hogy elvegye Azt, de egy jól irányzott rúgással ismét leterítettem. A kopasz megfogott, és a lyuk szélére kényszerített. Utoljára arra gondoltam, hogy én megtettem mindent, amit tudtam. A görbe orrú sárga fogaival ördögien vigyorgott rám, ahogy lelökött a mélybe.

***

Loowood Elmegyógyászati Intézet

Halálozási jelentés
Név: Marilyn Collins
Kor: 24
Betegség: skizofrénia
Tünetek: állandó, súlyos hallucinációk, téveszmék, agresszió
Halál oka: nyakcsigolyatörés
Körülmények: a beteg kijutott a kórteremből és súlyos sérüléseket okozott két orvosnak, majd leesett a liftaknába.