Nem tudtam hova mehetnék?

Én csak egyszerűen futottam, bár a rohanás jobb kifejezés lenne arra a cselekvésre, amit aznap reggel tettem. A levegő, ami csak úgy lézengett a légtérben, a fülem mellet süvített el, kizárva a külső zajokat mik körbevettek és állandóan zavartak. Akkor mégis megnyugtatott volna a busz fékének csikorgó hangja, vagy az autók motorjának pörgése. Utáltam ezt az új hangot, már rühelltem és tudtam, hogy ha majd a jövőben újra hallom, akkor eszembe jutnak ezek a pillanatok.

Nem lassítottam, bár már láttam, hogy el fogom érni az éppen le parkoló buszt, a süvítés nem hagyott alább, szemeimmel érzékeltem csak a külvilágot. A buszmegálló üres volt, s ahogy kinyílt az ajtó, lendülettel fel is ugrottam a járműre, csak néhány utas volt, de én nem ültem le, belekapaszkodtam a vasrúdba, ami éppen a kezem ügyébe került.

Hirtelen csönd lett, a lábaimat nem éreztem néhány pillanatig a rögtönzött megtorpanás miatt. A tüdőm szúrt, a légvételem sípolt, mintha ezer tűt szívtam volna magamba levegő hiányában.

Az agyamat újra eltöltötték a gondolatok, akik elől a megállás pillanatáig el tudtam szaladni. Hol volt a kezdet? Mikor is csöppentem bele ebbe az egészbe? Már nem emlékszem, de azt tudom, hogy akkor a buszon sem tudtam megválaszolni magamnak a kérdések egyikét sem. Csak arra emlékszem, hogy akkor már ott voltál, sőt aznap Te voltál mindennek a mozgatórugója, Te kezdted az egészet, miattad szaladtam, minden miattad történt aznap. Bár akkor ezt még nem tudatosítottam magamban, mert teljes lényemmel küzdöttem az ellen, hogy Téged állítsalak a középpontba. Nem is akartam Rád gondolni, az arcod mégis ott lebegett a szemem előtt mikor kibámultam a helyijárat ablakán, az a zöld szem, ami a lelkembe látott és találkozott a bennem rejlő elveszettséggel, s élő lelkét belém vájta, akár egy friss kenyérbe süllyesztett kést.

Mikor a légzésem visszaállt a rendes tempójába kiegyenesedtem és megigazítottam a hátamon lévő mázsás súlyú táskát. Utólag csodálom, hogy képes voltam, ilyen tömeggel a testemen futni egyáltalán. Akkor ez a teljesítmény egyáltalán nem számított, arra koncentráltam, hogy még az első csöngetés előtt beérjek az iskola ajtaján.

A busz komótosan járta az útját, amit naponta tesz meg periódusosan, túl lassúnak tűnt akkor, hozzám képest, a gondolataim gyorsaságához képest. Magamban csak egyre jobban kántáltam: „Lépjen már rá arra az elcseszett gázpedálra, kérem!" De nem hatott. Testem követte a busz mozgását, amikor megállt én dőltem, amikor elindult én dőltem. Végül a kis kijelzőn felvillant az én megállóm nevének piros szögletes betűi, és benyomtam a leszállásjelzőt. Az ajtó sziszegve nyílt ki előttem, lehetőséget adva, hogy újra rohanásba kezdjek. De nem tettem azt, lelépve a járműről rápillantottam a karórámra, majd a még előttem lézengő néhány diáktársamra és sétába kezdtem. A reggeli levegő hűvösen töltötte ki teljes egészemet, ősz volt már, a fák levelei is haldokoltak, gazdatesteik aludni térnek. Egy lassú halál, amit minden évben végig néznek az emberek, tudva, hogy úgysem tehetnek semmit. Az ősz a halál előtt tiszteleg, szomorúságot és bánatot áraszt magából, Perszephoné visszatér férjéhez Hadészhoz az Alvilágba, s édesanyja Demeter siratja lánya elvesztését. A tehetetlenséget már nem érzik, egyszerűen csak tovább lépnek és várják az újjászületést.

Ahogy átléptem az ajtó küszöbén kellemes meleg kúszott fel a lábamon, sálamon lazítottam, táskám egyik vállát leengedtem. A folyosó még tele volt emberekkel, köztük lévő réseken határozott, de óvatos lépésekkel haladtam keresztül, végül elértem a földszinten lévő teremhez, ahol angol órám volt. A többiek már ott voltak akkor, én érkeztem meg utoljára, Roberta mellé léptem, aki láttamra elmosolyodott és boldogan köszönt nekem. Én csak a szokásomhoz híven halkan és visszafogottan üdvözöltem őt és a többieket is, Te is ott voltál akkor, pillantásodat egy pillanatra elkaptam, s Te bele is mentél a játékba, de én hamar elkaptam a szemem, mintha csak ellenőrizni akartam volna, hogy valóban ott vagy-e. Szemem sarkából láttam, hogy szólásra nyitod a szádat, de a tanár érkezése megakadályozott benne.

Egész órán csak magam elé bámultam, csak a tanár úr hangja ébresztett fel a gondolataim közül, de még a válaszom előtt megszólalt a csengő, így megmentve a kínos visszakérdezéstől. Kifelé tartottam a teremből, s Te mellém léptél és rám nézve tetted meg az utat az ajtóig, ahol előre engedtél majd a folyosón újra mellém álltál egy meghúzott lépés jóvoltából.

-Valami baj van, Bella? -Kérdezted kissé elém lépve, de én csak mentem tovább.

-Nincs semmi baj. -Mondtam rád sem nézve, miközben a mellkasomból felszakadt egy sóhaj.

-Pedig olyan szomorúnak tűnsz! Mosolyog már, ez így olyan unalmas! -Megtorpantam a szavaid hallatán és rád néztem. Tudtam, hogy alap esetben egy álmosolyt festenék arcomra, de nem akartam neked hazudni, szemeidet az enyéimbe fúrtad, s én csak élveztem a nekem szentelt pillantásodat. Nem kaptad el a szemed és ez nekem jól esett, még soha senkivel nem tudtam ilyen hosszú ideig fenntartani a szemkontaktust. Te mosolyogtál még én csak komoly ábrázattal tanulmányoztam arcodat, de leginkább a szemgödreidben ülő zöld szempárt. Vajon valóban zöld? Először azt hittem kék, de később felfedeztem, hogy inkább zöldesebb, de még mindig nem tudtam eldönteni biztosan.

-Nem akarok mosolyogni. -Mondtam végül, mire egy pillanatra elkomolyodott az arcod és egy lépéssel közelebb álltál hozzám.

-Miért vagy ilyen szomorú? -Néztél rám kérdő tekintettel, én csak beharaptam ajkam egyik sarkát. Tettemet Te is utánoztad, mintha csak egy tükör lettél volna. Válasz nélkül hagytalak, csak néztem a szemedbe, ami puha vattát varázsolt körém, s pihenni hagyott néhány pillanatig.

De a tömeg lassacskán elválasztott Tőled és az éles csengő, ami, mint valami agykoponyát repesztő migrén töltötte ki az iskola falai közötti teret. Nem akartam engedni, titkon a válladra akartam borulni, de tudtam, hogy azt nem tehetem. Túl hirtelen lenne, megmagyarázhatatlan, és tanácstalanná tennélek. Utána, pedig a rideg valóság pofon vágna és én összeesnék. Már akkor is tudtam, hogy én nem tehetem meg, minden csak rajtad áll.

Az nap folyamán mosolyogtam, hozzám szóltak, majd visszamosolyogtam, csak Rád nem tudtam. Te voltál az egyetlen aznap, kinek a láttán a könnyeim megakartak indulni, s mellkasom hirtelen egy egész világegyetemnyiit tágult. Mindenkivel ugyan úgy beszéltél, nem tudtam eldönteni, hogy én pontosan minek is számítok, egyre csak úgy éreztem halványulok.

Az utolsó óra előtt ismét találkoztunk, s hogy megláttalak csökkent a bennem növekvő kétségbeesés. Mindenkivel ugyan azt teszed, ugyan én miért is különböznék, velem is összekoccintod az öklödet, mint mindenki mással. Azonban a mostanival nem voltál elégedett, újra felém nyújtottad az öklödet.

-Legyen kicsit speciálisabb! -Mondtad, majd egy „speciálisabbat" öklöztünk. -Vigyorogj már!

-Nem. -Válaszoltam egyszerűen.

Elcsendesültünk, én nem néztem Rád és nem is tudom, hogy Te vajon figyeltél-e engem. Nem hinném, találtál Te nálam érdekesebb elfoglaltságot is. Mindig ez történt, a tüzet nem lehet örökké táplálni, végül valamelyik feltétel úgyis elfogyott. Fájt, nagyon fájt. Fojtogatott a tudat, hogy lehet ez az egész csak az én elmémben létezett, de gyorsan eltereltem a gondolataimat és ordíttatni kezdtem a rockot a fekete fülhallgatómból, mire még tenyereimből kagylót alakított burkot is ráfektettem. Akkor Te is zenét hallgattál, velem szemben ültél és ütemre mozgattad az egyik lábad, csak lopva tekintettem Rád, csak egy pillanat és ne tovább.

Egy kiszőkített hajvégű lány a nyakadba borult, Te kissé lesokkolódtál, nem tudtál mit tenni a hirtelen mozdulatra, mivel alig ismerted a lányt, de a tettek megszokottá váltak és én csak kínomban nevetni tudtam.

Nagyon ideges lettem akkor, mikor észrevettem, hogy ott állsz az iskola előtt és mikor kilépek az ajtón felém intesz és közeledsz hozzám. Felvetted a tempómat és szorosan mellettem sétáltál, túl közel. Feszült lettem, a méreg elterjedt a testemben, féltem, ha megszólalok, akkor mindent lerombolok. Csapdába ejtettél, a kiutat veszett tempóban kerestem, de nem találtam ki a labirintusból, mindig láttam a történetek végét, de akkor a következtetéseim falba ütköztek. Nem tudtam Te hogyan, s miképp érzel, nem találtam választ és ez frusztrált.

Aznap este szinte ledobtad magad elém az asztal másik oldalán, rákönyököltél az asztalra és tágra nyitottad a szemeidet.

-Hallod, úgy nézel ki, mint aki négy napja egyfolytában csak szív. -Mondtad, miközben csak továbbra is tanulmányoztál.

-Ne mond ennyire izgat, hogy hogyan néznek ki a szemeim. -Én is rátámaszkodtam az asztallapra közelebb hajolva hozzád.

-Persze, engem érdekel, hogy mi van a barátaimmal! – „A barátaimmal, barátaimmal, barátaimmal" -visszhangzott a fejemben. Érzetem, hogy a számomra fájdalmas mosoly elterül arcomon, de a válaszom mégis igaz és őszinte volt.

-Köszönöm, ezt jól esik hallani! -Néztem Rád kutatva a szemeidben, Te is csak néztél és a „nem tesz semmit" fejrázás kíséretében figyeltél. Úgy éreztem, hogy ott helyben kiemelték a gyomromat, az étel további ízét nem észleltem, csak rágtam és nyeltem, egyszerűen csak magamhoz vettem a szükséges tápanyagot.

Amikor Veled beszéltem, mindig úgy éreztem magam, hogy képes lennék elbőgni magam, belegondoltam akkoriban, mindenféle érzelgős tettre. De nem történt semmi akkor, s utána sem. Bár utána minden nap láttalak és az életem középpontjába kerültél, a fájdalom egyre s egyre csak nőtt és belülről felmarta a lelkem.

Hozzászoktam a látványhoz, a Te látványodhoz is, szépen lassan kiöltem magamból minden érzelmet. Mostanra már hidegen hagysz, csak azt a reggelt bánom.

Mikor úgy rohantam, mint aki az életéért küzd. Mivel aznap reggel minden miattad történt, mostanra bevallom, Te voltál aznap mindennek a kezdőpontja. Kijátszottad a rendszeremet, az érzéseimet egyetlen egy mozdulattal, egyetlen egy érintéssel. Egy mozdulattal, ami még mindig az álmaim közt megjelenik minden éjjel és nem tudok megszabadulni Tőled.

De már nem érdekel, mert az a csók lelkileg már teljesen tönkre tett és megölt belülről engem.