Néhány héttel ezelőtt, elindult a fejemben egy visszaszámláló, ami mutatta az évet, hónapot, napot, órát és másodpercet, hogy mikor kell elhagynom ezt az életet. De nem régiben ez az óra, megállt. A fejemben megszűnt a kattogó zaj, s helyet adott egy másfajta dallamnak. Csendes és nyugodt ritmus járja át a teljes lényemet. Az állapotom, melyben jelen pillanatban állok, egy sok munkával leszüretelhető gyümölcs, már nem vagyok az az önző gyerek, aki voltam év végén. Még ha korán érő típus is vagyok, ezen nyár alatt találtam meg az igazi énem, s az út, amit eddig megtettem, végtelennek tűnt, mégis elértem a célom.

Így ott tartok, hogy egy lány homlokon csókolt, mégis csak a távolodó körvonalait látom a párás levegőbe olvadva, miközben a friss napsugarak a szemembe vakítanak. S tudom, hogy talán az életben soha többé nem fogom látni. Szorít a mellkasom, de nem annyira, hogy belehaljak a lány hiányába, már az elejétől kezdve tudtam, hogy ez lesz a történetünk vége.

Minden két héttel ezelőtt kezdődött hétfőn reggel.

Két hete

Hány óra is lehet? Valahogy, reggel hat fele lehetünk. Nyáron csak hajnalban kényelmes horgászni, mivel napközben túlságosan is meleg van. Bár, ha nincs kapás, nem is olyan izgalmas. Nem tudom Apa, hogy szerethette erre pazarolni az idejét. És azt sem, hogy mért könnyezek ismét. Már elfogadtam, és túlléptem rajta, mégis olyan mintha ezt csak az eszem fogadta volna el. Apa már egy és fél hónapja elment, s nem is jön vissza, legalábbis, még mi nem megyünk el hozzá. Amolyan túloldali találkozás lehetséges már csak.Hazafele úton, a faluban egy idegen kocsi keltette fel a figyelmemet. Hideg aura sugárzott felőle, ami egyben teljesen felperzselte a bőrömet. Csak egy pillanatra is, de megérintette az elmémet. Mintha csak azt kiabálná, hogy „Megérkeztem". A távolodó kocsi után bambultam, ami lekanyarodott egy földes útra. A gondolataim tovaszáguldottak, akár csak ha nem is történt volna semmi és már kedélyesen köszöntem a szomszédnéninek, s beszámoltam a zsákmányomról. Haza értem az egyhangú házunk falai közé. Anya a konyhából lépdelt ki széles mosollyal az arcán, de szemei vörösek voltak a sírástól.- Szia Kedvesem! Na, mit fogtál? – Kérdezte Anya. Próbált ugyanaz maradni, aki Apa halála előtt is volt, én miattam. S én Anyáért húzok mosolyt az arcomra, még ha nem is őszinte.- Kisfiam, örülök, hogy itt vagy! – Húzott magához és erősen megölelt.
- Én is örülök itt vagy nekem! – Súgtam a fülébe, s hallottam halk szipogását. Az időzítő kattant.

Másnap ismét indultam horgászni a helyünkre. Apával is mindig oda ültünk le, s sokszor volt, hogy sikerrel jártunk. De ma reggel a fűz- és a diófa között egy ismeretlen alak ült. Lelassítottam a biciklivel, s az útról figyeltem az emberkét. Egy lány volt ott, felhúzott térdekkel hajolt rá egy fehér lapra. Fagyasztó hideg csúszott fel a lábamon, a táj hirtelen fenyegetővé vált. Leszálltam a kétkerekűről, s el akartam indulni a békés lányhoz. Mikor hirtelen ő hátrafordult. Én megugrottam, de ő csak közömbös pillantással jutalmazott meg, sárgán világító szembogarával. Majd száját szélesre húzta, s ijesztő kacaj csengett fel a levegőben.
Kinevetett... Egy vad idegen... Kb. velem egykorú lány... Nem tudtam megszólalni a sárga szemei megdermesztettek teljes testben, így az övé lett az első felszólalás.
- Mitől ijedtél meg? Tőlem, vagy a mozdulattól? – Kérdezte mély hangjával és kíváncsi szemekkel, fejét oldalra billentette. Akár egy macska.
- Semmitől sem ijedtem meg, amúgy meg, szia! – Mondtam sértődött, de határozott hangon. Még szélesebb vigyor festődött a pokollény arcán, s máris válaszra nyitotta az száját.

- Biztos csak megbotlottál. Jól vagy? – Kérdezte, ingerelve engem az ismeretlen.

- Igen, biztos. Na, mindegy... - Felültem a biciklimre, s jó gyorsan elhajtottam. Nem tudom mért, de nyugtalanság és kíváncsiság fogott el. S hogy ez a lány még benne lesz az életemben... De az órám ismét tovább haladt.

Következő nap nem mentem ki a folyóhoz, Anyával mentünk be a városba. Meg aztán, nem is volt kedvem azzal a lánnyal találkozni. De most visszagondolva, ugyanazt éreztem a lánnyal szembe nézve, mint mikor láttam azt az ismeretlen kocsit. És a szeme, mikor hátrafordult citromsárgán fénylett, majd lassan elhalványult. A nevetése, mintha a pokolból szabadult volna föl, de mégis olyan szép volt, s csábító, ami bezengette az egész árteret.

Szerda délutánján inkább bent rothadok egy kóla felett a falu kocsmájában és gondolkodok az előbbieken, minthogy kint a levegőn lennék. Úgy, hogy még ma hűvösebb is van, mint a többi nyári napon. Azt mondják a június vége és egész július kitett magáért és bebizonyította, hogy nyári hónap. Én akkoriban nem voltam kint és nem tapasztaltam, de augusztus is rendesen oda tesz.
- Peti bá! – Szóltam az ötven év körüli kocsmároshoz. A kopasz fejű róka, felnézett a sörcsapolásból és felém pillantott. – Tud valamit egy idegen autóról, vagy családról, akik hétfőn jöttek ide?
- Mért kérded, Alen?
- Csak kíváncsiságból. Láttam egy ismeretlen kocsit... - A csapos sóhajtott, de láttam, hogy válaszra nyitja a száját.
- Két hétre jöttek nyaralni, egy földes út menti házba. -közelebb hajolt hozzám és úgy folytatta. -Öten vannak, tegnap este mindenki a családból itt volt. Jelen pillanatban is, a két szülő a sarokban kávézik, úgyhogy csak halkan.
- Köszönöm! És nem vett rajtuk semmi furát észre? – Kérdeztem, remélve, hogy nem csak én képzeltem a sárga szemeket a lány arcára. Egyáltalán létezik az a lány?
- Nem nagyon. Kellett volna? – Nézett rám a semmibe felszökő szemöldökével.
- Ááá... Semmi, hagyjuk...
Ahogy az ajtó felé indultam hátrapillantottam a sarokba. Egymással szemben ült a harmincas évei felé járó házaspár. Egy finom arcú nő, kinek a sötétbarna haja a háta közepéig ért. És izmos testalkatú fekete hajú férfi, akinek az arca határozott, s állatias volt. Biztos vagyok benne, hogy akivel találkoztam az a lányuk.

Csütörtök reggel direkt mentem a folyóhoz, hogy találkozzak a lánnyal. De mikor oda értem nem volt ott senki. Egyik oldalam örült ennek, de így a kíváncsiságom még jobban nőtt. Csak néhány küszt fogdostam szórakozás gyanánt. Mikor macskanyávogásra vettem fel a fejem. Körbe néztem és a fűzfa törzsének dörgölőzve megláttam a hang forrását. Egy sárga szemű fekete macska nézett velem szembe.
- Várj egy kicsit! – Mondtam neki halkan. Fogtam egy nagyobbacska küszt, s összenyomtam a fejét. A macska felé nyújtottam. – Tessék, edd csak meg!
A cica közelebb somfordált, nem mutatott semmilyen félelmet. Kihúzta a kezemből, de nem futott el a szerzett zsákmányával. Letelepedett mellém, s elkezdte falni a halat. Mikor megette megmosakodott, majd dorombolva körbejárt és felugrott az ölembe. Elkezdtem simogatni a fejétől kezdve a farka végéig.
- Tisztelem az ilyen macskákat! Az elején csak szóltál, hogy itt vagy. Majd mikor én nyitottam feléd, te bíztál bennem. És még meg is hálálod. Nekem is ilyennek kéne lennem az emberekkel szemben.
Leraktam a horgászbotot és csak a macskával foglalkoztam. S miközben simogattam, megint az a furcsa érzés töltött el, hogy egy másik lélek ér hozzá az enyémhez. És próbálja mind magát, s engem is kiegészíteni egésszé. Valahol mélyen, a felszín alatt, a sok kitörni vágyó érzés...
A macska hirtelen felkapta a fejét, s körül kémlelt. Felállt a combjaimra és a mellkasomnak dörgölőzött, majd leugrott a lábaimról, s a kifele vezető úton elszaladt.
A fejemben lévő időzítő ismét kattant egyet.

Másnap reggel már napkelte előtt ott voltam a horgászhelyre vezető útnál. Egy közeledő alakot pillantottam meg a velem ellenkező irányban. Ahogy közelebb került hozzám, a lány arcán mosoly terült szét. Most nem az a pokoli vigyor, csak egy csendes, s barátságos mosoly.
- Szia! – Szólalt meg kedves hangján. – Veled tarthatok? Persze csak akkor, ha nem bánod. Megígérem nem foglak zavarni...
- Felőlem jöhetsz... De nem vagyok nagyon jó társaság!
Bementünk a helye, én a horgászbotokkal foglalkoztam, még a lány rajzolt, talán? Miután bedobtam a botot, én is leültem egy nagyobb kőre, s figyeltem a bot végét, hátha ráharap valami a darabhalra. A kíváncsiság ismét elfogott, így jóvátettem azt a gondolatot, hogy nyitok a lány felé.
- Öhm, amúgy Alen vagyok. Itt lakok a faluban. Amúgy majdnem minden reggel ide járok horgászni. – Mondtam, miközben mereven a lefelé folyó vizet néztem. – Neked mi a neved?
- Hívj csak Ainak. Én a családommal nyaralok itt. Hétfőn jöttünk, két hétig. Mindig egyedül vagy? – Kérdezte Ai, komoly arccal. Szája sarkai lefele görbültek, s arca teljesen kifejezéstelen volt. Nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni róla. Csak egy lélek, aki nem tud érezni semmit és minden maradék érzését elzárta magába jó mélyre. De olyan érzést nyújt, hogy bízhatok benne. Így elmeséltem neki mi történt Apával, s velünk azután Anyával. Miután elmondtam mindent, a lelkem könnyebb lett, de az időzítő ismét kattant egyet.
- Nem zavarnálak, ha addig még itt vagyok, reggelente én is jönnék veled? – Nézett rám Ai. – Jó hallgatóság vagyok és nem is beszélek sokat.
- Gyere, legalább lesz társaságom. De holnap beviszlek a faluba. Ráérünk hét órakor is indulni...

Szombat reggel van, kb. negyed nyolc, s én egy lányt szállítok a biciklim csomagtartóján. Lefékeztem a kisbolt előtt és lesegítettem Ait.
- Aú, ez még párnával is nyomja a fenekem. De tök jó buli! – Mondta feldobódva Ai, még ha a kétkerekű látványától kicsit el is húzta a száját.
- Megérkeztünk! – Mutattam a kisboltra.
- Oké, oké! Várjunk csak! Ugye nem azért hoztál ide, hogy legyen kivel vásárolnod? – Fürkészett a lány, s egy oktávval magasabb hangon beszélve hozzám.
- Nem, dehogyis! Csak hát a nők, ehhez jobban értenek, mint mi férfiak. És elég ritkán jártam el Anyával ilyen helyre. Csak egy kis okítást szeretnék kérni tőled. – Igazából, ha el is mentem, egyáltalán nem arra figyeltem, amit Anya csinált, vagy mondott.
- Na, mindegy. Időelütésnek pont jó lesz.
Ha jobban belegondolok, Ai ennyire nem szeretne a családjával lenni, hogy reggelente, így elszabadul otthonról? De rá is kérdezek, ha már itt vagyok.
- Ai, reggelente miért lépsz le otthonról? – Néztem a boltba befele haladó lány után.
Ő megállt és nagyban masszírozni kezdte a fejét, mint aki nagyon gondolkodik valamin. Látszódik rajta, hogy színészkedik.
- Csak azért mert sokáig alszanak... Igen, csak ennyi! – Kaptam a rövid, lényegre törő választ.
Így, beléptünk az ismeretlenbe, ahol egyáltalán nem tudok eligazodni. De Ai elég otthonosan mozgott, mintha nem is én élnék ebben a faluban születésemtől fogva, hanem ő.
- Gyere, igyunk valamit, meghívlak. – Invitáltam be a kocsmába.
Kattant az időzítő, de egy ütemet kihagyott.
- És nálatok mi van a családdal? – Kérdeztem, egy- egy kóla felett.
- Van egy bátyám, aki hat évvel idősebb nálam és egy négy évvel fiatalabb öcsém. Így Anyának könnyebb volt, mert már a bátyám is tudott kicsit foglalkozni velem, még ő az öcsikémet pesztonkázta. Nagyon nem izgalmas a családi hátterem, Apa a katonaságon valami nagy fejes, Anya egy könyvkiadónál szerkesztő. Meg röviden, férfi elnyomásban élünk mi lányok. Persze, ez mind csak a poén része.
- Van valami hobbid? – Teljes mértékben a kíváncsiság vezényelt, hogy igenis van valami ezzel a lánnyal. Éreztem, minden egyes porcikám ezt súgta. Egyben a félelmetes és csábító sárga szemek, de mi van, ha azt csak én láttam egyedül, s nem is létezik igazából. Nem kérdezhetek csak úgy rá nyíltan, de megtalálom majd a megfelelő időpontot.
- Rajzolni szoktam. A sport nem az én világom. Te, hogy vagy az ilyennel?
- Egyedül csak a horgászat, amit rendszeresen csinálok, de szeretek olvasni is, azt hiszem...
- Oh, Alen! Micsoda csinos hölgyikét hoztál az én kocsmámba? – Érkezett meg Peti bá, s vette át a lánya helyét a pultban. – Vigyázz nehogy megtudja az itteni lánycsorda, kik utánad futnak! A hölgyikéből alig marad meg majd valami!
- Inkább te vigyázz a lányodra! Örülj, hogy nem őt forgatom! – Vágtam vissza az öregnek, aki sértődötten megszólalt.
- Ej, büdös kölke. Idd meg a vackod, aztán huzi haza! Csak visszabeszélni tud a mai fiatalság... – Legyintett felém egy konyharuhával.
- Akkor egészségünkre! – Mondta Ai, miközben koccintottunk üvegjeinkkel, s gyorsan lehúztuk a maradékot. A találkozási pontunkig elfuvaroztam Ait, majd elköszöntünk. De megjegyezte, hogy „inkább maradjunk a folyó parton, mert itt kevésbé bánja a feneke" – mondta széles mosollyal.
Egy ütemet újra kihagyott az óra.

Hétfő reggel van, mint tegnap is, Aial töltöm a reggelemet. Tegnap hozott pár rajzot, mit megengedett, hogy megnézzek. De amit most rajzolt jelen pillanatban, arra nem kaptam engedélyt. Ma is ültünk a megszokott helyünkön, a folyóban álmélkodva. Mikor Ai rekedt, halk hangon megtörte a csendet.
- Alen, elpaterolod innen ezt a meztelen csúszómászót? Kérlek! -hangja megkínzott és undorral telt volt, ami megijesztett így gyorsan felé kaptam a fejemet.
Aihoz a legközelebbi kövön nyújtózkodott egy nagy szürke meztelen csiga. A lány apró fintorról és undorról árulkodott. Egy macskához hasonló, hátra húzódó testtartásban ült, s hirtelen sárgán megcsillant a szeme. És miután egy bottal elpöcköltem az undormányt, ismét megtörtént.
- Köszönöm! – Mosolygott felém Ai, mikor sárga lett a szeme, de most hosszabb ideig. S miután ismét rajzolni kezdett, akkor kapta meg az eredeti színét a szeme.
- Szokott, esetleg sárgán fényleni a szemed? – Tettem fel a kérdést a semmibe meredve. Ai meghökkent a kérdésemre, de arca nyugodt és kifejezéstelen maradt. Semmi érzelmet nem sugárzott még, ami tapintható volt, csak a legalapibb érzéseket tapasztaltam tőle, amit így- úgy elkaptam eddig.
Ilyenkor a visszaszámláló üt egyet.
- Biztos csak a fény miatt. Pont most kel fel a nap is... - Mondta, miközben szemeit a folyó fölé emelte, s szembogara narancssárga fényt tükrözött vissza. A lány arca szép, ahol megtörik ott határozott és éles, de ahol finomnak kell lennie, ott szinte a szétfeszített selyem. És még ha nem is igazak a mosolyai, maga a szomorú, s semmilyen arca a legszebb. Mikor csak a távolba bámul, s néz a semmibe.
Ai a kövekre kiterítette a pokrócát és oldalra dőlt, behunyta szemeit, s összehúzta magát, mint egy macska. Hűvös szellő futott végig a parton és a lány még jobban összepréselte magát. Levettem a pulóverem és ráterítettem gömböc testére, halk nyöszörgéssel megköszönte a tettemet, s már vissza is szenderült saját gondolatai közé. Gesztusára elmosolyodtam és visszaültem a helyemre.
Halk macskanyávogásra vettem fel a fejem ismét. Egy fehér alapon, szürke csíkos cica állt Ai és én köztem. Egy kis darab halat nyújtottam a macska felé, de az állatka kikerülte, s jól belekapott a kézfejembe. A hirtelen támadástól hátra dőltem, mire a macska a mellkasomra ugrott és a bal arcomra is 'behúzott' egyet. Akár egy emberi verekedés. A súly könnyebb lett, Ai emelte le rólam az állatot. Éreztem, hogy mind a kezemen, s az arcomon is folyásnak kezd a meleg folyadék.
- Mit csinálsz te itt? Sicc, haza! – Rivallt rá a macskára, s az út felé dobta. – Jól vagy? – Guggolt le hozzám és kezei közé fogta az arcom, hogy a sebemet jobban megvizsgálhassa. Kicsit megnyomkodta a seb körül a bőrt, s éreztem, hogy forró vér folyik le az arcomon és a csípő érzésre felszisszentem.
- Jól vagyok, minden rendben! – Mondtam, miközben a fölém tornyosuló Ait próbáltam, a csuklójánál fogva eltolni kicsit magamtól. Lassan felsegített és leültetett a helyére, ahol eddig aludt.
A rongyot, amit Anya tunkolt rám kéztörlőnek (bár, soha sem használom), széttépte, s megmosta a vízben. Arcomról letörölte a vért, majd a kezem köré is csavart egy rongydarabkát.
- Nem ér fel egy fertőtlenítéssel, de egy ideig ez is megteszi... - Mondta ténykedése közben Ai. Szemeiben aggódás tükröződött, a felismerésétől önkénytelenül is elmosolyodtam. Kezd megnyílni előttem.
Az óra aznap, nem kattant egyet sem.

Kedden egyedül horgásztam a folyó parton, csak szerdán reggel volt egy látogatóm. A fekete macska, aki csütörtökön is itt volt. A cica hozzásimult a sebes kezemhez, amin már bőrszínű sebtapasz feszült. Felugrott az ölembe és lefeküdt, majd halk dorombolásba kezdett.
Tegnap reggel hiányt éreztem, mikor egyedül ültem itt a parton. Mintha a lelkem másik fele valahol máshol, messze járt volna tőlem. S az az időzítő bennem egyfolytában kattogott, megállás nélkül zajongott a fejemben. Ai járt az eszemben, a szemei és a lelke barátságos, s egyben taszító sugárzása. De ma reggel kihagyott egy ütemet és lassított a tempóján, miközben simogattam a kis fekete lelket. Bundája, mint a selyem, s a napkeltében csak úgy fénylett fekete testecskéje.

Csütörtök hajnalban Ai, arcán mosollyal jelent meg a találka pontunkon. Lehet, hogy kívülről boldognak tűnt, de éreztem, hogy alul valami nyomja a lelkét. Gyengén érző belsője is fájhat, erre talán csak most jött rá, de biztos volt benne, hogy ő ezt nem akarja kimutatni, sem tapasztalni.
- Holnap én viszlek el valahová. Szóval ráérünk hétkor elindulni. – Mondta összecsapott kezekkel. – Jobban vannak már a sebeid? – Kezébe fogta a kezem és megnézegette a sebtapasz színét, félredöntött fejjel. Miután elengedte a kezemet az arcom vizsgálgatásába kezdett.
- Igen, már gyógyulófélben...
Az óra aznap, egyel kevesebbet ütött.

Péntek reggel van, és egy lány tekeri a biciklimet, s én ülök a csomagtartón, mint egy jó gyerek. És mikor Ai leparkolt egy kukoricaföld előtt, amin kb. kétméteres szárak nőttek.
- És most? – Néztem Aira felhúzott szemöldökkel.
- Csak nyugi, Alen. Én tudom hova megyünk. Megint vakon bízz bennem. – Mondta, a seb nélküli kezemet megfogta, a húzni kezdett fejjel előre a kukoricába. De Ai arcán végig látszódott, hogy tudja merre kell mennie. S mikor egy erdőhöz érkeztünk meg, halvány mosoly festődött arcára. Az erdőben, ahol mentünk, az ösvény le volt taposva. Körülöttünk fehér törzsű nyárfák, mik olyan magasak, hogy talán a mennybe akarnak feljutni. A ligetnek a közepén egy pokróc volt leterítve. A lány ledől arra akár egy macska, majd megpaskolta a maga mellett lévő helyet. Ledőltünk és csak néztük, ahogy a szél a nyárfák leveleit táncoltatja, s annak a hangja keveredik a madarak énekével. A lelkem zajtalan volt, Apa halála utáni időszakban a legnyugodtabb, mert a lány lelkének közelsége megadta a melegséget, s egyben a fagyos éréseket is.
- Ai, tudom, hogy nem ez az igazi neved. És azt is, hogy a valódit nem fogod elmondani velem szembe. – Mondtam, megtörve a nyugalmat. Nem tudom, mit gondol a mellettem fekvő lány, de kifakadni készült magából. S éreztem, hogy próbál érezni, de a lelke csak épp, hogy engedi.
- Én, Alen begyógyítanám a sebeidet, ha tudnám, az összeset. Sőt, még a hegeket is eltüntetném. De csodára nem vagyok képes. – Hallottam fojtott hangát Ainak. S mikor oldalra fordítottam a fejem, láttam, hogy egy ezüst könnycsepp gördül le a lány arcán.
- Ha tudnád is, nem engedném. Mert ezek a hegek jelzik, hogy élek, s hogy veled is találkoztam és mindketten lélegeztünk. – Mondtam, miközben letöröltem a következő könnycseppet Ai szeméből. Ujjamról lenyaltam a könnycseppet, ahogy Apa nálam is tette, mikor még kicsi voltam.
- Már nem vagyok szomjas. Köszönöm! – Idéztem Apa szavait, tovább figyeltem az ismeretlen érzésű lányt.

Másnap reggel Ai nem akkor jött, amikor szokott. Már kisebb csalódás fogott el, mikor kilencfelé kifelé indultam az úton. S amikor a találka ponton álltam, Ai közeledő alakján akadt meg a szemem.
- Alen! Itt vagyok! Várj meg! – Kiabálta a lány, aki mezítláb sétált felém. – Tessék! Hálám jeléül. Köszönöm, hogy tölthettem valakivel egy kis időt. – Ai felém nyújtott egy fekete papírmappát, majd a félfejjel magasabban lévő fejemet lehúzta magához, s homlokon csókolt. – Változz meg, úgy ahogy szeretnél. S soha ne nézz hátra a múltra, aki mögötted lohol állandóan. És engem ne felejts... Szia! – Mondta őszinte mosollyal.
- Szia! – Hátat fordított, s Ai elsétált a velem ellenkező irányba. Csak néztem a távolodó alakot. Az óra hirtelen kezdett el visszaszámolni, majd olyan gyorsan is hagyta abba, s teljes csönd lett a fejemben. A zaj elhallgatott, a szorongató érzés abbamaradt. A friss napsugaraktól alig láttam valamit és csak arra eszméltem fel, hogy nem látom Ai alakját a távolban. Ott helyben kinyitottam a fekete mappát, egy A4-es lapon volt, az én arcképem, s az igaz, valódi neve. De nekem mindig csak Ainak fog megmaradni az emlékezetemben. És egy fekete macskaként. De az is lehet, hogy Ai nem is létezett soha, s csak egy lélek volt, aki társaságra vágyott. Mégis alá tudom támasztani, ezzel a darabka papírral ezt a két hetet. Hogy ő igen is létezett, még ha nem is őszintén tudtam meg róla mindent, amit a kezemben tartok...

Szeptember elseje

Az eső kopog az ablakomon, s a fehér cseppek le- lefolytak az üvegről. De én csak a semmibe meredtem, és változtam. Mert az elmúlt néhány hétben is ezt tettem. Csakis egy lány miatt, akit soha többé nem fogok látni, sem ismerni. Csak egy igazi név és az emlékeim maradtak meg utána, amit soha nem felejtek.
- Alen! Ideje indulnod! – A merengésből Anya, csengő hangja ébresztett fel.
Az ajtóban megigazgatta a zakómat, amit az új tanévre vettük.
- Sokat változtál fiam. Úgy viselkedsz, mint Apád annak idején.
- Minek az idején? – Kérdeztem.
- Majd adok a kezedbe néhány naplót Apától, s majd megtudod. – Mondta és végigsimított az arcomon.
Mielőtt elindultam, még belenéztem a tükörbe egyszer. Fekete hajam tincsei az arcomba hullanak mellette begyógyult halvány rózsaszín karmolás nyom, ami csak két csíknak látszik. S a szemeimben egy- egy sárga folt csillant fel egy pillanatra. Arcomra csalfa félmosolyt húztam, s elindultam a semmibe meredve...