A reggel ezzel a reszkető várakozással indult, nézték, mikor jönnek a rendőrök. Erika mélyeket sóhajtott.

– Zolikám, Zolikám… – Pihegő mellkasára szorította a tenyerét. – Jaj, Zolikám, mi lesz veled?

Zoli felháborodva széttárta a karját.

– De nem is csináltam semmit!

– Nyugi, Erika – szólt közbe Buzád – nem lesz itt semmi gáz. Majd ha kijönnek, elintézem, csak hagyjatok beszélni, de amúgy ki se jönnek ilyen pici faszságért. Pakoljunk inkább, nem? – Alighogy ezt kimondta, már el is fáradt, de nem, nem, ő azért jött, hogy hasznos legyen Erikáéknak. Elég volt már itt a lázas rothadásból.

Erika mintha meg sem hallotta volna őt.

– Megkérdezem Bélát is, tud-e itt a rendőrségről valamit… – Felállt, hogy telefonáljon, Buzád értetlenül nézett utána. Erika hangja a ház mellől szivárgott be a nyitott teraszajtón.

– De én mondtam, hogy… – fordult Buzád hevesen Zoli felé, de Zoli leintette.

– Shh. – Még azt sem mondta, hogy „kuss legyen”, és Buzád érezte, ahogy az arcába vér szökik. Zoli megtapogatta a homlokát, két tenyerébe fogta az arcát, hogy kitapintsa Buzád nyirokcsomóit. Nagyon rá volt függve ezekre a nyirokcsomókra.

– Még mindig kicsit meleg vagy – dörmögte.

– Nem kicsit, Zolika, nagyon – kacsintott rá Buzád.

Zoli felmordult, megszorongatta a nyaka két oldalát.

– Még mindig nem vicc, jól van?

Buzád gyorsan előredőlt, lekapta Zolit, és mielőtt elhúzódott, búcsúzóul az ajkába harapott. Zoli szája ernyedten elnyílt.

– Na, mi lesz, Zolika, buzulunk vagy mindent egyedül kell csinálnom? – vigyorodott el Buzád.

Zoli megragadta a székét, közelebb rántotta Buzádot.

– Fene a rámenős mindenedet! – És már csókolta őt, elfúlón, durván, kapkodva, Buzád pedig az ölébe mászott, bevágta a térdét Zoli székének szélébe, de nem zavartatta magát. Zoli elkapta a vállát.

– Várj… Várj, anyukám…

– Telefonál – vágta rá Buzád, és már mászott volna vissza Zolira, de Zoli megint eltolta magától.

– Ne most… Majd este…

– És addig én mit csináljak, Zolika, dögöljek meg?

Zoli elvigyorodott.

– Ha ragaszkodsz hozzá. De hullákkal én nem szexelek.

Buzád felvonta a szemöldökét.

– Igen, mert azt fogunk? Egyből bele a lecsóba, Zolika, ilyen rámenősek lettünk hirtelen?

Zoli előbb elsápadt, majd elvörösödött, lesütötte a szemét.

– Nem azért, ha… ha nem akarod…

Buzád meglökte a férfi vállát.

– Csak hülyítelek, Zolika, én ne akarnék dugni? Én mindig akarok. – Megfogta Zoli kezét, az ölébe vezette, és Zoli a nadrágján keresztül marokra fogta őt. – Látod, mennyire akarom? – súgta, és elégedetten észlelte, ahogy a combja alatt Zoli álló farka tovább keményedik.

Rátett még egy lapáttal.

– Tudod, hogy akarom – duruzsolta Zoli ajkaiba. – Tudod, mennyire akarom… – A csípője lágyan felhullámzott, ahogy Zoli ölének dörgölte magát, és Zoli felnyögött, simult hozzá. – Tudod te is… – suttogta, és Zoli nyújtózott utána.

– Buzád… – sóhajtotta vágyódva, kéjesen, és Buzádnak átfutott a fején, vajon Zoli is úgy fog-e nyögdécselni, ahogy régen a csajai, de nem jutott sok ideje ezen gondolkozni, mert már lecsókolta Zoli ajkáról a saját nevét, elnyelte minden jóleső sóhaját.

– Gyere ágyba velem – mormolta, és Zoli révülten bólogatott, Buzád ajkát kereste. Buzád engedte egy darabig, mielőtt lassan, csókról csókra elhúzódott, a kezénél fogva maga után húzta Zolit.

Erika szerencsére már elmozdult az ablak alól, de a függönyt még mindig nem tették fel, a mosógépszerelőre vártak, úgyhogy miután Buzád becsukta az ajtót, egy pillanatra elhúzódott, felakasztotta a takaróját a karnisra, hogy ne lehessen belátni.

Túl sokáig húzhatta, mert amikor elégedetten visszafordult Zolihoz, a férfi úgy toporgott az ajtó mellett, mintha bárhol máshol szívesebben lenne, mint Buzáddal egy szobában.

– Mi van?

Zoli úgy húzta a száját, mint akinek a foga fáj.

– Figyelj, én nem… Szerintem nem jó ötlet…

Zoli nem akarta őt – koppant Buzádban fájdalmasan a gondolat. Azt nem tudta, ez honnan jött, vagy miért ijesztette meg ennyire, amikor persze, hogy Zoli nem akarta őt, hiszen Zoli másba volt szerelmes. De a szex csak szex volt, ahhoz akarni sem kellett, elég volt csak egy kicsit céltalanul kanosnak lenni.

Talán Buzád nyomulása ijesztette meg Zolit ennyire? Lehet, Buzád is kiakadna, ha húsz év jó haveri viszony után Zoli hirtelen elkezdene nyomulni rá, függetlenül attól, jó-e vele a szex vagy nem. Különben Zoli legutóbb is akkor indult be, amikor Buzád elkezdte a félős kislányt játszani, lehet, arra bukott, ha ő irányíthat.

Buzád nem ért Zolihoz, csak lehuppant az ágyra.

– Hát jó. – Olyan tágra nyitotta a szemét, amilyen tágra tudta, kicsit be is könnyezett az erőlködéstől. Lebiggyesztette az ajkát. – De azért én itt leszek. Egyedül. – Lassan széttárta a lábát, remélte, látszik, milyen kétségbeesetten merev. – Magányosan.

Zoli feje olyan vörös volt, hogy Buzád attól félt, mindjárt felrobban, és egy pillanatra megijedt, a férfi képen fogja röhögni.

– És a pakolással mi lesz, hm? – szólalt meg Zoli nevetéssel küszködve.

– Én pakoljak? – Buzád megrebegtette a szempilláit. – De hát én most beteg vagyok, olyan gyenge… És védtelen… Én nem bírok ma többet elviselni, csak egy kis szopást – sóhajtotta.

Zoli elröhögte magát, de végre közelebb óvakodott.

– Szopást, mi? Azt szeretnél?

– Ó, én igazán nem szeretnék semmit… Én csak itt vagyok… Magányosan. – Buzád megnyalta a száját. – Üresen…

Zoli röhögve lehuppant a matraca szélére, és Buzád felbátorodva folytatta:

– Én olyan gyenge vagyok, hogy talán védekezni se tudnék, hogyha valaki esetleg megpróbálna leteperni…

Zoli kijózanodott. Megtámaszkodott Buzád oldala mellett.

– Így szeretnéd? Durván?

Buzád nem tudta, hogy máshogy lehetett még csinálni. Pornóban is így volt, ahol a srácok szétkapták Baby Dee-t, meg az előző két alkalommal is, amikor Zoli maga alá gyűrte. Ő a csajaival persze nem volt ilyen durva, de nem is babusgatta őket, a szex neki mindig kapkodó volt, célszerű kielégülés. Az elején, amikor elkezdte, az első vagy második barátnője azzal hagyta el, hogy neki soha nem volt tőle orgazmusa, és utána Buzád legalább erre figyelt, hogy a csajoknak jó legyen, ha gyors is, kézzel, szájjal, bármivel, csak essünk túl rajta, érjük el végre azt a három másodperc gyönyört, amiért megérte ez az egész.

És hogy most lehetett máshogy. És hogy Buzád hogy szerette, fogalma sem volt. Már a kérdéstől is teljesen leizzadt.

– Miért, Zolika, te hogy szeretnéd? – vágott vissza, mert a legjobb védekezés a támadás volt.

Zoli olyan zavartan pislogott, mint ő.

– Hogy… én? – mutatott magára.

– Az, az, te. Nem arról volt szó eddig, hogy majd te tesztelsz engem, jó buzi vagyok-e? Mutasd csak meg, mit szeretnél velem csinálni! – Buzád tudta, hogy megint pattogott, de képtelen volt leállítani magát. Mert mi van, ha Zoli még ennél is durvábban szerette? Ha komplett szado-mazo jeleneteket akar vele lenyomni? Talán ezért kérdezte, hogy Buzád durván szereti-e, meg akart győződni róla, mehet-e a még több durvulás, mert volt durva szex meg még durvább szex, Buzád hallott már ilyenekről, az egymást szíjazós, szájbetömős, megalázó szexről, amit egyesek olyan nagyon élveztek. Lehet, hogy Buzád is élvezte. Most honnan kéne tudnia, sosem próbálta ezelőtt.

Zoli elnevette magát.

– Te félsz – jegyezte meg kaján meglepetéssel, és Buzád nem tudta, ezt miből látta, de azt tudta, hogyha Zoli ezt látta, akkor talán látta azt is, hogy Buzád nem tudta, hogyan szeretné. Hogy nem tudta azt sem, hogyan kell szeretni.

– Én…

– Ne féljél. – Zoli megsimogatta Buzád állát. – Nem fog fájni.

Buzád összeszorította a száját.

– Nem félek.

Zoli mosolya lassan szétterült az arcán, ahogy Buzádot figyelte, és Buzád azt hitte, röhög rajta, de Zoli csak nézte őt. Állni a tekintetét, tűrni cirógató ujjait az arcán nehezebb volt, mint Buzád életében eddig bármi, de Buzád megfeszítette minden izmát, nem nézett félre.

Zoli ujjai feljebb kúsztak, elsimogattak egy kósza tincset Buzád homlokából.

– Fogalmad sincs… – Zoli elharapta a szót, Buzád arcát fürkészte. Buzád pislogott.

– Miről?

Zoli nem válaszolt, de közelebb mozdult, Buzád ott rekedt a karja alatt, de nem is tervezett mozdulni.

A szeme lecsukódott, még mielőtt Zoli megcsókolta, mert ez elkerülhetetlen volt. Magától értetődő, az egyetlen logikus következő lépés az események láncolatában. Az ajka elnyílt Zoli előtt, ellágyult abban a csókban, mint a folyó víz. Még sosem csókolták így: mintha a lelkét vették volna birtokba, pedig Zoli érintésében nem volt semmi durvaság. Buzád mégis beleszédült.

Zoli elhúzódott, a szemét félig hunyta. Buzád ajka bizsergett.

– Üm… – Nem jutott eszébe semmi. A saját nevére is alig emlékezett.

Zoli újra megcsókolta, Buzád pedig hagyta, hogy a matracra döntse, fölé nehezedjen. Átvetette a lábát Buzádén, a mellkasuk összesimult, és Buzád azon kapta magát, hogy Zoli nyakát öleli.

– Zolika… – lehelte, miközben Zoli végigcsókolta a torka ívét. – Zoli… – És nem tudta igazán, mit akart elérni, akart-e egyáltalán valamit, mert ez így jó volt, a szemhéja alatt a sötét, a meleg és mindenhol Zoli, Zoli.

Zoli a tréningnadrágja gumija alá csúsztatta a kezét, és Buzád az első simogatástól már érezte, ahogy a gyönyörbe él költözik, türelmetlen hajsza a kielégülés után, de elkapta Zoli csuklóját.

– Ne még… – Zoli felemelte a fejét, de Buzád visszahúzta magához, megcsókolta. – Még ne.

Csak hadd maradjanak így, egymásba fonódva, sietség nélkül, hadd folyjon az idő egy kicsit nélkülük tovább.

Zoli Buzád combjának dörgölte magát, és Buzád felvette a ritmusát, lassú, ráérős ritmust, és amikor végre elélvezett, jólesőn áradt szét benne a kielégülés.

Zoli megtámaszkodott a felkarján, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Buzád kábán felvigyorgott rá.

– Na, hol vannak ezek a fiúk? – És Béla bácsi hangjára helyre kattant minden, vissza a rideg valóságba.

Zoli riadtan legördült Buzádról, feltápászkodott.

– Mindjárt megyek! – kiáltotta ki. Lerántotta magáról a nadrágot, a bokszert, Buzád azt hitte, majd kiesik a szeme, ahogy Zoli lassan ereszkedő merevedését sasolta, de Zolinak ez most eszébe sem jutott. Miután átöltözött, az ajtóból még visszanézett. – Te maradj, pihenj. Kimentelek. – Egy pillanatra megrezzent, mintha Buzád felé akarna lépni, aztán megrázta a fejét, és kirontott a folyosóra. – Itt vagyok!

Buzád kalapáló szívvel visszadőlt a matracra. Megérintette a száját, amin még mindig érezte Zoli csókjait.

Mi a fasz történt vele?

Olyan furán vert a szíve, hogy Buzád azt várta, most majd mindjárt elönti az üresség, az a kurvára-nem-érte-meg érzés, mint egy-egy mosdóban gyorsan lezavart menet után általában, de valami mélységes elégedettségen kívül nem érzett semmit. Leginkább csak még egy csókra vágyott, ami szintén új érzés volt: Buzád sosem szeretett csókolózni, annyira nem mozgatott meg benne a dolog semmit, és csak felesleges időhúzásnak tartotta, amit azért kellett csinálni, hogy a lányok örüljenek, és végre elég nedvesek legyenek a jó részekhez.

De most…

Buzád lehunyta a szemét. Miért várt ezzel idáig, bassza meg? Miért nem jött rá előbb, hogy a srácokat szerette? Miért nem dumálta rá Zolit már kiskorukban, hogy csókolózzanak, csak úgy gyakorlásnak, amikor ez ilyen érzés volt, ilyen mindent betöltő, világrengető érzés?

Nem is emlékezett az első csókjára. Utána a taperolásra igen, az első páros orgazmusra, az első mellre, amit megfogott, mennyire izgult, azért is ivott annyit, alig tudta kitapintani a lyukat, megakadt az ujja a harisnyában, nem tudta, milyen mélyre kell nyúlni a szoknyában, a csuklójának sem volt rendesen hely, és így visszagondolva ő csak bökdöste annak a szegény lánynak talán a csiklóját, de lehet, meg sem találta, csak valamit ott bökdösött a melegben, és a lány udvariasan nyögdécselt, aztán gyorsan leállította, azt mondta, köszi, és kiverte Buzádnak, de csak úgy ímmel-ámmal, tizenhat évesen az azért mégis elképesztőnek tűnt, valaki más ujjaitól elélvezni.

A csókolózás fölött elsiklottak. Pedig ha Buzád hamarabb rájön, talán nem bántott volna meg annyi lányt. Voltak olyanok is, akiket őszintén kedvelt, Bettit, aki mindig segített neki a matekháziban, és pillangós csattokat hordott a hajában, Juditot, a negyvenes pszichológust, aki annyit tudott beszélni a családpszichológiáról és az örökölt traumákról, Rékát, akivel együtt jártak falat mászni. És azt hitte, az a szerelem, hogy szerette hallgatni Juditot, jókat nevetett Rékával, és jólesett neki Betti türelme. De a szerelemnek ennél többnek kellett lennie, nem? Valami másnak, amit Buzád nem értett, mert arra is csak most jött rá, hogy sosem szerette a nőket.

Pedig ha rájött volna…

Talán ő lehetett volna Zoli első csókja. Buzád szeme felpattant. Ő lehetett volna Zoli első csókja, és mégsem ő volt. Zolinak volt egy szerelmi élete, amiről Buzád semmit sem tudott, ami csak most kezdett derengeni neki, és a gondolattól felkavarodott a gyomra.

*

Buzád minden zakatoló gondolata ellenére elaludt az ágyban, miközben a kinti nyüzsgést hallgatva megpróbálta kiokoskodni, ugyan ki lehetett Zoli első csókja.

Mikor felébredt, a félhomályban azt sem tudta, reggel volt-e vagy este. Zoli leguggolt mellé.

– Jössz enni? Rendelünk pizzát.

Buzád felkönyökölve átfogta a férfi tarkóját, közelebb húzta, újabb csókokra. Zoli megingott, megtámaszkodott Buzád két oldalán, és Buzád a válla ívébe temette az arcát. Fellélegzett.

– Maradj itt velem – mormolta.

Zoli mellkasa megreszketett egy feltörő sóhajjal, Buzád halántékának simította az arcát.

– Felment a lázad?

Buzád hümmögött.

– Lehet. Azért maradj itt velem.

Zoli felszusszanva elhúzódott.

– Inkább gyere ki. Kapsz pizzát meg gyógyszert, jó?

Buzád a kezébe fogta Zoli arcát, felvigyorgott rá.

– Tudtad, hogy nekem te voltál az első csókom? – Az első igazi csókja.

Zoli szemén félelem suhant át, de a hangja száraz volt, amikor megszólalt.

– Persze, Buzád, én meg a pápa vagyok. Na, kapd össze magad! – Megpaskolta Buzád oldalát, mielőtt elhúzódott.

Buzád nyögve felült.

– Neked ki volt az első csókod? – kérdezte, miközben öltözött. A sötétben Zoli pulóverét kapta magára, észrevette már az anyagánál, de nem cserélte le.

– A Papp Sanyi hetedikben. Na, kész vagy?

Buzád megtorpant.

– A Papp Sanyi?! Hetedikben?! – Nem is tudta, min akadjon fent először: hogy Zoli előbb csókolózott, mint ő, vagy hogy éppen a Papp Sanyival.

– Irigy vagy, mi, hogy én korábban kezdtem. – Zoli vigyorogva eligazgatta Buzád haját. – Mind tudtuk, hogy akkor még csak a szád volt nagy, hogy így a bulák, meg úgy a bulák.

– De pont a Papp Sanyi…! – Hiszen a Papp Sanyi csőfarmerben járt, megnövesztette a haját, affektálva beszélt, és mindenki tudta róla, hogy…

– Mi a baj a Papp Sanyival? Jó srác, most IT-s valahol. Néha látom Facebookon. – Zoli kifelé indult, de nem, ezt még nem beszélték meg. Buzád visszarántotta őt.

– Miért pont a Papp Sanyi? Hányszor találkoztatok? Nekem miért nem mondtad, hogy…?

Zoli ellökte magától, bosszúsan elnevette magát.

– Mi a fasz bajod van?

– Miért pont a Papp Sanyi?

– Mert akartam, baszd meg, azért! – dörrent rá Zoli. – Mert a Papp Sanyi akart engem, én meg akartam, hogy akarjon, azért!

– Nekem sosem mondtad.

– Miért mondtam volna? – köpte Zoli. – Amikor most sem érted.

– Mert a Papp Sanyi… – kezdte Buzád nagy elánnal, de benne rekedtek a szavak. Hiszen a Papp Sanyiról mindenki tudta, hogy… meleg. Ennyi. Ez taszította őket olyan nagyon annakidején, és ahogy Buzád most magára nézett, felfordult a gyomra.

Sosem pécézte ki magának Papp Sanyit nyíltan, de ott volt párszor, ha lökdösődni kellett. Zoli sosem; Zoli ilyenkor vagy vécére ment, vagy a sulibüfébe.

Buzád tompán elnevette magát.

– Olyan, mint valami szar tinifilm, nem? Te, az ügyeletes zsarnok legjobb barátja az osztály kockájával. Nem klisé?

– Azért ez filmtől távol van – morogta Zoli. Összefonta a karját a mellkasa előtt, úgy nézte Buzádot, feszülten, mint aki újabb támadásra vár.

Buzád elmosolyodott.

– Őt szereted?

Zoli zavartan leeresztette a karját.

– Bárcsak. – Elröhögte magát. – Bárcsak. Lehet, akkor most nem itt tartanék.

Buzád lenézett zoknis lábfejére.

– Hogy bírtad ki? – kérdezte halkan. – Ennyi évig mellettem?

Zoli megvonta a vállát.

– Gyerekek voltunk. Úgyis csak az számított, hogy legyen kivel focizni.

Buzád elharapott egy mosolyt. Persze. Focizni legalább még jó volt.

*

Buzád most kivételesen hálás volt a hirtelen támadt betegszabadságáért. Ebéd után, amíg a többiek visszatértek a konyhabútorok beszereléséhez és újraragasztásához, ő kiosont a kocsiba egy takaróval a vállán, és bekuckózott az első ülésre.

Első körben a Papp Sanyinak írt Facebookon, hogy bocsánatot kérjen. Először meg sem ismerte, de végül megtalálta Zoli ismerősei között. Nem számított sokra, de azért elmondta, hogy őszintén sajnálja, amit a Sanyival tett, hogy gusztustalan, genny dolog volt, és hogy most már érti… Már ért mindent, amit akkor nem. És elküldte.

Aztán végiggörgetett az elmentett telefonszámain, a rengeteg beszívecskézett cicám, szívem és pucus között, és felhívta azokat, akiket piros iksszel jelölt meg, ők voltak, akiket kidobott vagy ghostolt. Törölni sosem törölt senkit; ez dicsőségfal is volt, bizonyítéka annak, mennyien akarták őt.

– Szia, Buzád vagyok – kezdte, amikor a vonal túlvégén felvették a telefont –, emlékszel még rám? Remélem, nem hívlak rosszkor… Csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért olyan szemét tetű módon viselkedtem veled, rohadt dolog volt, és sajnálom.

Aztán a lányokra bízta, mit kezdenek vele. Volt, aki rácsapta a telefont. Volt, aki fel sem vette, volt, aki már eleve blokkolta a számát. Volt, aki elhordta mindennek, ez volt a leggyakoribb. Hogy egy szemét geci, akinek amúgy is kicsi a farka, egyetlen nőt sem tudott kielégíteni, hogy ütötte volna el egy autó vagy esett volna pirítóstól a fürdőkádba, és egyébként is, neki nincsen szíve, soha nem is volt szíve, és előbb-utóbb erre mindenki rá fog jönni, el fogják hagyni, és egyedül hal meg, öregen és betegen, és nem lesz már segítség. Ha lesz háziállata, az fogja megenni a hulláját, és örüljön neki, mert legalább ennyi haszna volt valakinek.

Volt, aki megkérdezte, honnan jött ez a hirtelen telefon, nekik Buzád elhadarta őszintén, de zanzásítva, mennyi mindenre jött rá magáról az utóbbi két és fél évben. Egyesek ilyenkor csapták rá a telefont, rögtön miután kimondta, hogy buzi, és ez fájt a legjobban, hogy ennyire érte meg őszintének lenni.

Volt, aki nem is tudta, mit mondjon, és inkább zavartan letette. Volt, aki nem is emlékezett Buzádra, bár Buzád sejtette, hogy hazudik. Volt valaki, akit azóta Botondnak hívtak, és bár nem bocsátott meg Buzádnak, felajánlotta, hogy elküldi egy LMBT-barát pszichológus számát, aki neki is segített. Buzád ezt udvariasan visszautasította. Neki nem kellett pszichológus, neki az kellett, hogy végre elfogyjanak ezek a kurva nevek, hogy végre kiegyenlítse a számlát, hogy végre elengedhesse a telefonjában kísértő szellemeket.

Már besötétedett, mire a lista végére ért. A Papp Sanyi közben visszaírt, ami meglepte, Buzád minimum tiltásra számított.

„Szia, emlékszem rád. Régen történt, nem akarok erről beszélni, de a Martinovics Zolit mindig kedveltem. Remélem, azóta jobb barátai vannak.”

Buzád nem tudta, erre válaszoljon-e. Sanyi profiljára navigált, meg tudja-e még nézni, de Sanyi nem tiltotta le. Válaszra várt volna?

Buzád telefonja megpittyent, az utolsó húsz százalékát élte fel, Buzádnak sietnie kellett azzal az utolsó hívással. Kilépett a Facebookról, és benyomta az utolsó hívást.

Nem volt kellemes. Barbi mindig határozott lány volt, nem elég határozott hozzá, hogy ő dobja ki Buzádot, de elég határozott ahhoz, hogy elhordja mindennek. Előkerült a szokásos egyedül fogsz megdögleni, nem tudod, hogyan kell szeretni, csak egy felesleges púp vagy a világ hátán duma. Buzád annyit hallotta már, hogy kezdte kizárni, de időről időre visszarántotta magát, mert nem lett volna fair ignorálnia a nőt, amikor éppen azért hívta, hogy bocsánatot kérjen.

– És a legrosszabb, érted – mondta éppen Barbi, amikor kattant a kocsi ajtaja –, a legrosszabb, hogy én sírtam miattad, érted… – Zoli csusszant be az első ülésre.

Buzád felnézett, de nem halkította le a telefont. Hiszen Zoli is ugyanezt gondolta Buzádról: hogy önző köcsög, aki képtelen szeretni.

– …sírtam miattad, mert azt hittem, van köztünk valami, valami igazi, baszd meg, és annyira hülyének éreztem magam, de te még azt sem érdemled meg, hogy leköpjelek, a kurva életbe, érted, annyit sem, a cipőm sarkát nem törölném beléd…

– Jogos – mormolta Buzád, mert Judit egyszer azt mondta neki, mennyire fontos éreztetni másokkal, hogy az érzéseik számítanak. – Jogos az érzés.

Meglepetten felemelte a fejét, amikor Zoli átnyúlt előtte, elvette a telefont a műszerfalról.

– Most már elég lesz, Barbika, jó?! – mordult fel. – Tegyük le szépen, értem?! – Azzal kinyomta a telefont.

Buzádnak nem volt energiája, hogy kiabáljon vele.

– Azt fogja hinni, hogy egy szemét állat vagyok, amiért rácsaptam a telefont.

– Egyáltalán minek hívtad?! – Zoli ökölbe szorította a kezét. – Ennyire nem bírtad ki nő nélkül?

Buzád ernyedten kinyújtotta a kezét a telefonjáért, és kitörölte az utolsó számot. A telefonkönyve üres volt: csak Virgíniusz maradt az egyesen, Zoli a kettesen, Immakuláta a hármas gyorshívón, és az a rengeteg dühös, fájdalmas szó a fejében.

– Bocsánatot akartam kérni.

– Miért?

– Mert rosszul bántam vele. – Buzád a kormánykeréknek támasztotta a homlokát. – Miért tetted le?

Zoli összeszorította a száját.

– Mert nem beszélhet így veled.

– Miért? Te is ezt mondtad.

– Nem ezt mondtam! – mordult fel Zoli.

– Akkor mások mondták. Számít, ki volt, hogyha igaz? – Buzád lehunyta a szemét. – A Papp Sanyi üdvözöl. Vagy olyasmi. Mindig kedvelt.

– Írtál a Papp Sanyinak? – Zoli őszintén meglepettnek hangzott.

– Mhm. Reméli… – Buzád hangja megremegett. Mély levegőt vett. – Reméli, azóta jobb barátaid vannak. – Átnyújtotta Zolinak a telefonját. – Írsz valamit? Én nem akartam neki csalódást okozni.

Zoli megnézte a telefont, a képernyő kékre festette az arcát, árnyékok játszottak a szája sarkában. Elmosolyodott.

– Szépen mondtad.

– Mit? Hogy geci görény vagyok?

Zoli nem emelte fel a fejét.

– Nem te vagy a geci görény, hanem az volt geciség, amit csináltál. – A hüvelykujjával végigsimogatta a telefon képernyőjét. – Te írtad.

Buzád elfordította az arcát.

– Miért nem mondtad előbb? – motyogta. – Hogy… utálsz engem?

– Nem utállak. – Zoli hangja megfeszült a sötétben.

– Akkor azt utálod, ahogy élek. Ugyanaz. – Hiszen az is Buzád volt, minden döntés, minden elvesztegetett év. – Miért nem szóltál előbb?

– Mit csináltál volna, ha szólok? – Zoli úgy tette fel a kérdést, mintha őszintén érdekelné a válasz.

Buzád megrántotta a vállát.

– Nem tudom. – Pedig tudta: kiakadt volna. Talán nem beszél Zolival soha többet. Hiszen ő csak azt csinálta, amit egy férfinak kellett, amire a természete hívta, Zoli ezt nem vethette a szemére. És arról fogalma sem volt, hogy az egészet csak kitalálta.

Zoli ujjbegyei megsimították a kezét. A férfi lassan összefonta az ujjaikat.

– Sosem gondoltam, hogy ahogy élsz, az rossz – suttogta. – Nem jutott eszembe. Csak később, a börtönben…

Buzád kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de helyette csak erőtlen zokogás tört fel belőle, éles, csukladozó. A kézfejét a szájára szorítva megpróbálta elnyomni, de Zoli még mindig fogta őt, és csak húzta magához.

Buzád engedett. Zoli a karjába gyűjtötte őt, elfogta előle az utcai lámpák fényét, betakarta őt a testével, és Buzád ettől csak jobban sírt, mint valami idióta, mert ez jó volt, a csend, a meleg és a sötét, Zoli mindent betöltő ölelése, jó volt, és ő nem érdemelte meg.

– Miért nem utálsz jobban? – préselte ki magából.

– Mert te vagy a legjobb barátom. Mit nyerek vele, ha utállak? – Zoli hangja nedvesen elfulladt. – Ezt te mondtad nekem. – Buzád nyakába temette az arcát. – Majdnem meghaltál miattam. A családod… Mindenki. Énmiattam. Te meg azt sem értetted, miért kéne haragudnod, te szerencsétlen hülyegyerek, én így hogy utáljalak? Nem tudlak utálni. Nemet mondani sem tudok neked, bassza meg! Nem látod? – Megrázta Buzádot. – Hülyegyerek. – Elhalkult. – Meghalnék érted, ha hagynád.

Buzád felkapta a fejét.

– Hülyeséget csinálsz, Zolika, megverlek, értjük egymást? – bökte meg a férfi mellkasát. – Meg mersz halni, megverlek. Visszarángatlak a sírból, és megverlek. Világosan mondtam?

– Úgyse tudsz megverni – vigyorodott el Zoli. Megtörölte a szemét. – Úgyis csak pattogsz.

Buzádnak most nem volt ereje pattogni. Helyette Zoli mellkasához simult.

– Te csak ne haljál meg, Zolika, jó? Senkiért sem. Te csak jöjjél össze szépen a szerelmeddel, és legyél boldog. Majd én elintézem. – Megsimogatta Zoli arcát. – Tudod, hogy mindent el tudok intézni.

– Tudom.

Zoli csókja váratlanul érte Buzádot, a rövidsége, a céltalansága különösen, mert Zoli már el is húzódott, levigyorgott Buzádra. Mintha nem akart volna mást, csak azt a csókot, azt a bélyeget Buzád ajkára nyomni.

Buzád visszafészkelte magát Zoli karjai közé. Ügyetlenül, féloldalasan már a férfi ölében ült, fészkelődött, hogy elférjen.

– Nem lesz féltékeny a szerelmed, Zolika? – kérdezte halkan. – Hogy megcsókoltál valaki mást?

Zoli elnevette magát.

– Nem lesz.

– Mesélsz róla?

– Nem mesélek. Talán egyszer. Ha vége a világnak, elmesélek mindent.

– Miért ilyen szupertitkos? Ismerem?

– Ismered – hagyta rá Zoli, és nem mondott többet. Buzád a férfi mellkasára tapasztotta a fülét, hallgatta Zoli egyenletesen dobogó szívét.

– Akkor azt meséld el, milyen érzés. Szerelmesnek lenni. Mintha ötéves lennék.

Zoli elröhögte magát.

– Mi, arra vagy kíváncsi, vannak-e pillangók a pocidban?

– Azért annyira nem ötéves – bökte oldalba Buzád mosolyogva. – Csak… Milyen érzés? Soha senki nem hajlandó megválaszolni ezt a kérdést.

Zoli megnyalta az ajkát.

– Az elején… tényleg voltak pillangók. Néha később is. Csak egy mosolytól vagy egy szótól. Emlékszem, kilencedikben anyám az Íliászt olvasta fel nekem, nem lehetett kibújni alóla, és sosem értettem ezt az egész szép Helénás dolgot, de másnap bementem a suliba, és… kaptam egy mosolyt. Azt, amelyiket a legjobban szerettem.

– Mi, több van? – hördült fel Buzád.

– Rengeteg. És ő rám mosolygott, és akkor megértettem az egész Íliászt, mert én is hagynám az egész világot elveszni a francba, ha… ő közben úgy néz rám.

Buzádnak ez lehetetlennek tűnt. Mi lehetett ilyen különleges egyetlen emberben? Ő biztos nem hagyna elveszni egy egész háborút, csak azért, mert valami szépfiú a szemét rebegteti felé.

– És még? – kérdezte inkább, hátha volt valami, amit ő is megértett.

– Ismered minden nézését. Ahogy az állkapcsa görbül. Csak úgy beléd ivódik, pedig nem is próbálkozol. Ezernyi szempár közül is felismernéd az övét.

Buzád még sosem ismert senkit ennyire. Kinyitotta a száját, de Zoli most már noszogatás nélkül is folytatta.

– Egy idő után már nem is izgulsz. Egy idő után csak megnyugszol. Úszik minden a szarban, de ő ott van veled, és hirtelen minden rendben lesz. Csak akkor nem, amikor őt bántják. – Buzád megfeszült. – Akkor soha nem lesz semmi újra rendben.

– A Papp Sanyi…?

– Nem a Papp Sanyi. – Zoli megsimogatta Buzád hátát. – Mondtam, hogy nem a Papp Sanyi.

– Jó. – Buzád kifújta a levegőt. – Akkor jó.

Zoli egy darabig hallgatott, Buzád hátát cirógatta.

– Néha azt hiszem, már elmúlt – szólalt meg. – A böriben volt, hogy egy teljes napig nem gondoltam rá, örültem a fejemnek, milyen ügyes vagyok, aztán megláttam valamit, és egész éjjel azt képzeltem el… mit csinálhat éppen.

– Mármint… veri-e magának? – sandított fel rá Buzád vigyorogva.

– Azt is. Meg csak úgy. Alszik-e. Tud-e aludni. Haragszik-e rám. Gyűlöl-e engem, elátkozza-e a nevemet… – Halk kattanással becsukta a száját. – Ilyesmik – mondta ki aztán.

Buzád felemelte a fejét.

– Szóval tudta, hogy börtönben vagy! – Ez már egy nyom volt, valami, amin el lehetett indulni. Vajon ki tudott róla, hogy Zoli börtönbe került? Buzád nem tudta elképzelni, hogy Erika ezt feltette volna a Facebookra.

– Miért, engem másért nem is lehet gyűlölni?

– Téged semmiért sem lehet, Zolika. Aki gyűlöl téged, azt megverem.

Zoli elnevette magát, átkarolta Buzád derekát.

– Miért pont most? – suttogta, és a hangjában újra ott feszült az a titkos fájdalom. – Hogy jött neked ez az egész éppen most?

– Hogy buzi vagyok?

– Az. Miért pont most?

Buzád Zoli nyaka ívébe hajtotta az arcát, beszívta a férfi hideg aftershave illatát.

– Emlékszel, amikor leszoptalak a szaunában?

Zolin reszketés futott át, Buzád érezte, ahogy a vér a férfi ölébe szökik, és rájátszott még, vigyorogva fészkelődött. Zoli felmordult, elkapta Buzád derekát.

– Na, azért – jelentette ki Buzád. – Meg a Tas segge miatt.

– A Tas… – Zoli ajka elnyílt, de aztán csak egyetértően hümmögött. – Azt értem. Csak ne lenne…

– …az a hülye bajusz – vágta rá Buzád, mire Zoli nevetve rábólintott.

Buzád Zoli mellkasának dőlt, az ujjaival babrált.

– Láttál már szerelmeseket, Zolika? – Kitapintotta a férfi gyűrűsujján a gézt. – Nem azt a tinglitangli lófaszt, amit a kamaszok csinálnak a villamoson, meg a párok, amikor nyalják egymást, és senkit nem basznak át vele, hogy ők most boldogok. Igazi szerelmeseket.

– Azt hiszed akkor nem láttam – hunyorgott le rá Zoli.

– Én se. Csak Virgíniuszt meg a Tast. És én… nem tudtam, hogy ezt lehet. Hogy nem csak a negatív van… – Nem csak az űr, a jég, a semmi… – …hanem a pozitív is. – Zoli vonásait fürkészte a félhomályban, a szája belezsibbadt az előző este csókjainak emlékébe, és utána a meleg, cseppfolyós elégedettségbe. Közelebb hajolt, lopott egy csókot. – Én nem tudtam, hogy lehet máshogy is – súgta Zoli elnyíló ajkaiba.

Érezte Zoli lassú mosolyát.

– Én sem.

Fény vetült rájuk, elvakította Buzádot, és mikor hátrahőkölt, beverte a fejét a műszerfalba. Egy idegen autó csikorogva leparkolt a feljárón.

– Mi a fasz?!

Zoli ügyetlenül próbálta lehámozni magáról Buzádot a félig nyitott ajtóban, miközben ő maga is majdnem a földre szédült. Mire végre sikerült szétválniuk egymástól, a rendőrök már a kapunál jártak.

– Ne már, hogy kijöttek! – nyögte Buzád. – Ilyen faszságért…

 A rendőr már a rozsdás vaskapu tetején kopogtatott, Buzád szemébe világított a zseblámpájával.

– Martinovics Zoltánt keresem, itt van?

Buzád már lépett volna előre, hogy ő Martinovics Zoltán, ha az kell, csak Zolit ne nyaggassák, de Zoli visszarángatta.

– Hülye vagy, baszd meg? – Felemelte a hangját. – Tessék. Mi kéne?

– Mi történik? – Már Erika is a teraszon volt, lesietett a három kőlépcsőn, nyomában a bátyjával.

– Mi tetszik?

– Kovács őrmester vagyok a megyei rendőrségtől. Bejelentést kaptunk, hogy Viki nénitől… – A rendőr megköszörülte a torkát. – Hevesi Viktóriától eltulajdonítottak egy baromfit. Megengedik, hogy körbenézzünk a telkükön?

Buzád elkapta Zoli tekintetét, majd Zoli az anyjára pillantott megerősítésért. Erika a kezét tördelte; Buzád szerint már ez alapján halál bűnösnek néztek ki.

Végül Erika bólintott, és Zoli elindult, hogy kinyissa a kaput.

– Tessék. – Félreállt az útból, hogy a rendőr elférjen. – Nézzenek körbe.

– Úgysem találnak majd semmit – szúrta közbe Buzád.

Kovács őrmester körbevilágított a zseblámpájával, az éles fény megakadt a bokrokon, a kapu melletti kivágott fa csonka tönkjén.

– Azt majd meglátjuk.