– És most én mit tudok csinálni? – dohogott Tas. Az arcát a bizonyítékraktár félhomálya fedte a képernyőn. – Semmi közöm Somogy megyéhez, apám is csak kerületi rendőrkapitány, és egyébként is szarik mindenre, amit csinálok.

– Akkor is. Zsaru vagy, nem? – Buzád idegesen fel-alá járkált a hátsó kerítés mellett, a lábánál a túloldalon kapirgáltak a csirkék. – Csak tudod, ezt hogyan kell megoldani.

A zsaruk ugyan nem találtak se csirkét, se a maradványait előző este, de ennek ellenére úgy néztek Zolira, mintha bűnöző lenne. Egyértelműen Viki néni pártját fogták, sőt, Zoli priuszáról is tudtak, mert amikor elmentek, Kovács őrmester elköszönés gyanánt odaszúrta:

– Dudás hadnagy üdvözletét küldi.

Zoli megfeszült, egy szót se szólt, csak állt Buzád mellett, mint akinek lefagyott a képernyője.

– Ki az a Dudás hadnagy? – kérdezte Buzád.

– Egy őr – felelte Zoli tompán, és úgy hangzott, mintha fényévekre járna.

Nyilvánvaló volt hát, hogy az esetet mindenképpen Zolira akarják kenni, csak azért, mert priusza volt, látványosan feszengett a rendőrök közelében, és közel lakott a tett színhelyéhez. Ja, és rosszkor volt rossz helyen, amikor Viki nénit elkapta az idegbaj.

– Nem tudom, mit vársz tőlem. – Buzád alig tudta kivenni Tas szemét a képernyőn, de a férfi csalódottnak hangzott.

Érthető: hiszen nem is voltak igazán barátok. Buzád csak Tas pasijának az idegesítő kisöccse volt, és már így is túl sokat kért tőle.

– Mindegy. Nem számít.

– Nézd – sóhajtotta Tas –, ezek ott falun mind ismerik egymást. Egyszer voltam gyakorlatozni Egerben, az is ilyen volt, a legtöbb srác a szomszéd faluból jött, és minden nénit ismernek. Biztos ez van itt is.

– Azt én is látom – morogta Buzád.

– Csak mondom. Nyilván a néni pártját fogják fogni, nem a tieteket. Ti vagytok az újak, ő meg Viki néni, akivel, mittudomén, együtt fejtették a borsót hatévesen. Ez ellen nem tudsz küzdeni.

– Jól van már, vágom. – Buzád elnyomott egy sóhajt. – Azért kösz. Vigyázz Virgíniuszra, ne csináljon hülyeséget.

Tas szeme felcsillant. Ezt imádta, ha arról volt szó, hogy neki kell gondoskodnia Virgíniuszról, még akkor is, ha Buzád szerint amúgy Virgíniusz hordta a nadrágot.

– Igenis, kapitány. – Tas vigyorogva tisztelgett, Buzád pedig végre kinyomta a hívást, kerítésnek dőlt.

Hát ez tök felesleges és hangulatromboló volt.

Fájdalmas kiáltással megugrott, amikor egy tyúk a sarkába csípett, arrébb ugrált a kerítéstől.

– Biztos jó ötlet itt settenkedni, amikor éppen csirkelopással vádolják magukat? – szólalt meg mögötte Kriszta.

Buzád borzongva még arrébb ugrott.

– Te is jókor jössz, baszd meg... Mint valami szellem, így az ember mögé osonni...

– Mire bazírozott? – intett Buzád telefonja felé Kriszta. – Hogy majd a pesti rendőr haverjai elintézik ezt magának?

Buzád összeszorította a száját. Oké, hogy Tas semmit sem tudott tenni az ügyben, de az se nézett ki túl fényesen, hogy Buzád ennek ellenére állandóan őt hívogatta.

– Nincsen mit elintézni, mert mi nem csináltunk semmit.

Kriszta megvonta a vállát.

– Én azt nem tudom, csak azt, hogy tőlünk eltűnt egy csirke, és maguk laknak hozzánk a legközelebb. Ráadásul a pasijának büntetett előélete van.

Buzád arcát elöntötte a hő.

– Zoli nem a...

– Ott jön. – Kriszta az állával Buzád háta mögé bökött. – Azt mondja, hogy nem a pasija? – Tenyérbemászóan elvigyorodott. – Ezt neki is be meri vallani?

Buzád már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de mielőtt rájöhetett volna, mi volt az a rettenetesen frappáns mondat, amivel leakaszthatja magáról Krisztát, Zoli melléjük ért.

– Jó napot. – Kriszta Zoli felé biccentett. – Nemsokára kamerákat szerelek fel a kerítés környékére, addig próbáljanak meg nem ellopni több csirkét. Viszlát. – Azzal lelépett.

– Ha-ha, kurva vicces! – kiabálta utána Buzád. – Mi nem csináltunk semmit! – „És Zoli nem a pasim," ezt akarta még hozzátenni, de Zoli előtt az ilyesmit említeni sem lehetett.

– Tiszta vörös a fejed – pillantott felé Zoli. – Nem vette be a csajozós dumád?

– Mi a fasz bajod van neked is? – mordult fel Buzád. – Ha dumálok egy csajjal, akkor már egyből be akarom fűzni?

Zoli megvonta a vállát.

– Eddig mindig így volt.

Buzád elnyomott egy feltörő sóhajt.

– Oké, hogy mindig így volt, de most majd máshogy lesz, jó? – Sarkon fordult. – Különben sem érek rá csajozni. Pasizni se! – pillantott hátra szigorúan. – Addig nem, amíg ki nem nyomoztam, ki lopta el azt a nyomorult csirkét.

*

Buzád nagy elánnal vetette magát a nyomozásba. Most, hogy a pakolásban feleslegessé vált, ez volt az egyetlen elfoglaltsága. Először feltérképezte a területet, négyzeteket rajzolgatott Erika zsebnaptárjának hátuljába, mert csak az volt kéznél. Igaz, úgy sejtette, Erika nem vette komolyan az ő nyomozását, csak azért adta a naptárját, hogy segítsen valamivel lekötni őt, ha már ki lett vonva a forgalomból. Mint egy színezőkönyv nagyra nőtt óvodásoknak.

Buzád mindenesetre megköszönte a füzetet, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy Erika nem veszi komolyan. Azt sem engedte, hogy fájjon. Buzádot sokan nem vették komolyan élete során, talán azért, mert alacsony volt, talán mert folyton nyomta a faszságait, esetleg azért, mert Török Buzádnak hívták.

Gyerekkorában sokat álmodozott valami nagy lehetőségről, egy természeti katasztrófáról vagy űrlény-invázióról, aminek során majd ő megment mindenkit, és megkapja a város kulcsait, Virgíniusz pedig mindenkinek eldicsekedik vele, hogy Buzád az öccse. Buzádban néha még most is ott volt ez a görcsös akarás, ez a majd-meglátjátok.

Vett egy mély levegőt. Virgíniusz hangja csengett a fülében.

Ha egyszer rájössz, hogy Buzádnak lenni igenis érdemes és jó, és boldogabbá tesz, mint bármi más...

Buzád eddig is sejtette, de most megállapította magában, hogy ez nem volt baromság. Ő mindig tudta, hogy fasza csávó, most kit érdekelt, ha ezt senki más nem ismerte el. Ki volt itt mindenki, hogy ő ilyen görcsösen próbálja bizonyítani magát nekik? Elég lesz Zolit kihúzni a csávából, nem kellettek neki a város kulcsai.

Miután végzett a háztömb körberajzolásával, Buzád nekilátott, hogy újra bejárja a kérdéses területet, és ezúttal be is csöngetett az emberekhez. Egy házban nem nyitottak ajtót, de az egyébként is inkább nyaralónak tűnt, úgyhogy Buzád nem foglalkozott vele különösebben.

Összeállította a gyanúsítottak listáját: Kaszás Lászlóné a 8/A-ból, a Dobos család a B-ből, a zajos gyerekeikkel (Buzád melléjük piros felkiáltójelet tett Erika váltogatható színű golyóstollával), Krisztáék hátsó szomszédja, Táncsics Gyula és felesége, mellettük pedig Soros Gizella, aki egyedül élt.

Buzád mindegyiküknek sorban feltette a kérdéseket: szeretik-e a csirkét, ettek-e csirkét a napokban, hol vásárolták a csirkét, esetleg saját tartás volt, mivel tudják bizonyítani, illetve tudnak-e róla, hogy Viki néniéknél eltűnt egy csirke. Ekkorra már kibújt a szög a zsákból, aminek legtöbben nem örültek: Táncsics Gyula például a mamuszát hajította Buzád után felháborodásában, Kaszás Lászlóné pedig úgy Buzád lábára csapta az ajtót, hogy utána egy darabig bicegni is alig tudott.

Ebédidőben fájdalmasan lerogyott az egyik útmenti fűzfa tövébe. A háta mögött épp akkor húzott el egy gyorsvonat, Buzád szíve a torkába ugrott a hirtelen, hangos zakatolástól. Odahaza bezzeg csak a villamost lehetett hallani vagy még annyit se. Hogy fogja megszokni Zoli ezt a rengeteg zajt?

Buzád fázósan összehúzta magát. Már rázta a hideg, mintha megint menne fel a láza, pedig igazán ideje lett volna leráznia magáról ezt a nevetséges betegeskedést. Hiszen ő évek óta nem volt beteg, nem értette, mi ütött belé. Mindenesetre fázott, és arra is rájött, hogy nem akar többet beszélgetni az undok falusiakkal. De muszáj volt, még előtte állt, hogy átnézze a kukáikat, mert Buzád az Investigation Discovery csatornán azt tanulta, a háztartási hulladék többet ért ezer szónál.

Mély sóhajjal erőt vett magán, és a kertek alatt bujkálva végignézte a másnapi szemétszállításra kitett kukákat. Minden gyanúsított szemete között talált csirkecsontokat, de Doboséknál megtalálta hozzá a fóliát is. Soros Gizella állítólag vegetáriánus volt, ami csak még gyanúsabbá tette, és Buzád megjelölte, hogy hozzá másnap vissza kell majd térnie. Kaszás Lászlóné pedig szintén csirkéket tartott, ami megmagyarázta, miért nem volt a kukájában a csirkecsontok mellett műanyagfólia. Buzád azért mellé is tett egy csillagot, hogy emlékezzen, másnap vissza kell majd térnie, hogy egyeztesse vele a csirkéi számát.

– Maga ott! – ordított rá Táncsics Gyula az erkélyről. Buzád megugrott ijedtében. – Mit csinál a szemeteskukámban?! Hajléktalan maga?! Menjen innen, mielőtt magára uszítom a pulit! – A kreatívan Pulinak nevezett pulikutya már ott ugatott a garázsfeljárón, csak egy rozsdás vaskerítés tartotta vissza tőle, hogy ízekre cincálja Buzád lábikráját.

Buzád inkább sietve elhátrált, és kizárta Táncsicsékat a nyomozásból. Úgyis megvolt náluk a megfelelő számú műanyagfólia.

Már sötét volt, mire végre végzett a szemét átnézésével, és visszavonszolta magát a házba. Addigra a többiek is végeztek a pakolással, Erika vacsorát főzött az újonnan berendezett konyhában, Zoli zuhanyzott. Béla bácsi már hazament.

Erika orra megrándult, amikor megérezte Buzádot a levegőben.

– Hát te hol jártál?

– Befoghatod az orrod – legyintett Buzád. – A szemétben turkáltam.

– Miért? – kérdezte Erika orrhangon.

– Hogy kiderítsem, ki lopta el Viki néni csirkéjét.

– És találtál bármi nyomot?

Buzád vágott egy grimaszt, és megvonta a vállát.

– Értem – mosolyodott el Erika. – Ha Zoli végzett, gondolom, szeretnél zuhanyozni...

– Hagyjad, bemegyek most – dünnyögte Buzád fásultan. – Zoli úgyis el fogja használni az összes melegvizet.

Erika tekintetén átsuhant valami, amit Buzád túl fáradt volt értelmezni, de nem szólt semmit, csak visszafordult a főzőlaphoz. Buzádnak csak a szobában jutott eszébe, hogy harminc évesen már furcsa volt együtt fürödni, és még furább ezt beismerni a legjobb haverja anyjának. Mindenesetre bekopogott a fürdőszobába, majd válasz híján bedugta a fejét.

– Bejöhetek?

Zoli elhúzta a függönyt, hogy kinézzen, szigorúan Buzádnak szegezte a kérdést:

– Rosszul vagy?

Buzád elnevette magát. Oké, hogy megint felment a láza, de ezt még ki lehetett bírni.

– Miért?

– Sosem vagy ilyen udvarias. Meg fogsz halni?

– Egyszer mind meghalunk, Zolika.

Buzád becsukta maga mögött az ajtót, ledobálta magáról a ruháit, majd vacogó foggal bespurizott a meleg vízsugár alá. Fellélegzett.

– Úgy tudtam, ha nem jövök azonnal, el fogod használni előlem az összes melegvizet, olyan sokáig vered itt a farkad. – Zoli nem válaszolt, úgyhogy Buzád rápillantott, itt van-e még, és eszébe jutott, hogy még nem is látta Zolit meztelenül.

Persze, kis pisis korukban fürödtek együtt, kamaszkorukban szökdöstek be uszodákba meztelenül fürdőzni a bandával meg hasonlók, ültek nyakig húzott térdekkel az erkélyre felállított gyerekmedencében nyáron, aztán ott voltak a szaunázások, de Buzád sosem nézte meg magának Zolit úgy igazán. Pedig éppen ideje volt, hogyha úgy tervezték, Zoli majd bevezeti őt a buzulás rejtelmeibe.

Hátrébb lépett, a fal mellé, hogy szemügyre vegye Zolit, követte a férfi testén lecsorgó vízcseppek útját. Zoli mozdulatlanul állt, a szeme itt volt, meg nem is, úgy nézett vissza Buzádra, és Buzád lassan végigsimogatta a tekintetével Zoli izmos mellkasát, a csípőcsontját, azt a kis pocakot, amitől Zoli kiskora óta nem tudott levetkőzni, de ami olyan jól állt neki.

– Szép vagy, Zolika – jegyezte meg vigyorogva, mert ez is milyen különös, milyen jó volt, hogy ő most itt állhat, és nézheti Zolit. Buzád sosem gondolta, hogy őt ez ennyire boldoggá teszi majd.

– Mi? – motyogta Zoli, mint aki máshol van. Feljebb emelte a tekintetét, Buzád szemébe nézett.

– Szép vagy, Zolika, azt mondtam.

Azt mindig tudta, hogy Zoli szép volt, vagyis nem szép, a szó szoros értelmében, csak izgalmas, csupa durva, hanyagul odavetett vonás, egyenetlen fülek, ferde orr, mintha részeg lett volna a festő, amikor Zolit festette. És Buzád sosem nézte meg őt különösebben mostanáig, csak egy-egy villanásra kapta el az orrot, a fület, és arra gondolt, ez igen, vagy arra sem, csak azt tudta, hogy jó volt Zolira nézni, és ilyenkor nem értette, miért nem tette meg gyakrabban.

Zoli tétován összeráncolta a homlokát.

– Azért hülyíteni nem kell – suttogta, furcsán, mintha a torkába beleszáradt volna a hang. Újra lesütötte a szemét, és Buzád most érezte, hogy őt nézi, forróság kísérte a pillantását.

– Tetszik, amit látsz, Zolika? – vigyorodott el. – Befeszítsek? – És már feszített is, nem tudta megállni, és Zoli halkan elnevette magát, felpillantott rá.

Olyan furcsán nézett, lágyan, szégyenlősen, puhatolózva, és Buzád ernyedten az oldala mellé ejtette a karját, letaglózta ez a különös, félénk pillantás. Életében először azt sem tudta, mit mondjon, csak meredt Zolira.

– Faszt bámulsz így – morogta Zoli, és elkapta a tekintetét, a fal felé fordult a vízsugár alatt. Buzád, hogy ő is kapjon a melegből, elkapta Zoli derekát, hozzásimult.

– Szia, Zolika – nézett fel a férfira.

Zoli ajka elnyílt, szaporán szedte a levegőt. Álló farka keményen Buzád combjának préselődött, Buzád pedig nem volt fából. Zoli öléhez dörgölődzött.

– Én is örülök, hogy látlak. – Zoli fenekére csúsztatta a kezét, nem szorított rá, csak pihentette ott a tenyerét. Felszegte az állát. – Puszit nem kapok?

Zoli tanácstalanul pislogott, és Buzád rájött, hogy megint megijesztette, de most nem volt kedve eljátszani, mennyire szégyenlős. Tusfürdőt nyomott a tenyerébe, beszappanozta mindkettőjüket, aztán csak állt Zolihoz simulva, élvezte, ahogy ömlik rájuk a melegvíz. Az arcát a férfi nyakának ívében nyugtatta.

Zoli lassan átfogta Buzád derekát, majd egy újabb öt perc múlva lehajolt, Buzád hajába temette az arcát, és ellazult, teljes súlyával Buzádnak dőlt. Buzád elgondolkozott rajta, hogy jófej lesz, és leszopja, de fájt a torka, és különben is, most nem akarta igazán, most jó volt csak állni az álmosító melegben.

Tényleg el is alhatott, mert arra eszmélt fel, hogy Zoli meginog, elzárja a kihűlt vizet. Ő is olyan laposakat pislogott, mint akit a legszebb álmából ébresztettek. Nem is szóltak semmit, amíg a szobába nem értek. Zoli lefeküdni készült, szépen elhelyezkedett a maga kis matracán, még a párnáját is felrázta, Buzád pedig csak leomlott mellé, egy szál alsógatyában, félig még csöpögött a víztől.

Zoli arrébb gördült.

– Van saját matracod.

– De én veled akarok aludni, Zolika – mormolta Buzád, ahogy átvetette a karját Zoli derekán. Magukra húzta a takarót, elfészkelődött Zoli oldala mellett.

– Nem lehet mindig az, amit te akarsz – nézett le rá Zoli felkönyökölve. Buzád felvigyorgott rá.

– Miért, Zolika, te nem akarsz velem aludni?

Zoli elvörösödött, lekapta a fejét, Buzád hallotta, a szíve milyen hangosan dobol.

– Nekem mindegy – morogta, mint valami fancsali kamasz, de nem gördült arrébb, hagyta, hogy Buzád mellkasa az övének préselődjön. Talán egy egész napos pakolás után nem volt ereje vitatkozni ezen.

Buzád végigcirógatta a csípőjét.

– Izgulsz?

– Nem – vágta rá Zoli, és szinte már dühösnek hangzott. Talán be volt rágva Buzádra, azért vert olyan hevesen a szíve, de Buzád még érezte, hogy volt hova feszítenie a húrt. Már nem is volt álmos.

– Mesélj nekem valamit. Mit csinálnak még az igazi buzik?

Zoli felengedett, ha csak egy kicsit is.

– Mit akarsz tudni? – Ez tetszett neki, játszani a bölcs tanítót, Buzád meg hagyta.

– Te már mindent csináltál, Zolika?

– Mindent. – Zoli szinte büszkének tűnt, ahogy bólintott. Buzád beharapta a száját, hogy el ne mosolyodjon, olyan aranyosnak találta Zoli dicsekvését, és furcsának, hogy neki Zoli aranyos volt, pedig ő még csak kiskutyákkal meg kismacskákkal sem foglalkozott soha.

– A Papp Sanyival?

– Nem, a Papp Sanyival csak... – Zoli hangja elhalt, tanácstalanul pislogott Buzádra.

Buzád becsúsztatta a kezét Zoli pólója alá, megsimogatta a hátát.

– Mi volt? Tipi-tapi?

– Mhm. – Zoli mintha megkönnyebbült volna, hogy nem neki kell kimondania. Belelazult Buzád tenyerébe.

– És szexelni? Kivel szexszeltél először? – Buzád arra gondolt, van abban valami morbid, hogy ezt ennyire akarja tudni, de Zolit látszólag nem zavarta, mert álmosan közelebb gördült, összeakasztotta a lábát Buzádéval.

– Valami öreg fószerrel a Gödörben. Tizennyolc évesen. – Csukott szemmel elmosolyodott. – Örülsz, mi? Hogy ezt nem előbb csináltam, mint te.

Ha Buzád őszinte akart lenni, tényleg megkönnyebbült, de még őt is meglepte, milyen szigorúnak hangzott, ahogy megszólalt.

– Meséljél még arról a fószerről! Én nem voltam ott, ugye?

– Persze, mert majd meghívlak. – Zoli elnevette magát, halkan gördült a hangja. – Hogy nézzél. Olyan is volt amúgy – tette hozzá kicsit később. – Hogy ketten voltak, és az egyikük csak nézni akart.

Buzád megnyalta az ajkát, a torka kiszáradt. Ő ezekről sosem tudott.

– Kik? Hányan? Mikor?

Zoli csak nevetett rajta.

– Nem kértem el a nevüket. De voltak páran. Nem az a nézős, hanem sok más srác. Aki tud, az tud – sandított Buzádra vigyorogva.

Buzád erőltetetten visszamosolygott rá.

– És ha bántanak?

– Akkor bántanak – vonta meg a vállát Zoli. – Voltak necces alakok. De soha semmi, amivel ne lehetne élni.

– Miért nem hívtál soha? – kérdezte Buzád halkan.

Zoli kinyitotta a szemét, most egyenesen Buzádra nézett.

– Tudod, miért nem.

– Akkor is. Ha csak annyit mondasz, hogy te srácokat akarsz felszedni, és semmit arról, hogy lelketlen geci vagyok, fényeztelek volna. Tudod, a srácaidnak. – Zoli ezt annyiszor megtette neki a csajok előtt.

Zoli elhúzta a száját.

– Inkább ne. – Csak ennyit mondott, de ez jobban fájt, mintha tényleg lelketlen gecinek hívta volna Buzádot.

Zoli mindig ott volt, amikor Buzád portyára indult. Volt, hogyha Zoli nem ért rá, Buzád el sem indult otthonról. Zoli kiszedte őt az árokból, literszámra itatta vele a vizet, cipelte utána a kabátját. Gyújtót adott neki, cigit, ha Buzádnál épp nem volt. Szó nélkül hallgatta Buzád sztorijait erről a csajról meg arról a csajról és a D kosaras melleiről, ekkora cicijei voltak, apám, el sem hiszed, Buzád itt sosem félt lódítani, mert a hallgatóságának sem volt semmi fogalma arról, hogy működtek a melltartó méretek vagy egyáltalán a nők. A lófogú Béla húsz éves koráig nem volt senkivel, de persze behazudta, hogy igen, és ő volt a leghangosabb, ha a csajokról volt éppen szó.

Belegondolva semmi másról nem beszéltek ezeken az estéken, csak a csajokról, és hogy ki hány lánnyal volt. Zoli meg ott ült egy pohár sörrel, szó nélkül hallgatta azokat az eltúlzott, megalázó sztorikat, amik még egy jóérzésű átlagemberhez képest sem érdekelték, és vigyázott rájuk, beállva ki ne nyírják magukat vagy a szociális életüket, esetleg valaki mást. Érte pedig soha senki nem tette meg ugyanezt.

Buzád a másik oldalára fordult, összegömbölyödött. A gondolat, hogy milyen szar barát volt, úgy fájt, ahogy korábban a csönd.

Zoli megmozdult mellette, felkönyökölt.

– Buzád?

Buzád hátranyúlt, és átvezette a derekán Zoli karját, összefűzte az ujjaikat. Ez is önzés volt, de Zolit nem bánthatta különösebben, mert kifújta a levegőt, közelebb mozdult, Buzád köré fonta magát, és valahogy itt, Zoliba gabalyodva a világ sem feszített úgy.

– Sajnálom – suttogta Buzád.

– Mit? – motyogta Zoli álmosan.

– Hogy szar haver voltam.

Zoli Buzád meztelen lapockájának nyomta az orrát.

– Nem voltál. – Őszintének hangzott. – Te vagy a legjobb barátom.

Buzád torka elszorult. Oké, hogy Zoli meg az ő legjobb barátja volt, tény, de mit jelentett ez, hogyha Buzádnak ilyen alapvetéseket sem lehetett elmondani?

– Pasid is volt, akiről nem tudtam?

– Volt. Kettő.

– A Papp Sanyi?

– Akkor három. Nem számít. Mindegyiknek ugyanaz a vége lett.

– Mi?

– Dobtak engem.

– Szemét gecik. Miért?

Zoli elnevette magát.

– Azt mondták, látják rajtam, hogy másba vagyok szerelmes.

– És még mindig ugyanabba vagy szerelmes. – Nem kérdés volt.

– Mhm.

– Ki az? Összehozlak.

Zoli kinevette.

– Ezt már mondtad. De ő... nem szeret engem.

Buzád erre nem mondott semmit. Ő nem tudta igazán, hogyan szeretett Zoli, elképzelni is nehezére esett. Így volt akkor is, amikor a csajai valamelyike vallotta be, hogy szereti őt, és Buzád visszamondta, simán, persze, én is téged, mert szerette ő a lányokat, úgy ahogy Immakulátát szerette, meg úgy, ahogy a humanista a világot, mint embertársát, ő mindenkit szeretett. És csak később derült ki, hogy ja, nem egyre gondoltak. Abból lett a pofára esés.

De most, ahogy Zoli meleg lélegzete lassan szuszogássá simult a hátán, Buzád azon gondolkozott, ez volt-e az. Ez az érzés, ez a különös féltés, ez a ragaszkodás, az összefonódó két kezük Buzád szívének nyomódva, ez volt-e a szerelem.

És ahogy Zoli álmában szorosabban bújt hozzá, Buzád arra jutott, kurvára mindegy volt, minek nevezte. Ő szerette Zolit, ébren vagy álmodva, nyitott szemmel vagy csukva, nyáron vagy télen, nem számított. Nem számított most már semmi, csak hogy Zoli boldog legyen. Ha pedig ezt a világ úgy hívta, hogy szerelem, akkor hadd szóljon.

Életében először Török Buzád szerelmes volt.