Kábulatban jártam az utcán embereket kerülgetve, tudtam, hogy éjszaka van, de mégis világos volt, és nem a közvilágítás miatt. Csak mentem cél nélkül az eszemet sem tudva, hogy egyáltalán hol vagyok. Isteni sugallatra megtorpantam és egy ideig csak meredtem magam elé, mellettem az emberek elsuhantak természetfeletti gyorsasággal, testük vonalakat húzva maguk után. Valaki meglökte a vállamat minek hatására elveszítettem az egyensúlyomat és reflex szerűen oldalra fordultam, azonban a delikvens már nem volt ott, halad tovább a tömeggel. Szemeim egy hirdetőtáblára tapadtak, ott volt közvetlen mellettem. Tele volt már leszakadt plakátok maradványaival, azonban egy a felület közepén feltűnően frissnek tűnt. ELTŰNT! Állt a papír tetején hatalmas piros betűkkel. Szorongás töltött el, rám tört a tudatlanság érzése és a szomorúság. A szemeim kíváncsisággal megtelve lejjebb vándoroltak, és ekkor megpillantottam az arcképemet, mintha csak tükörbe néztem volna. A felelem, mint a körülöttem bámészkodó köd, úgy ülepedett rám. A lelkem összeszorult, nem kaptam levegőt, nem tudtam feldolgozni a kapott információkat. Én nem tűntem el, itt vagyok, eszemben sincs még elszökni sem. Lehet elfelejtettek, eltűntem a szemükben... Összegörnyedtem és csak hagytam, hogy a tömeg belém rúgjon néha, még közben azt kántáltam magam elé: „Ez nem lehet!"

A szemeimet kitártam és a hirtelen ért fény miatt azonnal vissza is csuktam és a fejemre húztam a takarót. Megint ezek a túl valóságos álmok, már kezd elegem lenni belőlük, kiskorom óta szenvedek velük, de soha nem hagynak nyugodni. Vettem néhány mély levegőt, hogy az egekben járó pulzusomat lenyugtassam, sikerült is, csak egy idő után túl meleg lett a takaró alatt, így inkább óvatosan lehúztam a fejemről a paplant. Két álmos barna szempár nézett rám hasonlóképpen betakarózva.

-Jó reggelt, édes! -mondta rekedtes hangon, és közelebb araszolva homlokon csókolt. Vállig érő haja megcirógatta az arcomat, ami kellemes melegséggel töltött el, és arcomra bárgyú mosoly terült. Egy hosszú mormogás kíséretében átvándoroltam az ágytársam takarója alá, lábaimmal átkulcsoltan az övéin, kezemet átcsúsztattam a csupasz mellkasán, és mikor kényelmesen elhelyezkedtem egy nagyot sóhajtottam.

-Megint az álmok? -kérdezte és újra homlokomra illesztette ajkát. Én csak erőtlenül bólintottam, majd megköszörültem a torkomat.

-Ha eltűnnék, akkor mit tennél? -szólaltam meg aznap először. Egy kicsit fészkelődött alattam, hogy megtaláljuk az ágyban a legkényelmesebb pozíciót. Majd lenézett rám felhúzott szemöldökkel, elgondolkozó arckifejezéssel.

-Megkeresnélek, addig kutatnék amíg rád nem lelnék. -a teste kellemesen meleg volt ahogy felém fordult és mindkét karjával átölelt, arcomat a mellkasának nyomtam és megpusziltam.

-És ha már semmi nyom nem lenne, és mindenki lemondana rólam, akkor te mit tennél? – néztem fel rá, hangom megcsuklott.

-Természetesen folytatnám a keresést, te vagy számomra az élet értelme, nélküled mihez kezdhetnék? -szemében a szerelem izzott, ami megnyugtatott. Gyengéd csókot lehelt ajkamra. -De most mi ez a hirtelen kérdés?

-Csak az álmom... -arcom oldalán könnycsepp gördült végig, ami után azonnal utána nyúlt és letörölte.

-Ne aggódj, nem engedem, hogy megtörténjen bármi ilyesmi! -ajkamra tapadt és csak csókolt és csókolt, mindenhol. A testemen és közben a lelkemen is végig járt a forróság.

Az egész nap így telt el, szinte alig keltünk ki az ágyból, megtehettük így ki is használtuk ezt a lehetőséget. Szeretgettük egymást, ő szeretetet adott nekem, még én azt vissza is adtam, egy kellemes bódult állapotba tereltük a másikat.

Észre se vettük és kint már be is sötétedett, a kellemes összebújást a telefonom csörgése zavarta meg. Komótosan kikászálódtam az öleléséből, és a telefonomért kaptam.

-Szia, anya! -szóltam a telefonba.

-Hazaért már az öcséd? -hangja zilált volt és nyugtalan. Nem értettem a helyzetet, mit keresne itthon, mikor még edzésen van?

-Öhm, nem, nincs. Miért? -a vonal túlsó végéről gondterhes sóhaj hallatszott.

-Jó, akkor mindegy, apád már keresi. De hívj, ha esetleg haza ér! -mondta már-már ingerülten.

-Rendben. -és ezzel le is rakta.

Csak néztem magam elé és kattogott az agyam, a sportpályától nem vagyunk messze, bár úgy volt, hogy apám megy az öcsémért, de ő meg lehet egyedül elindult gyalog haza, pedig elég félős, ami meg is érthető a hiányos közvilágítás miatt.

-Valami baj van? -könyökölt fel az ágyon és nézett rám gondterhesen.

-Jah, nem, semmi. Csak az öcsémnek már haza kellett volna érnie, de biztos megérkezik hamarosan. -leültem mellé az ágyra és halvány mosolyt húztam a számra.

-Maradjak itt ma este is? -kérdezte kedves mosollyal.

-Én tudod, hogy örülnék neki, de haza kell menned, ezt beszélted meg otthon. -simítottam meg az arcát, és végtelen sötét szemeiben elvesztem egy pillanatra.

-Igaz. -nézett el oldalra szomorú pillantással. -Biztos nem lesz semmi baj!

Összekulcsolta ujjainkat és arcon puszilt, mélyen a szemembe nézett és megához ölelt.

Kísértem ki a buszra, már korom sötét volt, öcsémről még mindig semmi.

-Kérlek vigyázz magadra! És írj, ha haza értél, rendben? -csókoltam meg lágyan, rám mosolygott magabiztosságot sugározva.

-Vigyázok! Rendben! -és búcsúcsókot adott nekem. -Szia!

-Szia! – intettem távolodó alakjának. A buszra utolsóként szállt fel és már indult is. A vörös fények is elhalványodtak a távolság miatt.

Meghalnék, ha elveszíteném. De nem is szabad ilyenbe belegondolni, itt van nekem és itt is lesz.

Órák teltek el, sem üzenet, sem kinyitódó ajtó, nem történt semmi. A feszültség egyre csak nőtt, anyám kezd összeroppanni, és az aggodalom engem is eltöltött, csak engem duplán. Még mindig nem írt, pedig már rég haza kellett volna érnie. A kezemben lévő telefonom megcsörrent, nem ő volt, az anyukája. Kérdezte, hogy nincs e nálam, mire a válaszom csak egy nem lehetett, de otthon sem volt.

Kétségbe estem eltűnt, nem elérhető, hívtam kicsengett, de semmi, az ég világon semmi. Tehetetlen voltam, megtörtént az, amitől a világon legjobban féltem. A két számomra fontos ember az életemből eltűnt, és jelen pillanatban semmi nyomuk. Összeomlottam, és csak ültem egész éjjel a telefonomat szorongatva. Könnyeim némán hullottak szemeimből, nem zavarva meg az éjszaka csendjét, mely két lelket ragadott el tőlem...

Napok telnek el, az utcákat járom, nem került elő senki, céltalanul keresek bármit, bármit, ami valamelyikükhöz köthető. Megállok egy hirdetőtábla előtt, olyan gyorsan torpantam meg, hogy a mögöttem sétáló ember nekem jött, de csak ment tovább mintha semmi sem történt volna. Friss plakátok, mindegyik tetején az „ELTŰNT!" felirat, körülöttük a szokásos cafatok.

Az elsőn öcsém mosolygós arcképe, könnybe lábad a szemem látva a testvéremet, kinek lehet soha többé nem borzolhatom össze a tökéletesen beállított séróját. A másodikon mellette a szerelmem komoly arca, a személyi igazolványának a komor képe nézett vissza rám, kit lehet soha többé nem csókolhatok, nem érezhetem a melegségét és ölelő karjait körülöttem. Kivel le akartam élni az életemet, már csak a múlt egyik emlékfoszlánya. A tüdőm nem jutott oxigénhez, az elmém bódult a hiányától, minden kavarogni kezdett. Azonban volt ott egy harmadik plakát is, ugyan azzal a felirattal, csak az én arcképemmel. Én is ott voltam, és is eltűntem... A levegő kiszorult a mellkasomból...

Mély levegőt véve ültem fel az ágyban, csak egy álom volt, ő itt fekszik mellettem, testvérem hangját hallom a másik szobából, hogy beszélgetnek a szüleimmel. Még mindig ziháltam, teljesen leizzadtam és kiszáradt a szám.

-Héj, minden rendben? -simított végig a hátamon és felült mellém. Állam alá helyezte ujjait és maga felé fordította az arcomat. Tekintetében aggodalmat lehetett felfedezni és gondoskodást.

-Igen, csak egy álom volt... -bólintottam és tenyerébe simultam arcommal. -Mennyi az idő?

-Már dél lesz lassan, visszaaludtál miután reggel felkeltél az álmodra. -mondta, majd finoman megcsókolt, amit én viszont vadan viszonoztam és a hátára döntöttem.

-Ma este is itt maradsz, ugye? -kérdeztem elválva ajkaitól a mellkasára támaszkodva.

-Persze, hát úgy beszéltük meg, nem? -ravasz mosoly terült el arcán.

-De, igaz! – majd megint letámadtam ajkait és a valóságba belefeledkeztem, elég volt az álmokból, mikor a valóságban megvan mindenem, ami ahhoz szükséges, hogy boldog legyek.