A füsttengeren nem szűrődött át semmi, csak a jazzt éneklő énekesnő érces hangja. A dal oly finoman csengett, mintha attól félne, hogy megsértené az ember fülét, de egyben mégis követelőző volt, hogy már akkor is az agyadba vési a ritmust ösztökélve arra, hogy egész testedre kiterjedjen a felszabadult melódia. Csak egy zongora szabad csörömpölése és trombita halk búgása kísérte a szűzies hangot. Halk, nem kívánt moraj volt még hallható az ének alatt, mely az asztaloknál társalgó társaságoktól származott. A színes társaságban volt fekete, s fehér ember is egyaránt, csak egy dolog tartotta őket egy helyen békességben, ami nem volt más, mint a jazz kellemesen csengő dallama.

A jégkocka megkoccant a poharam oldalán, ahogy az vesztett a térfogatából. Az aranybarna híg folyadék sárgán csillant meg a füstön áttörekedett lámpafény alatt. Hosszú, méla pillantással néztem végig a körülöttem ülő fiatal, már jól ismert férfiakat. Sötét mahagóni, kerek asztal közepén barna, bemázolt agyag hamutál díszelgett fehér égéstermékkel a belsőjében.

Az ajtó feletti csengő halk, gyengéd, s rövid hangot hallatott, tekintetemet oda vonzotta akár a kék égbe szárnyaló tarka pillangó, kitekeredtem székemen az ajtó felé fordulva. A ködszerű füst szét vált utat engedve a sötét éjszakának, s azzal bekúszó hűvös őszi levegőnek. Apró fekete magassarkú cipő kopogott a parkettázott padlón, hosszú karcsú lábakban folytatódva. A lábak csupaszok voltak, nem látni rajtuk harisnyához hasonló anyagot, meztelenül villant combközépig ki a két aranybarna virgács. Fekete lenge anyag takarta tovább, mely hullámokat lejtett minden lépésénél, de csak derekáig volt szabad mozgása annak. Szinte összesimult a bőrével, kebleit szorosan fogta össze, hol fehér csipkébe szaladt át a textil, dekoltázsát teljesen elrejtve a világ kíváncsi tekintetei elől. Kárpótlásul vállait csupaszon hagyva a ruha, s karcsú nyakát kiemelte. Ajkai, akár a legvörösebb piros rózsa, amely valaha nyílt a világon. Dúsak és harapni valóak, mintha csak magukat kínálgatnák az éhező méheknek. Hidrogén szőke haja arcát kétoldalt kósza tincsként ölelte körbe, még a további hajzuhatag szoros kontyba volt fogva a tarkóján. Pillantásom a hideg kék szempárig kóborolt, mely hűvösebb volt, mint a gleccserek legbelső pontja. Hirtelen mintha dér borította volna be testem minden szabad felületét, felpezsdítő villámcsapás ütötte meg a lelkem. Első sorban a fiatal hölgy megjelenése, majd a mögötte védelmező tekintettel beállító kopaszra nyírt fekete hajú magas férfi.

A jeges hölggyel pillantásunk egy szemvillanásra találkozott, lábaim meg dermedtek az asztal alatt, még kicsavarodásom miatt a háttámlán pihenő tenyerem ökölbe szorult. Tekintetét elkapta, s én tovább bámultam régmúlt helyét. Csak a felhangzó üdvözlés tudott kikergetni az álmodozásból, visszafordultam az asztal felé, de már pillantottam is át felette. Velem szembe ültek le, egy vagy tíz emberből álló társasághoz csatlakozva. A csoportban hasonló férfiak voltak, mint a fagyos hölgy kísérője, így a tudat még inkább megerősödött bennem, hogy az országot szolgáló katonákról van szó. Sóvárgón figyeltem a hölgy minden mozdulatát, ahogy kecses ujjai a pohár köré fonódnak. Teljesen magával ragadott, s nem engedett. Mint egy pillangó, ragadtam bele az óceán kék szemű pók ragacsos hálójába.

-Héj, jól vagy? -lök oldalba a mellettem ülő húszas éveiben lévő férfi. Belenézek a hosszúkás és keskeny arcba, melyet halvány borosta borít, még széken ülve is jóval magasabb és fölém emelkedik nyúlánk, karcsú alkatával.

-Minden rendben! -térek vissza újra a valóságba, lepillantok a hamutálra, majd a mahagónin pihenő dobozomért nyúlok. A cigarettát óvatosan veszem ajkaim közé, a gyufa halkan sercen, s nap sárga láng lejt táncot a vékony fapálca végén. Füst járta át a tüdőmet, kellemes fájdalommal kísérve, sóhajtva fújtam ki az orromon. Szemeimet visszavezettem mellettem megegyező márkát szívó emberre, Joe gesztenyebarna haja rendezetten simult hátra a fején. Szemei sötéten villannak, ahogy megkereste ámultságom okozóját, arca egy pillanatra megfeszült, majd egy kimért mosolyt eresztett szájára.

A dal elhallgatott, s uralkodón átvette a helyét a csörömpölő moraj, az énekesnő egy pohár vizet gurított le lassan a torkán, mintha minden egyes korty végig simított volna a nyelőcsövén. A trombitás addig halk szólóba kezdett, kihasználva a zongorista nyújtózkodással töltött idejét.

Hangos nevetés töltötte ki a helységet, a hideg hölgy asztala felől hallatszott, ám ő maga csak erőltetett mosolyt festett arcára, hogy ne tűnjön ki a tárasaságból. Kísérője hasát fogva nevetett a mellette lévő széken, mély hangja zengett, s selymes utóhangot hallatott.

Az énekesnő göndör barna haját vállairól lenge mozdulattal hátra vetette, majd intett a két zenésznek és dúdolásba kezdett mély hangján. Az égből szökött jégdarabban felcsillant egy apró fény, mely a zenével együtt csendült. Oldalba bökdöste a tarfejű férfit, ki kizökkent a mulatozásból, odahajolt hagyva, hogy a fülébe súgjanak. A rózsaszirmok résnyire nyíltak el egymástól, majd össze is zárultak, mit a lótusz légycsapója vadászat közben. A kísérője hirtelen lökte fel magát a székről és segítette ki a jégszeműt maga előtt terelve. Már megijedtem, hogy talán távozni készülnek, de csak a zenekar előtti üres placcig tartott az útjuk. A hűvös hölgy csípője kis ringással kísérte lépéseit, mely kimondottan illett a mellette robusztusan lépdelő férfiéhoz. Gyengéden csúsztatta a magas vállakra kifinomult kezeit, még őt a derekánál markolták meg, s húzták kicsit közelebb, hogy a testek hőt adjanak át egymásnak bizalmas nagylelkűséggel.

Az eddig kellemesen ringató jazz, most gyorsabb és szabadabb tempót diktált a fekete bőrcipők alá. A szoros tartás hamar kibontakozott magából, s csak a tenyerek simultak egymásba, sőt éppen, hogy az utolsó ujjpercek tartották magukat a másikkal összefűzve. A férfi vadan pörgette a jégszeműt, nem úgy kezelte, mint egy apró porcelán babát, inkább, mint egy szelídítésre váró nagymacskát. A csupasz lábaknak nem volt idejük egy másodpercnél tovább egy helyben maradniuk, mindig új feltérképezendő területet kaptak fekete talpuk alá. De a mozdulatok mégis oly kecsesek voltak, mintha nem is a férfi vezette volna a táncot hanem a jeges hölgy, kinek azokban a pillanatokban mikor a zenével együtt mozdult, láng gyúlt kék szemeiben. Pillanatok alatt olvadt el a hatalmas jégtömeg, s helyét narancssárgán izzó füstölő parázs vette át. A tűz minden fordulat közben lángra kapott, majd csitult le csendes vörös szénné. Őszinte széles mosoly egészítette ki a villogó szempárt, a férfira is kiterjedt a már tüzes hölgy lelki világa, s a melankolikus gondolatai közül ő is valódi arcát merte mutatni a jazznek. Megszűnt számukra a külvilág, lelküket nem ölelte körbe más csak a jazz védelmező bársonyos tenyerei, mely óva borult föléjük. A hölgy már fürgén pihegett, de belül még mindig nem tombolta ki eléggé magát, s vágyakozva pillantott táncpartnerére.

Az őket figyelő kíváncsi szemek megsokasodtak, és változatos pillantásokkal jutalmazták meg a párt, egyben megegyeztek: egyikben sem volt rosszindulat. Nem csatlakozott hozzájuk senki, nem jegyezte meg őket sértő szó sem. Csak úgy voltak a világban, s a jazzt hallgató emberek ezt el is fogadták úgy ahogy volt. Némán legeltették a szemeiket a forró hölgyen, kinek a ruhája széle mintha lángba borult volna forgás közben.

Csak egy pillanat, nekem mégis éveket vett el az életemből, ahogy végig néztem, hogy a lángoló szemekben kialszik a tűz és újra tükörsima kristályként csillogó jéghegyé fagy vissza a hölgy törékeny lelke. Az énekesnő hosszan kitartotta fokozatosan halkuló hangját, vele együtt a zongora is apró ütéseket hangoztatott. A dal véget ért és vele együtt a tánc is, mely végül nem törte be az önkívületig harcoló vadállatot. A férfi nem lihegett úgy, mint partnere, csak kicsit felgyorsult a levegővétele. Visszasétáltak az asztalukhoz és ismét elfoglalták a helyüket. A fiatal férfiak elismerően veregették meg a tarfejű vállát, a hölgyek is kíváncsi pillantásokat sugalltak a jeges szemű felé, de nem mentek hozzá közelebb, helyükön maradva figyelték az ismét rideg arcú fajtársukat.

Egyenes vonalban ült velem szemben, szemei az előtte magányosan álldogáló poháron pihentek. Már alig füstölgő cigarettámat elnyomtam a hamutartóban, halk sercenéssel aludt ki végleg. Az aranybarna folyadékba belekortyoltam, hidegen folyt végig a torkomon, simogatva belsőmet hol a jéggel oldott ital végig ment rajtam. Szemeimet felemeltem, felém nézett óceán tiszta szembogaraival. Hátra fordultam, hátha valaki más a kiszemeltje, de mögöttem csak a szürkére tapétázott fal feszült. Szemeit összébb húzta élesítve a látását a ködként terjengő füst miatt. Bőrömön ismét végi futott a dér, teljesen libabőrös lettem, ahogy szembe néztem a fagyos rengeteggel. Elvesztem a végtelen mélységben, akár a kalitkába zárt sárga kanárimadár, nem akartam szabadulni. Hagytam, hogy egész testem köré csavarodjon a vörös szalag. Megfeszülve figyeltem minden egyes rezzenését, akár egy megszállott, ahogy egy kósza tincsét visszaigazítja, majd pillantásomat nem engedve el, kísérője poharáért nyúl, s belekortyolt az erős italba, melyet nagyot nyelve csúsztatott le a torkán.

Feszülésem addig tartott, még a látványomba egy ismert arc úszott be. Az asztal másik oldalán ülő Jasper nézett rám aggódó szemekkel. A teltebb alkatú férfin makulátlan fehér ing feszül, melynek csendjét barna nadrágtartó zavarta meg a vállába kapaszkodva. Fehér bőrét szeplők sokasága tarkította zöld szemét közrefogva, szőkés barna haja rövidre vágva meredezett az ég felé.

-William, kétlem, hogy ezzel a stratégiáddal magadhoz vonzod és nem eltaszítod! -intett óvatosságra az asztal fölé hajolva.

-Egyet értek vele! A sorozat gyilkosok is így kezdik. -kapcsolódott be a beszélgetésbe a jegyzeteiből felpillantó George. Fekete bőrű barátunk orrnyergén feljebb tolta a vékony keretű szemüvegét, az előtte heverő papírlapokat kezei közé fogta, s megkocogtatta az asztalon, rendezett sorba állítva azokat. -Először megfigyeli az áldozatukat, szemkontaktust teremtenek, majd...! -mondandója végére a mahagóni lapjára csapta a súlyos papírtömeget, hatást gyakorolva az asztalnál ülőkre. Nem vártunk a hirtelen mozdulatra békés társaságunkban, így maradék hárman megugrottunk. -De az is lehet, hogy a gyilkos szerepét ebben az esetben nem William játssza. -kacsintott rám szemüvege mögül. Joe nagy nevetésbe kezdett, a maga sajátos felfogása jóvoltából. Jasper helyeslően bólogatott Georgra, kinek az elmélete azonnal beindította az egyetemen irodalmat tanuló vén diák fantáziáját. Látva a romantikát Jasper székével együtt a szemüveges mellé közeledett helyet adva a két rokonszenves szempárnak.

De meglepetésemre nem találtam meg a hatalmas víztömeget magába raktározó szemet, a jeges hölgy eltűnt, kétségbeesetten forgattam körbe a fejemet a helységben. Kísérője nyomában tartott az ajtó felé, az csilingeléssel nyakon öntve kinyílt, s az ősz hidege bekúszott a leheletek által létrehozott melegbe. Megfagyasztotta a kósza lelkeket és a hangulatot, legalábbis az enyémet, hogy ilyen hamar távozni látom a hűvös hölgyet. A hideg támadása elől védtelen volt, s kezeit a csupasz karjai köré csavarta, szorosan ölelte magát. A férfi hátra fordult hozzá és válláról leemelve sötét zakóját és a partnere hátára terítette. Hálás pillantást gyűjtött be, majd karját nyújtotta, mikbe lassú mozdulattal karolt bele a hideg szemű nő. Mielőtt átlépte volna a küszöböt még visszanézett a füsttengeren keresztül és a szemeim után kutatott. Miután célt ért újra lebilincselt s addig nem engedett, még az ajtó csukódása el nem választotta a légterünket egymásétól.

A füst leülepedett rám, csalódottan hajtottam a fejemet az asztalra, a hideg felület hűsítően hatott a perzselő gondolataimra, s nyugtatta le azokat.

-Ismét hoztad az esélytelen formád! -kocogtatta meg a fejemet Joe. Hangjában az élen kívül egy kis szomorúság is hallható volt, így nem vágtam neki vissza a szokásos marakodásunkba belekezdve.

-Ehhez legalább értek, nem igaz? -Hátamat kiegyenesítettem, s egy újabb cigaretta szálat vettem a számba. Az éjszaka sötétje vastagon vonta be az elmémet, furcsa üresség járt át azzal ellentétben, hogy boldog voltam a 'nem minden napi találkozás' miatt. Kurta köszönés után kiléptem a kora éjjelbe, arcomat megcsapta a hideg, már lehűlő félben lévő levegő. Sötéten borult fejem fölé a hatalmas lepedő, hézag mentesen apró gyertyalángok fényét messze elszigetelve a világtól, vattapamacsokat futtatva felületén.

A reggeli levegő jólesően csípős volt, a boltban frissen vágott virágok illatoztak. Óvatosan kezembe fogtam egy ártatlanul fehér rózsát a fejénél fogva, s köré apró rezgőket csavartam, a vékony madzagot végig tekertem a szárakon és erős csomót kötöttem a végére. A többi közé helyeztem a vázába, majd a következőért nyúltam volna, de megálltam a csendben hallgatózni. Az utca zaja csak ép, hogy beszűrődött az üvegablakon, melyek kilátást adtak az ott terpeszkedő virágokra. A virágüzlet az egyik főutcán volt a városban, mégis csak néhány munkába igyekező gyalogos haladt el a bolt előtt. Egyedül voltam a virágokkal, ez a kis helység volt a második otthonom, a nagyanyám hagyta rám a virágüzletét, melyet én örömmel tovább vittem.

A virágokban találtam meg a második énemet, mely kimutatja azt is ami belül van, vagy éppen fordítva. Kívül oly színesek, feltűnőek vagy vissza fogottak, s apró szirmúak, ezt nézik az emberek nem azt, ami belül van, hogy mennyi méreg is terjeng abban az apró ki s virágban. Felébredtem a bambulásomból és oda sétáltam a fehér kálákból kötött ember méretű sírkoszorúhoz. Holnap fognak érte jönni így ma a legfrissebb és legszebbeket fűztem egymásba.

Én is azt szeretném, hogy egy ilyen koszorú kísérjen végig utolsó utamon, majd velem egy időben rohadjon el, s fehér kálákon feküdve ébredjek fel a másvilágon.

A hátam mögül ajtó csukódására lettem figyelmes, megfordultam és a sablonos szöveg már el is indult a torkomon.

-Üdvözlöm, miben segíthetek? -az ügyfél lassan csukta be maga után az ajtót, s csúsztatta végig ujjait a kilincsen. Megfordult, a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, a jégszemű hölgy állt velem szembe két méterre, ugyan azokkal a hideg kék szemekkel, hidrogén szőke haja ugyan úgy volt fésülve, testét most bokáig érő fekete bőrkabát fedte. Derekánál karcsúsított, még két ujja lefele egyre csak szélesedett.

-Jó napot! -hangja becsengte a virágokkal teli légteret, s mint apró pillangó suhant végig mindenütt. -Huszonegy szál vérvörös rózsát szeretnék, csak egy fekete szalaggal összefogva. -Szavai melegebbek voltak, mint bármely pillantása, de a szomorú melankólia ott cikázott légvételei között.

-Pont ma érkeztek friss rózsák, szerencséje van! -Nem éreztem különösebb félelmet, vagy fenyegetettséget, a hölgy közeli jelenléte kellemesebb volt, mint azt bárki gondolná. A rózsás bödönhöz léptem, s huszonegy karmazsin szirmú rózsát fektettem alkaromra. Szárokat egy szintbe vágtam, mely csak egyenként volt lehetséges. Néhány szálig éreztem magamon a hideg pillantást, majd a cipő kopogása felkeltette a figyelmemet. Távolodott, és megállt a sírkoszorú előtt.

-Ez gyönyörű! -éreztem az ámultságtól ázott szavait, ahogy a mellkasomba szaladnak. Kezeim megálltak egy pillanatra, majd újra munkának láttak.

-Egy temetésre lesz a holnapi nap folyamán. -felemeltem a tekintetemet, s a hölgy arcán egy ismeretlen elégedettség terült szét. Ujjhegyeivel gyöngén simított végig a fehér tölcsér alakú virágon. Csak most léphetett a húszas éveibe néhány éve, fiatalság tükröződött az arcán.

-Egy ilyen koszorút, csak egy élet után kaparinthat meg az ember -ajkai halkan ejtette ki a szavakat, mégis úgy éreztem, hogy közvetlen a fülembe suttog. Kék szemeit elzárta a világtól, szemhéját lecsukva néhány másodpercig, szomorú mosoly terült szét most természetes rózsaszín ajkain, az alsó felén barna foltok voltak hébe-hóba. Apró gyógyuló félben lévő sebek voltak, tegnap este a vörös rúzs volt az, ami eltakarta az kicsiny fájdalmakat a kíváncsiskodó szemek elől. -Jól adta le a szobalány a rendelésemet. -mintha csak maga elő mondta volna a szavakat, így nem válaszoltam semmit. Valóban egy szobalány adta le a sírkoszorúra a rendelést Annie White névre. Akkor minden bizonnyal aki előttem áll az maga Annie White. A levegő körülöttem fullasztóvá vált, kezeimmel fürgén kötöztem a vörös fejű bimbós rózsákat.

-Ön a tulaj, igaz? -Kérdezte kíváncsisággal és kételyek közt a jeges hölgy.

-Igen, én vezetem a boltot. Amolyan családi üzletként. -Nem kaptam több kérdést talán túl lelkesen válaszoltam. A hűvös pillantás végig száguldott az üzleten, végül megállapodott rajtam, éreztem a jeget, ahogy felkúszott a lábamon, s elért teljesen az ujjaim végéig. A huszonegy virágszál csokorba kötve, készen hevert előttem az asztalon, a pillantása még mindig rajtam pihent, a hűvös borzongást lerázom magamról, s erőt véve magamon tekintetem a jeges hölgyre emelem.

-Parancsoljon! -nyújtom felé a virágtömeget. Egy bankjegyet csúsztat az asztalra a levágott zöld rózsalevelek közé. Kezein a bőr vékony és fehér, körmei ápoltan rövidre csippentettek, gyűrűsujján arany színben csillant fel a vékony karikagyűrű.

-Köszönöm mindent William! -intett szabadon maradt kezével. Az ajtó kellemes friss levegőt engedett be útja alatt a számomra fülledt helységbe, majd halkan csukódott be. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mindkét kezemmel az asztalba kapaszkodtam támogatásért nyúlva. A hátam mögötti fal felé fordultam nekitámasztva derekamat az asztal peremének. Fekete betűk virítottak a színtiszta fehér lapon. Felismertem nagyanyám cirádás betűi, de visszafogott szavai, mik a nevemet ábrázolták.

Ez állt a lapon üveges keretben:

„Üzletvezető: William Black"

Az eddig a nap által világosan tartott helységbe bekúszott a borús sötétség. A szél felkapta az elszáradásra váró faleveleket, s végig futtatta azokat a hosszú, macskaköves utcán. A halál lehelete sikoltott lelkem mélyéig fagyos borzongásba taszítva. A jeges tekintet mintha még mindig engem méregetne, s minden mozzanatomat figyelné.

Szemem sarkából megláttam valami fehéret, így arra pillantottam, a fehér rózsákkal teli bödön volt mellettem néhány méterre. Szemeim átsiklottak felettük kétségbe esetten pásztázva valami ismeretlen vonzás után. A fejek lepedő fehéren kérkedtek egymásnak simulva büszkén, s békés csendben, szirmaik vége csipkézett halvány zöld színben meredeztek az ég felé. De valami nem stimmelt, az egyik rózsa barna volt, szirmai elrohadtak és kellemetlen szagot árasztott magából. Kiemeltem a többi közül, de nem dobtam ki, csak egy külön vázába állítottam az egyetlen egy szálat. Szirmai egyenként hullottak le bibéje körül, akár egy elmúlandó élet, mely már nem reménykedik a túlélésben. Szomorúan néztem végig a virág elmúlását, s az élet utáni kaparásom is megtört bennem egy pillanatra.

Az ősz, mintha jött, s ment volna. A reggel ragyogott, mintha új életet öntöttek volna bele a tegnap esti vihar után. Az utca megtelt élettel a délután folyamán, egymásba karoló szerelmespárok és gyermekes családok keltek fel, s alá. Derült arcú fiatalok néha-néha megálltak a virágüzlet kirakatában kicsit elcsodálkozni.

A fiatal férfi izgatottan lépdelt át az egyik lábáról a másikra az asztalom túloldalán. Tizenkilenc vörös szerelem virágot kötök össze rendezett csokorba, a rózsák fejei közé fűzve fehér rezgőket. Mosoly terül szét az arcán, ahogy kezei közé fogja a kész csokrot. Majd köszönetet mondva kiviharzott a szíve választottja felé indulva. Az elrohadt rózsa már üres helyére pillantok, végül tegnap este egy furcsa érzés kerített hatalmába, így hagyva a késztetésnek elmenet a főutca végébe torkolló hídhoz a kezemben a néhány szirommal és a rózsa szárával. A híd közepéig sétáltam, majd gyengéd mozdulattal a tomboló hullámok köré hintettem, akár egy temetésen szórtam volna szét a hamvakat. Akkor kezdett el az eső esni, s a szél hurkán erejűen tombolni, mely egészen a hajnal első sugaráig tartott ki.

A fejemet megrázva tértem vissza a jelenbe, s pillantottam a fehéren pompázó sírkoszorúra, a rádióból egy női hang szűrődött ki mely egy szomorkás jazz dalt énekelt.

Az üvegajtó előtt egy fekete ballonkabátos férfi kémlelt felfelé, a cégtábla felé. Miután meg győződött arról, hogy jó helyen jár a kilincsre fektette a kezét. Ahogy belépett az üzletbe fejéról leemelte a kalapját és a mellkasa elé tartotta. A jégszemű kísérője volt az arról az estéről, de most arca teljesen más kifejezésbe bújt. Gondterhelt és sápadt volt, fájdalom járta át minden pillanatban, s fojtogatta valami nagyon fontos hiánya a lelkét.

-Üdvözlöm! Miben segíthetek? -kérdeztem halkan, selymet ültetve szavaim közé.

-Egy White névre írt koszorúért jöttem, azt mondták mára kész lesz. -Az asztalom alól kihúztam egy félbe hajtott lapot, melynek az első felén az én írásommal a White név volt feltüntetve. Széthajtottam a lapot és kivettem a közepébe csúsztatott fekete kártyát, melyet egy fehér rózsa díszített.

-Ezt is ahhoz küldték -tolom a férfi felé az asztalon írással lefelé. Csak egy kérdő pillantással díjaznak meg a fáradt szemek. -A megrendelő adta nekem, de azt mondta, hogy ne a koszorúban helyezzem el, hanem tartsam meg még az átvevő meg nem érkezik. -Ferdén rám néz, majd a kártya írott felét kezdte vizsgálni. Felismerés suhant át az arcán, apró gödrök jelentek meg szája sarkaiban, de szemeiben a szomorúság ott maradt. A mögöttem lévő falra pillantott.

- Ez a magáé! -teszi vissza ugyan úgy az asztalra, mint ahogy fel is vette, majd mellé ejtette a bankjegyet mely fedezte a sírkoszorú árát. A hatalmas koszorú mögé lépdelt és két karjára fektette, könnyen emelte meg és lépett az ajtóhoz, de én megelőztem, s kitártam előtte.

-Köszönöm! -lehelte hálásan, majd kilépett az utcára, hosszan néztem utána, még el nem tűnt szemeim elől.

Az asztalhoz lépem, rossz érzés kerített magába, ahogy végig simítottam a papíron. Kezeim, akár a fagyhalál előtt, remegtek, sikítani tudnák a félelemtől, s a kíváncsiságtól is egyben. Nem vártam semmi jóra, a hűvös hölgy kísérőjének melankolikus hangulata áthatott rám is. Magamon éreztem a fagyos pillantásokat, de most nem törődtem velük, lassan fordítottam meg a vékony papírlapot.

Nyugodt, békés betűk álltak szurokfekete tintával a hófehér lapon, megnyújtott végű kellemes szavak. Ez állt a papíron:

„A remények feladásához nem a félelem, a magány vagy a lánc vezet, hanem a döntés...

Annie White utolsó útjára...

William Black számára Annie White-tól"