Szemeimet a halvány fényre nyitottam, amik rögtön meg is teltek könnyekkel és hagytam, hogy arcomon kétoldalt távozzanak. Fájt, ahogy a fény követelőzően égetett a retinámba. Levetettem magamról a melegen tartó takarót, s a nyitott ablakon bekószáló hűvös, őszi levegő megborzongatta a testem. Kegyetlen volt a testemnek, de a lelkem mégis a büntetésre vágyott. Mindkét talpamat leraktam a padlóra, de ahol a lábfejemnek kellett volna lennie, ott csak a parketta szürke erezetét láttam. Lassan, mint a puzzle darabjai, bomlani kezdett az egész lábam, úgy szállingóztak, mint a falevelek, melyeket az őszi szél a hátára kap és messze repíti a világba. Rétegenként vált le a sok kis négyzet, majd tűnt el teljesen, akár az ajkak közül kiszivárgott cigaretta füst. De amíg láthatóak voltak, csupa színként jelentek meg, sok piros és fehér lapocskák. Teljesen megbabonáztak és belevesztem a táncukba.

Nem fáj. És ugyanúgy érzem a padlót a lábam alatt, mint mindig. Mintha csak egyszerűen láthatatlanná válnék, a színek kimosódnak a szervezetemből. Szemem sarkából láttam, hogy nyílik az ajtóm és egy hosszú ruhás nő áll meg a küszöbön. Felé fordultam és a kamasz lány elmosolyodott. A vigyora végig bizsergette a testem minden pontját, egy nem emberi aura vette körbe a lányt, ami egyben vonzott és taszított is egyaránt. Barna haja a válla felett ringatózott, kiemelve sárgászöld szemeit, feje két oldalán egy-egy vörös fül kandikált ki, fénylő függönye alól. Akár egy róka.

-Látom, eltűnsz ahogy kérted- csengett határozott hangja. -Gyere hozzám! Vegyél el feleségül, s adok neked hófehér bőrt, amit csak az lát, akinek te megengeded. Te és én! Ha döntöttél, kérlek, látogass meg! -Mondta a rókadémon és ahogy megfordult, dús farkincája gyenge hullámokat lejtett.

Vele fogok mostantól élni, a környék védelmezőjével az idők végezetéig. Mert, ha már megszülettem és eddig túl éltem azt, hogy mind a szüleim, s a testvérem meghalt, akkor már ezek a kínok legyenek örök bajtársak. S ő megadja erre a lehetőséget, otthonnal és szeretettel. S a játék, amit annyira szeretek továbbra is körbejárhatja a testemet.

Kimentem az üres nappaliba, valami kaja után kutatni és behasaltam a hűtőbe. Már minden bútort eladtam, a kacatokat kidobtam, mindent megpróbáltam eltörölni magunk után. Miközben ettem, az ujjaim vége is elkezdtek bomlani, azok a kezek, melyek végeztek a szüleimmel és a testvéremmel. Melyekhez annyi vér tapad, hogy már megtelne belőle a földön lévő összes óceán. Az alkarom belső fele csupa friss heg, velük kötöttem alkut, hogy segítsenek elhagyni ezt a világot. De Ev a nem régi látogatóm, mindig visszahozott a szakadék széléről, s az imbolygásból kigyógyított egy-két órára.

Már régóta ismerem, még kis koromban egyszer eltévedtem a hegyen lévő erdőben és akkor találkoztam vele. Beleszerettem a különleges mi voltjába, akkor még nem tudtam felfogni, hogy mi is ő valójában, de a kíváncsiság mindig hajtott, hogy találkozzak vele a hegyen lévő hatalmas ház kapujában. Már annyi év telt el, ő mégsem változott semmit, már több évtized óta. A hegy védelmezője kegyei közé fogadott engem, még apró kisfiúkét, s még azóta is vigyáz rám.

Ezek a hegek örökké belém ivódtak, az ártatlan fehér bőrömön is kísérteni fognak. Egy kivétellel a való világtól, hogy már nem fognak vérezni. Az élet örökké bennem fog maradni. Ezek fogják az emlékeimet a fejemben tartani még száz év után is.

A családom elvesztése után mindent elvesztettem. Nincs értelme, hogy tovább itt tengessem a napjaimat. Eljött annak az ideje, amit Ev már a kezdetektől várt és a fájdalmas játékok démonává tesz.

Mikor az égalja vérezni kezdett, csomagjaim az ajtó előtt tornyosultak, míg én a tükörbe bámultam megmaradt testemmel. Azzal, hogy többé nem fognak látni, minden emléke elveszik az embereknek, ami hozzám kapcsolódik. A világból megszűnők létezni, és már nem kell attól félnem, hogy valaki miattam vesződik az életében. Lassan az egész arcom lepergett, s már csak a szívem fekete lapocskái szóródtak a levegőben és szívódtak fel örökké. Már nem emlékszik rám senki halandó ember.

Magamra öltöttem az Ev-től kapott köpenyem és elindultam a kihalt utcákon, végig a hegy tetején lévő nagy házig. A magas fák lombkoronái színesbe öltöztek megünnepelvén a közeledő halálukat, fenséges látványt nyújt egy megtört ember számára. A vasból hajlított kapu kinyílt előttem, s beléptem az ismert kertbe. Ev az ajtóban csak egy mosollyal fogadott és elindultunk a ház mögötti szentélyhez. A helységben sötét volt és füstölő tömény illata szállt a levegőben. Leültetett magával szembe, s egy csettintéssel meggyújtotta a körülöttünk álló gyertyákat. Levettem a köpenyem és semmiként ültem vele szemben.

Ev a levegőbe kapott és az öklében összemorzsolta, majd a fehér port felém fújta. A sok kis szemcse, egy hosszú szalaggá formálta magát, s a levegőben felém kúszott. Rácsavarodott a törzsemre, ezután kettévált és a kezeimet, lábaimat bevette. Érintése selymes volt, de mégis olyan volt mintha tűvel szurkálnának. A csíkok széle összeforrt és mint selymes fehér bőr fedte be testemet. Ugyanúgy néztem ki, mint tegnap este amikor lefeküdtem. A vágások a karomon, mind ott virítottak, most már teljes vagyok. Kezemben az újdonsült lelkemet szorongattam.

-Shiro, most már neked is olyan hatalmad van, mint nekem! -A rókadémon mögém lépett, s csupasz testemre borította, a nemrég félredobott ruhadarabot. Kézen fogott és maga mellé húzott. Gyengéden szájon csókolt, amire mindig is vágyott, s most boldogan és szabadon megtehette. Viszonoztam a csókját, de szenvedélyesebben, s Ev meghajlott kezeim között.

-Akkor kezdjünk élni és játszani! -Mondtam féloldalas mosollyal és megszorítottam a kezemben a kártyapaklit...