Aznap este Erika rokonaihoz voltak hivatalosak vacsorára, és Buzád nem értette, miért izgul ennyire. Mi volt olyan nagy szám Erika rokonaiban?

Bármi is volt, ő azért átvette a pólóját egy gyűrött ingre, amit a többi ruhájához hasonlóan csak úgy bedobált a táskájába, kisuvickolta a bakancsát, majd a telefonja képernyőjén figyelve az eredményt, belőtte a haját is. Ez utóbbi szokatlan volt, évek óta nem kellett ilyesmivel törődnie, és még nem tudta igazán, mások hogy csinálták azt a lazán kócos frizurát, amin mégis látszott az ápoltság. Ő inkább csak úgy nézett ki, mintha akkor gördült volna ki az ágyból. Oké, hogy legtöbbször így volt, de ennek azért nem kellett volna látszania!

Zoli az ajtófélfának támaszkodva, sötét tekintettel figyelte, ahogy készülődött. Amióta összefutottak Krisztával, be volt rágva Buzádra, mintha talán Buzád tehetett volna a kattant szomszédaikról.

– Vigyázzál, mert ha pofákat vágsz, úgy marad az arcod! – szólt hátra.

– Inkább öltözz át te is – veregette meg a fia vállát Erika, aki éppen kifelé iszkolt, hogy a kisteherautó visszapillantójában megfésülködjön. Igaz, nem sokat láthatott odakint, mert lassan rájuk ereszkedett a szürkület.

Zoli újabb pofákat vágott, de azért levette a pólóját. Buzád mellkasában benne rekedt a lélegzet.

– Baszd meg, Zolika – szaladt ki belőle. Most látszott csak igazán, mennyit ért a gyúrás, hogy Buzád látott mindent, amit a zuhanyzó gőzében eddig nem: azokat az izmos karokat, a minden mozdulatra sápadt bőr alatt felhullámzó izmokat, az erős mellkast és a rajta göndörödő, finomszálú világos szőrt. Buzád fején átfutott, milyen lenne hozzádörgölni az arcát, mire legszívesebben felpofozta volna magát. Mi a fasz baja volt?

– Mi van? – Zoli most teljes testében Buzád felé fordult.

Buzád megköszörülte a torkát. Az arcába vér szökött, ami kész orvosi csoda volt az álló farka mellett.

– Szólhattál volna, hogy te itt sztriptízelni fogsz – motyogta –, hát szívrohamot kapok. – Ügyetlenül kikapcsolta a kameráját, a zsebébe tömködte a mobilját. – Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet, na, húzzál bele! – Azzal kirontott a teraszra, átugrott a korlátként épített virágágyásokon, és bevágta magát a kocsiba.

– Jól vagy? – kukkantott be az ablakon Erika nevetve. – Mi baj van?

Buzád szívott egyet az orrán.

– Szerintem bujkál bennem valami.

– Tényleg? – Erika aggódon fürkészte őt, pedig az ereszkedő sötétben nem láttak mást, csak egymás sziluettjét. – Nem akarsz akkor itthon maradni?

Buzád legyintett.

– Hagyjuk. Már belőttem a hajamat, várnak a csajok. – Úgy tervezték, vacsora után ők Zolival bent maradnak a városban szórakozni, és majd vonattal mennek haza.

– Jól van. – Erika benyúlt az ablakon, megszorította a vállát. – Csak nehogy beteg legyél.

Buzád elszoruló torokkal lepillantott a kezére, a kecses, finom ujjakra, a még mindig hordott jegygyűrűre. Erika keze olyan más volt, mint az édesanyjáé, mégis ő mondta ki a szavait.

– Jól otthagytál, baszd meg – vágódott be mellé Zoli, és becsapta az ajtót. – Ennyire mondjuk én sem vagyok rusnya, hogy szaladjál.

– Persze, hogy nem, Zolikám, te nagyon szép gyerek vagy – sietett biztosítani róla Erika, mire Zoli rámeredt.

– Ha így mondod, olyan, mintha gúnyolódnál.

– Bocs. – Erika bemászott az első ülésre. – De mindig olyan szép szemeid voltak, már kiskorodban is. Mint egy tehénnek.

Buzád nevetve felhorkant, Zoli pedig nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de inkább csak annyit mormogott, hogy „kösz," és az ülésébe süppedt.

– Úgy csinálsz, mintha nem így lenne. Pedig a teheneknek szép szemük van – kardoskodott a véleménye mellett Erika. – Az Íliászban sem véletlenül hívják az istennőt mindig tehénszemű Hérának.

– Muter, mi lenne, ha nem égetnél tovább? – morogta Zoli.

– Én élvezem – szólt közbe Buzád.

– Te kussoljál – legyintett felé Zoli –, különben megkérem Virgíniuszt, hogy mutasson rólad kínos gyerekkori képeket. Olyanokat, amin nincsen fogad, jó?

– Ugyan, Zolika, ha a számat akarod nézni, csak kérned kell – duruzsolta Buzád, mire Zoli csak az arcába nyomta a középső ujját. Őszintén feszültnek hangzott.

– Ezt már megbeszéltük, nem?

Buzád a kezét felemelve visszakozott. Nincs több buzi vicc meg kétértelmű utalgatás, ő megértette. Csak azt nem, hogy miért, hogy mire fel volt ez a tömör, áthatolhatatlan elutasítás, pont amikor Buzád végre megismerte önmagát.

Pedig Zoli nem volt homofób, abból ítélve, mekkora mellszélességgel állt ki Virgíniusz és Tas mellett. Sőt, még Buzád volt neki a diszkriminatív geci, amiért elsütött egy kicsit gyengébb szopós viccet.

Talán akkor megértené, ha Buzád... Na. Hogy is hívták azt? Volt erre valami szakszó, de Buzád inkább bele sem mert gondolni. Csak közli Zolival, hogy... hogy mi van, és kész.

Helyezkedett az ülésén, megdörzsölte a térdét. Igen, ezt fogja tenni. Akár most rögtön. Igenis, most rögtön. Nem volt ez olyan nagy dolog, csak így odaböki, mintha cigit kérne. Az sem baj, ha Erika hallja, hiszen Erika is tudott Tasról meg Virgíniuszról. Buzád kifújta a levegőt, Zoli felé fordult.

A hangok elhaltak a torkában.

Zoli, aki eddig a fejét az ablaknak támasztva kifelé bámult az elhaladó sötétbe, megérezte, hogy nézi, felemelte a fejét.

Buzád mély levegőt vett, és újra kinyitotta a száját, hogy kibökje. Mintha cigit kérne...

– Én... – A hangja megremegett. – Én... – Nem tudta kimondani, ott volt a nyelve hegyén, mégsem gördült le róla a szó. – Nincs egy cigid? – dünnyögte Buzád legyőzötten.

Zoli bosszúsan elnevette magát.

– Mintha nem te lettél volna, akitől eddig a cigit kunyeráltam.

– Ja, télleg – motyogta Buzád, az ablak felé fordulva eltakarta a szemét. – A rohadt életbe.

Még egy darabig magán érezte Zoli tekintetét, de a férfi nem kérdezett semmit, és Buzád hálás volt érte. A kocsiban csend volt, amíg Erika be nem kapcsolta a rádiót, halkan hümmögte a dallamot. Ez az adó is retró számokat játszott, de Buzád egészen addig nem figyelt fel rá, amíg fel nem csendült a Száguldás, Porsche, szerelem gumicsikorgós nyitánya.

– Ne! – nyögött fel Buzád nevetve. – Bármit, csak ezt ne! – Virgíniusz az utóbbi időben állandóan ezt bőgette, amíg otthon volt, hiába könyörgött neki Buzád, hogy kapcsoljon valami hallgatható zenét. Most szinte látta őt, miközben leves főzött a tűzhely előtt, és azt hümmögte magában, hogy „szikrázik a briliáns..."

Erika hangosan énekelt, mintha meg sem hallotta volna Buzád nyöszörgését, vagy talán éppen azért.

– Pompás utakon, édes szerelem, éles kanyar után cserélünk... – És ezt Buzád sem hagyhatta annyiban, ha már ennyit hallotta, ő is tudta a szöveget: – Felbőg a motor, rajtad van a sor, angyalszemű, csak egyszer élünk...

Végül egy mély sóhajjal Zoli is beszállt, a refrént már hárman együtt bőgték:

– Száguldás, Porsche, szerelem, száguldás, Porsche, szerelem... – Így robogtak át a sötétségen Siófok felé, és arra a pár percre Virgíniusz is velük volt, és Buzád úgy érezte, most már minden rendben lesz.

*

A találkozás Erika rokonaival meglepően jól sikerült. Irén néni és Béla bácsi örültek, hogy láthatják Erikát, és még azt sem rótták fel Zolinak, hogy két és fél évet leült a sitten. Buzádot is jól fogadták, egy darabig jól elbeszélgettek Béla bácsi saját főzésű pálinkájáról, amiből Buzád már a harmadik kupicát itta.

Csak aztán rátértek az egész Martinovics ügyre, és ebből lett a baj. Egy fél órát eltöltöttek azzal, hogy a nagy gengszter Martinovics Istit szidták, Zoli nagybátyját. Béla bácsit ez különösen szórakoztatta, amíg Erika csak udvariasan mosolygott, Zoli pedig minden szóval egyre komorabb lett, amíg végül kikéredzkedett egy cigire.

Jó sokáig nem jött be, úgyhogy Buzád, valami különös nyugtalanságtól hajtva, utánament a hátsó kertbe. Zoli még mindig azon az egy darab cigin nyammogott, éppen kifújta a füstöt, amikor Buzád mellé lépett.

Megállta, hogy megszólaljon, némán rágyújtott ő is. Egyszerre lélegezték be a füstöt.

– Tudtad, hogy odabent is a csicskása voltam? – szólalt meg Zoli halkan. A nagy üvegajtón át aranyló fény ömlött a tarkójára; nem fordult Buzád felé.

Buzád a nyelvébe harapott, nehogy belepofázzon ebbe a ritka pillanatba, amikor Zoli végre magától beszélt.

– Félelmetes, mekkora hatalma volt. Kint is, bent is. Mintha... maga köré hajlította volna a valóságot. – Zoli bosszúsan felhorkant, mozdult, hogy elnyomja a félig égett csikket, de megállította magát. – És én... azt mondtam magamnak... többet soha. És mégis... És mégis. És szidhatják, amennyit akarják... Szidhatják jogosan, de közben... közben engem szidnak. És nem is... tudnak róla.

Buzád talán még életében nem hallotta Zolit ennyit beszélni, és ő maga talán még életében nem volt ennyire híján a szavaknak. A torkát köszörülve közelebb lépett, ügyetlenül Zoli hátára fektette a tenyerét.

Zoli halkan elnevette magát, lehajtotta a fejét. A cigi felparázslott a szájában.

– Virgíniusz a legbátrabb ember, akit ismerek – dünnyögte. – Még vele is... Vele is úgy beszélt, mintha csak ember lett volna.

Buzád megköszörülte száraz torkát, elvette a kezét Zoli hátáról. Azt kívánta, bár Virgíniusz lenne most itt; Virgíniusz tudná, mit kell mondani. Virgíniusz volt az, akire Zoli felnézett, nem Buzád.

– Hát... Ő is csak ember – motyogta, de nem hangzott meggyőzően. Pedig ő nem tudta, milyen az, így félni valakitől, vita nélkül behódolni neki; ő sosem félt senkitől, mert nem volt rá oka.

Felsandított Zolira.

– Tudod, honnan tudom, hogy ő is csak ember?

Zoli hümmentett egyet.

– Onnan, hogy Immakuláta áthajtott a lábán egy 2008-as Skoda Octaviával, és kórházba került a gecije. Mert a combcsontja ilyen szépen csak az embereknek törik.

Zoli elnevette magát, a válla lassan megereszkedett.

– Tényleg.

– Na, ugye. – Belebokszolt Zoli bicepszébe. – Aztán, ha valaha gond lenne még vele, majd szólunk megint Makinak. Ő lekaratézza, az apácák arra is megtanították.

– Annyi mindent tanítanak ezek az apácák – jegyezte meg Zoli az ég felé pillantva –, lehet nekem is oda kellett volna mennem.

– Apácának?

– Undercover, na? – Zoli elvigyorodott. – Nem állna jól nekem a fityula?

Buzádból kiszakadt a nevetés.

– Tudod mit, miért ne. Ez a huszonegyedik század. – A cigit morzsolgatta az ujjai között. – De nem hiányozna a szex?

Zoli megvonta a vállát. Egy darabig hallgatott.

– Ha már elfogadtad, hogy van, amit sosem kaphatsz meg, akkor nem – szólalt meg aztán. – Akkor már könnyű. Csak be kell betonozni, itt, ni – csapott a mellkasára –, hogy van, amit nem lehet. És akkor nincs gáz.

Buzád torka elszorult, ahogy felnézett Zolira. Félprofilból látta, az elálló füle hegyét, a tarkóját.

– Én nem akarok így élni.

Zoli oldalra sandított. Kinyitotta a száját, majd becsukta.

– Nem is jó – mondta végül. – De egyszer elmúlik.

– Az élet?

Zoli felhorkant.

– Az is. Meg a fájdalom. Egyszer elmúlik, mert el kell múlnia, a kurva anyját, mert én nem vagyok hajlandó úgy leélni az életemet, hogy mindig csak arra vágyom, akit... – A hangja elcsuklott. Halkabban fejezte be: – ...amit nem kaphatok meg.

Buzád mélyen letüdőzte a füstöt, hagyta, hadd égessen.

– Megint a nődről van szó?

– Mhm.

– Azért be kéne próbálnod. Hátha olyan, mint Virgíniusz.

– Az szép lenne – hagyta rá Zoli.

Buzád hirtelen elhatározással elnyomta a cigit, megragadta Zoli kezét.

– Elég volt ebből, Zolika, baszd meg, nem vagyunk mi siratókórus, hogy ennyit keseregjünk! Igenis nőzni fogunk, a kurva életbe, ma este, érted?! – A tolóajtó felé rángatta Zolit. – Most szépen elbúcsúzunk, aszondjuk, hogy sürgős csajozásink van, és elmegyünk. Addig éljek, ha te még ma nem fekszel le valakivel, világos?

Zoli elrántotta a kezét.

– Faszt megyek én csajozni! – Dühösen felnevetett. – Nem akarok csajozni, új életet akarok kezdeni, nem érted?!

– Mi, cölibátusban? – pislogott fel rá Buzád.

– Nem, nem cölibátusban, de... De majd egyszer megismerkedem valakivel, szép lassan, óvatosan, és...

– Persze, a templomban, mi? – forgatta meg a szemét Buzád. – És majd szül neked öt gyereket, meg nyomjátok itt az egészségben, betegségbent? Na, ne basszál, Zolika.

– Olyan rossz lenne az? – mordult fel Zoli. – Te el se tudod képzelni, milyen, nem? Szeretni valakit. Fogalmad sincs róla, mert te úgy használod a csajokat, mint a zsepit, beletörlöd a farkad, oszt mész, de ezt nem így kell, nem fogod fel? Az emberekkel nem lehet így bánni, aztán csak pillogni a két szép szemeddel, amikor öregen és betegen tök egyedül maradsz, és még a sírodra se pisálnak rá!

Buzád kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta. Ott volt megint a torkában az a gombóc, a mellkasában a szaggató fájdalom, és tudta, hogy most, most fog megtörténni, most el fogja bőgni magát, itt Zoli előtt, csak ezért, mert Zoli egy kicsit hangosabban szólt rá.

– Tudod mit, Zolika? – csattant fel, de a hangja remegett. – Tudod mit? Baszd meg magad, jó? – Többre nem futotta, elfulladtak a torkában a szavak, már alig látott a feltörő könnyektől, de azért az ajtót még megtalálta, átcsörtetett a nappalin.

Csak egy pillanatra állt meg, hogy beköszönjön a konyhába, félbeszakította a beszélgetést.

– Bocs – hadarta –, bocs, Erika, Virgíniusz hívott, én... Mennem kell, bocsi, majd... – Nem fejezte be, kifordult az ajtón, kirontott az utcára, és futásnak eredt, azt sem tudta, merre.

Nem ismerte Siófokot, sosem járt még itt, az egész kibaszott Balaton mellett nem járt, mert sosem volt rá pénzük, és anya vagy Virgíniusz mindig dolgozott. Egy parkban lyukadt ki valahol, leszegett fejjel nekigyalogolt egy pavilonnak, káromkodva visszapattant a faoszlopról, és ahogy lerogyott a macskaköves földre, kitört belőle a zokogás.

Hangosan, csukladozva sírt, mert sötét volt, és végre nem látta senki, ő maga sem, hogy nézhetett ki, majdnem harminc évesen, ahogy a földön kuporog. Sokáig tartott, amíg megnyugodott, elő kellett vennie hozzá a telefonját, és végigpörgetni Baby Dee képeit, de még így is nehéz volt összeszednie magát. Elfáradt a bőgésben, és egy idő után már azon sírt, mennyire fáradt, és csak sokára, éles, ziháló lélegzetekkel tudta annyira összeszedni magát, hogy megtörölje az arcát.

Akkor elnevette magát. Ez már nem is szánalmas, inkább röhejes volt, november közepén hangosan zokogni egy néptelen siófoki parkban, mert a legjobb barátja a fejéhez vágta az igazságot. Hiszen Buzád tudta, hogy igaz volt, hogy ő soha nem szeretett, és hogy mások hiába szerették, tudta, de azt nem, hogyan tegye jóvá. És Erikának segíteni a költözésben vajmi kevés volt.

Csak azt nem értette – és ez bántotta a legjobban –, hogy Zoli miért maradt a barátja ennyi éven keresztül, ha mindig tudta, Buzád mekkora gyökér volt. Miért tett úgy, mintha minden rendben lenne köztük, amikor nyilvánvalóan elege volt Buzádból? Miért nem hagyta ott már korábban?

Lehet, hogy Zoli megpróbálta – jutott Buzád eszébe bénító riadalommal. – Zoli megpróbálta leválasztani Buzádot magáról, ezért utasította vissza a látogatásait, ezért költözött el, Buzád ezért kapta azt a pofont is előző nap, mert Zoli nem akarta őt többet az életébe. Csak Buzád ezt nem volt hajlandó megérteni, és most végtelenül fájt a hülyeség.

Fulladozva elnevette magát. Anya mondta ezt régen, amikor Buzád elrontott valamit: ha a hülyeség fájna, fiam, te már ordítanál. Buzád erre mindig jajveszékelve eldobta magát a padlón, és még Virgíniusz és Immakuláta is nevetett rajta, göcögő gyerekkacagással, anya pedig csak a fejét csóválta, és mondott valamit a szemtelenségről, Buzád sosem hallotta, nem hallott semmit a saját nevetős bömbölésétől. És anya letérdelt hozzá, a karjaiba gyűjtötte őt, Buzád pedig élvezte, hogy most őt babusgatják, és nem a másik kettőt. Ahogy most visszagondolt, anya igazából őt babusgatta a legtöbbet, de sosem tűnt elégnek.

Szipogva megtörölte az arcát, benyomta Virgíniusz számát az egyesen, és hallgatta, ahogy a telefon kicsöng.

– Na, végre – szólt bele Virgíniusz –, azt hittem, már sose hívsz. Megérkeztetek? Milyen a ház? Erika küldött róla képet, tényleg melósnak tűnik. Hallottam, hogy lerobbant a kocsi, Huba azt mondja, hogy...

Buzád elvigyorodott.

– Minek kérdezel, ha úgyis mindent tudsz? – vágott a bátyja szavába.

Virgíniusz elcsendesedett.

– Mi történt?

– Mi történt volna? – kérdezte Buzád, és majdnem újra felcsuklott belőle a visszafojtott zokogás.

– Furcsa a hangod.

– Hát csak... – Buzád elakadt, összeszorította a szemét.

– Odamenjek? – A vonal végéről susogás hallatszott, szekrényajtó csapódása, ahogy Virgíniusz készülődött.

– Hogy jönnél ide? – préselte ki magából Buzád.

– Nem tudom. Vonattal. Vagy felkeltem Hubát. – És már szólongatta is, távolról, sziszegve jött a hangja: – Huba. Huba!

– Ne! – emelte fel a hangját Buzád. – Ne. Hagyjad azt a szerencsétlent, nem elég neki, hogy a sógora lettem, még ugráltatom is.

– Nem bánná.

– Nem bánnám – dörmögte a kagylóba Tas is, a hangja álomtól rekedt, és a bevillanó képtől Buzádon átrohant a forróság.

– Tas, te kussoljál! – mordult fel. Ez kellett még neki, pont most, hogy a bátyja pasijára álljon fel a farka. Megint. – Menjél inkább vissza aludni, én most a Virgíniusszal beszélgetek!

Szobaajtó csukódott.

– Bocsánat – szólalt meg Virgíniusz. – De látod, hogy mind odamennénk. Ha szeretnéd.

– Nem kell – sóhajtotta Buzád. – Most már felidegeltél, most már jól vagyok.

Virgíniusz elnevette magát, aztán bűntudatosan hallgatott.

– Mesélj valamit – kérte halkan Buzád.

– Mit meséljek?

– Nem tudom. Valami uncsit, hogy bealudjak rajta. Meséld el megint, hogyan kell másodfokú egyenletet megoldani. – Virgíniusz régen ezt csinálta mindig Immakulátával, ha Immakulátának rémálmai voltak, és ahogy a hálószobaajtó mögött hallgatózott, még Buzád is elaludt rajta, és utána néha fura, matekos álmai voltak, amiben nagy kettesek meg hármasok ugráltak át egyeseket.

– Ott van a képlet. Iksz egyenlő mínusz bé plusz mínusz gyök alatt bé a négyzeten mínusz négyszer á-szor cé, osztva kétszer á-val. Hogyha le szeretnéd vezetni, hogyan kapjuk meg ezt a képletet...

Buzád hümmögött valamit. Ez jobb volt az összes hülye ASMR videónál, amikor Virgíniusz betűket rakott egymás mögé, amiből a világon semmi értelmes nem jött ki, de Virgíniusz beszélt, nyugodtan, egyenletesen, és Buzád szeme lassan lecsukódott.

– És még baszni sem mentünk el – sóhajtotta, mielőtt elaludt. – Pedig Zoli megígérte...

Utoljára egyedül Virgíniusz nevetését hallotta a vonal túlsó végén.

*

Arra riadt fel, hogy valaki kegyetlenül rázza a vállát. Mikor felpillantott, Zoli állt fölötte. Virgíniusz még mindig a vonalban volt, de Buzád nem hallotta, mit mondott. A füléhez emelte a telefont.

– Cső, mennem kell, itt a Zoli. – Azzal letette.

Zoli leült mellé a pavilon padkájára.

– Te nagyon hülye vagy, öcsém – szólalt meg –, idekint aludni novemberben...

Buzád megvonta a vállát. Különösen meleg november volt, tíz fok fele járt az idő, de Buzád meg sem érezte, fűtötte az alkohol meg a harag. Kimerülten az oszlopnak döntötte a fejét.

– Virgíniusz... jól van? – kérdezte Zoli óvatosan. – Anyámnak azt mondtad...

Buzádnak nem volt kedve Virgíniuszról beszélgetni, de úgy tűnt, ő volt az egyetlen, akiről beszélgetni tudtak.

– Jól van. – Mély sóhajjal felemelte a fejét. – Hogy találtál meg?

– Gondoltam, a vonathoz jöttél. – Zoli ügyetlenül a mögöttük meghúzódó sötét, tornyos tömeg felé intett. – De már elment az utolsó.

– Ez a vasútállomás? – Még szép, hogy Buzád ilyen jól eltalálta.

Zoli igent hümmögött. Hallgattak, csak a feltámadó szél neszezett.

– Nem gondoltam komolyan – szólalt meg aztán Zoli.

– Pedig igaz.

Zoli felemelte a fejét, mintha mondani akarna valamit, aztán nem mondta ki, csak megrántotta a vállát. Buzád lehunyta a szemét. Nem akarta, hiszen minden mindegy volt, de a szíve így is zakatolt.

– Zolika?

– Hm?

– Én buzi vagyok.

Tessék. Megvolt, kimondta, és most szuszogva elernyedt az oszlop mellett. Végre. Kint volt, létezett a tény.

Zoli felprüszkölt.

– Ittál?

– Mi? – Buzád a homlokát ráncolva felegyenesedett. – Nem ittam. – Annál a három kupica pálinkánál többet, de már alig érezte.

– Akkor mi van?

– Az, hogy buzi vagyok, az van! – tárta szét a karját Buzád.

Zoli rámeredt, a sziluettjét aranyló fénybe vonta a közvilágítás.

– Ez egy nagyon szar vicc.

– Nem viccelek, Zolika, baszd meg! – Buzád ingerülten elröhögte magát. – Ezt full komolyan mondom neked, hogy én buzi vagyok, oké? Homó, nem érted?!

– Nem vagy az.

– Dehogynem vagyok, hát én mondom neked! – pattant fel Buzád. – Miért nem hiszel nekem?!

– Mert te nem vagy buzi.

– De ha mondom, hogy az vagyok! – csattant fel Buzád. – Miért olyan hihetetlen, hogy én a faszt szeretem?

– De nem... Nem, az nem lehet, mert mi van a csajokkal, Buzád?! – emelte meg a hangját Zoli. Megragadta Buzád gallérját, közelebb rántotta. – Mi van a csajokkal, azzal a rengeteg nővel, azzal a rengeteg bulival, állandóan, állandóan...

A hangja Buzád ajkába fulladt, mikor Buzád megcsókolta, az ujjai elernyedtek a férfi gallérja körül.

Buzád ellépett tőle, megnyalta a száját. Azt nem tudta, mi lesz ezután, hogy Zoli megüti-e, vagy csak simán otthagyja, de talán megérte ez is azért a döbbent tekintetért, amivel most a férfi pislogott rá.

– Most már hiszel nekem?

Zoli felhördült, élesen beszívta a levegőt. Elkapta Buzád ingét, magához rántotta, Buzád pedig várta a pofont, várta a fájdalmat, a vért, várta, hogy most elveszíti a legjobb barátját.

Zoli az ajkába kapott, foggal-körömmel csókolta, és Buzád felnyögött, hagyta, hogy Zoli a szájába nyaljon. A háta a pavilon oszlopának feszült. Zoli ujjai a fenekébe martak, most a hátát fogták át, a derekát simították, Buzád hajába túrt, a torkára harapott, ez volt az egész világ, ez a durva, telhetetlen érintés, mintha Zoli egyszerre Buzád egészét akarta volna a tenyerében tartani, a csókja pedig inkább birkózás volt, inkább földrengés, inkább természeti katasztrófa. Buzád levegőt sem kapott, de mégis egyre csak húzta őt magához.

Nem tudta, hogyan, de Zoli már a földre birkózta őt, eldőltek a macskaköves pavilonban, és Zoli Buzád farkára markolt, a tenyere forró volt, érdes, és Buzád felnyüszített, a csípője megrándult, Zolinak feszült, Zoli pedig befogta a száját, ne kiabáljon, pedig az ő torkából is felbugyborékolt valami erőtlen, szuszogó szűkölés, és amikor pár perc múlva Buzád elélvezett, üvölteni akart, de helyette csak Zoli ujjába harapott. Zoli megfeszült, felnyögött, majd remegve elernyedt, Buzádra dőlt. Ziháló lélegzete forrón Buzád nyakának csapódott.

– Aztán remélem, rendesen nyomot hagytál magad után. – Buzád meglegyintette a férfi fenekét, mire Zoli fészkelődött, de nem kelt fel. Pedig nehéz volt, a bőre égetett, ahol Buzádhoz ért.

Buzád megnyalta az ajkát; még érezte rajta Zoli acsargó csókjait.

– Mi volt ez, Zolika? – kérdezte halkan.

Zoli felkönyökölt, elvigyorodott.

– Tenyér – emelte fel a kezét –, köszönj fasznak. – Azzal megpaskolta Buzád arcát, majd legördült róla, felhúzott térdeire dőlt, hogy kifújja magát.

Buzád elnevette magát, törökülésbe ült.

– De tényleg. Mi volt ez? – Úgy érezte, mintha Zoli áthajtott volna rajta egy úthengerrel, de olyan jólesőn. Még senki sem volt olyan boldog, hogy kilapították, mint most Buzád.

Zoli lesütötte a szemét.

– Nem tudom – suttogta. – Nem gondoltam át. Véletlen volt.

– Véletlen? – hökkent meg Buzád. – Már bocs, de hogy lehet véletlenül kiverni valakinek? – Valami ragadt a torkában, forrón, ahogy nevetés vagy futás után szokott. Óvatosan megkockáztatta a kérdést: – Zoli, te...?

Zoli bólintott, majd eltakarta az arcát.

– Sosem kellett volna, hogy megtudd. Sosem akartam elmondani, csak te most kitaláltad ezt a hülyeséget – vágta oda –, és én...

Buzád túl fáradt volt, hogy összevesszen Zolival.

– Még mindig nem értem, miért hülyeség, hogy én ki vagyok.

– Mert nem igaz, mert hazugság – szakadt fel Zoliból –, mert előtte évekig csak azt néztem, ahogy te csajozol, és tőlem is azt várod, hogy csajozzak, és habzó szájjal vágsz pofán mindenkit, aki körülötted kiejti azt a szót, hogy buzi, én meg gondoltam magamban, hogy oké, erről nem beszélünk, nem baj, de most te elkezdted ezt... Elkezdted, és... – Zihálva megtorpant, elhallgatott.

Buzád szemét elfutotta a könny, de lenyomta magában, mert aznap eleget sírt már.

– Nagyon szar volt? – kérdezte halkan. – Velem barátkozni.

Zoli megrántotta a vállát.

– Nem. Ez van, ezt kell szeretni.

– Nem kell. – Buzád lesütötte a szemét. – Elmenjek? – Talán jobb volt így Zolinak, ha már Buzád ennyi mindent ráerőltetett, amit Zoli soha nem is akart.

Zoli megrázta a fejét.

– Ne. Csak csajozni ne menjünk többet, mert most már tényleg agyfaszt kapok.

– És melegbárba? – húzta ki magát Buzád. Megszorította Zoli térdét. – Legközelebb menjünk melegbárba, jó?

Zoli elnevette magát.

– Ha nem fájna így az ujjam, azt hinném, Béla bácsi pálinkája taccsra tett, és ezt az egészet csak behaluzom.

– Az ujjad...? – Buzád zavartan lepillantott Zoli kezére, a keze alatt lassan terjedő vérfoltra. – Jézusom! – Elkapta Zoli kezét, a mobilja zseblámpájával rávilágított. Buzád fogai áttörték a bőrt, és most Zoli egész gyűrűsujja úszott a vérben. – Geci... – szisszent fel Buzád.

Felrángatta Zolit a földről, az állomás felé húzta. Odabent talán volt víz, kötszert is kérhettek valakitől, egy ragtapaszt. Buzád csak nem haraphatott olyan mélyre, hogy annak nyoma maradjon.

– Nem baj – tiltakozott Zoli –, nem gáz... Jól van az úgy...

– Te hülye vagy, baszd meg, túl sok vért vesztettél – mordult rá Buzád. – Ezt akkor is ki kell tisztítani.

Az állomáson a jegypénztár már zárva volt, csak egy unatkozó állomásmester szívta a cigit a büfé mellett. Zoli engedelmesen követte, nem volt miért sietniük: legkorábban négykor indult busz a szomszédos állomásról.

– Hát maguk? – pillantott rájuk az állomásmester unottan.

– Csak vizet szeretnénk. – Buzád felmutatta Zoli kezét. – Haveromat megharapta...

– Egy veszett kutya – vigyorodott el Zoli. Buzád a lábára taposott volna, de Zoli ellépett előle.

– Az bizony nem jó. – Az állomásmester megvakarta a fejét, de úgy, mint akit cseppet sem érdekel. Elcsoszogott az iroda felé, és Buzád reménykedve követte, rángatta magával Zolit is.

Csigatempóban, de a férfi végre kinyitotta nekik a mosdót.

– Intézzék el, aztán nézzenek el a kórházba is. Nehogy feldobja itt nekem a talpát – biccentett Zoli felé, majd visszacsoszogott az irodába.

Odabent a pislogó villanyfénynél Buzád nekilátott megmosni Zoli kezét, de Zoli elhúzódott, intézte magának. Szürke papírtörlőt tekert az ujja köré, megmozgatta Buzád orra előtt.

– Most jó?

– Jobb. Azért elmegyünk a kórházba.

Zoli felsóhajtott, aztán közelebb intette Buzádot, a hajába túrt, hogy eligazgassa.

– Úgy néz ki, mint egy szénakazal – morogta.

Buzád vigyorogva közelebb dugta a fejét.

– És ez kinek a hibája, Zolika?

– Nem tudom. A tiéd. Fasznak kellett kitalálni ezt a hülyeséget. – Zoli bevizezte a kezét, lesimogatta Buzád haját. Buzád nem tudta, milyen képet vághatott, de Zoli megenyhült. – Na. Nem azért. Ne nézzél így, nem bírom, amikor így nézel.

– Mert hogy nézek?

Zoli megérintette Buzád szája sarkát az ujja hegyével.

– Mint egy szomorú bohóc. – A keze megremegett, ahogy elhúzódott. Kisimította Buzád haját a homlokából.

Buzád elnevette magát, összeborzolta víztől lelapult haját.

– Nem hülyeség, tudtad? Hogy a faszt szeretem.

– És a csajok?

Buzád megvonta a vállát. Ezt ő is mindig megkérdezte magától. A vállával a falnak dőlt, zsebre dugta a kezét.

– Tudod, Zolika, a csajozással az a helyzet, hogy az olyan, mint a levegő. – Lenézett a cipőjére. – Természetes. Ott van mindenhol. Te lány, én meg fiú, és mindenki be tudja fejezni a mondatot. És nem is olyasmi, amit érez az ember, hanem valami, amit csinál.

Zoli bólintott, mint aki érti. Lehet, értette is, hiszen ő is megpróbálta, látta, milyen volt, mennyire magától értetődő, mennyire logikus, és mennyire nem több annál.

– Akkor is. Annyit nem lehet csajozni, mint te, és nem szeretni a nőket legalább egy kicsit.

– Virgíniusz is szereti a nőket. Mégis Tassal van.

– És ezért találtad ki te is? Virgíniusz miatt?

– Nem találtam ki, baszd meg – csattant fel Buzád –, hanem rájöttem, nem érted?! Van egy különbség!

Zoli gyanakvó pillantást vetett rá.

– El fog múlni úgyis. Előbb-utóbb. Holnap már megint nyomni fogod nekem, hogy menjünk csajozni.

– Tudod, mit, Zolika? – fújta fel magát Buzád. – Ha ennyire nagyon jól tudod, hogy én mit szeretek, és mit nem, akkor teszteljed le, jó? Csináljál velem, amit szeretnél, és nézd meg, hogy nem akarom-e!

Zoli mintha hátrahőkölt volna, élesen beszívta a levegőt.

– Bármit? – kérdezte rekedten.

– Amit csak akarsz. Akár meg is dughatsz, és figyeld meg, hogy akarom! Figyeld meg! – vágta oda Buzád. – Ha nem hiszed, hogy nem múlik el, akkor csináld meg újra és újra, amíg itt vagyunk, teszteljél le, majd meglátod!

Zoli elnevette magát, a válla belerázkódott, ahogy a falnak dőlt.

– Jó. – Már vigyorgott, mint aki még mindig nem hiszi. – Jó. Letesztelem. És akkor meglátjuk.

– Meglátjuk – bólintott rá Buzád, és a torkában ott dobogott a szíve.