Buzád ritkán álmodott, aznap este viszont mintha minden összejött volna, újra ott volt Martinovics pincéjében, ahol két éve agyon akarták lőni. Izzadtan, zavaros fejjel ébredt, a nyelvén egy elhaló kiáltással, a mellkasában a nyomasztó tudattal, hogy Zoli... Azt hitte, Zoli követi, azt hitte, biztonságban van...

Csak amikor a tekintete megakadt az üres szomszédos ágyon, akkor tudatosult benne, hogy hol van. Hogy biztonságban vannak, hogy annak az időnek már rég vége volt. Kimerülten visszadőlt a matracra, megdörzsölte az arcát.

Az alvás túl van értékelve – gondolta Buzád, miközben félálomban a fürdőszobában locsogó víz hangját hallgatta. – Ha ennyire fáradtan ébred utána az ember...

Egyáltalán mennyi volt az idő? Buzád alig ivott előző este, mégis úgy érezte, mintha fejbe verték volna, az agya csak lassan indult be.

Kopogtatás riasztotta fel a csak-még-öt-perc szendergésből.

– Fiaim, ti hogy álltok? – emelte fel a hangját Erika. – Lassan ki kell jelentkeznünk...

– Mindjárt – kiabált vissza Buzád rekedten. Kivonszolta magát az ágyból.

Zoli még a fürdőszobában volt, de ha Buzád megvárja, amíg kijön, biztos elkésnek. Sokkal egyszerűbb volt csak becsusszanni mellé a zuhany alá. Hiszen gyerekkorukban egy csomót fürödtek együtt, meg később a szaunában is látták, amit látni kellett. Igaz, hogy annak is a szó legszorosabb értelmében szopás lett a vége, de Buzád most túl fáradt volt hozzá, hogy ebbe belegondoljon. Majd direkt nem néz le. Sőt, a szemét sem nyitja ki, így akár még alhat is pár extra percet.

A fürdőszobába lépve arcon csapta a gőz. Buzád résnyire nyitott szemmel, a falnak támaszkodva elbotorkált a zuhanyig, félrehajtotta a függönyt.

– Na, baszd meg – állapította meg Zoli meglepetten, miközben Buzád lassan, öregesen bemászott mellé. – Persze, hogy jössz, mert miért ne jönnél? – Most már idegesnek hangzott, mire Buzád nyűgösen felnyögött. A szemét is alig volt ereje kinyitni, nem akart összeveszni Zolival.

Inkább arccal a falnak dőlt, hagyta, hogy a hátán végigcsorogjon a forró víz. Tényleg el tudott volna aludni így, állva.

– Hogy néz ki a hajad! – Zoli megint röhögött rajta, mire Buzád megrántotta a vállát. Csak arra ocsúdott fel, hogy Zoli a tarkójánál fogva hátrább húzza, benyomja a fejét a zuhanyrózsa alá. Prüszkölve összerándult, fújt, mint a macska, de Zoli arcon fröcskölte, majd nagy tenyerével megdörzsölte Buzád arcát, mintha a csipát akarta volna kimosni a szeméből.

Buzád szaporán pislogva, kalimpálva próbált szabadulni, de Zoli nem engedte, a tarkóját szorította.

– Ne hisztizzél – szólt rá nyugodtan –, csak megmosom a hajad. Hogy álljon már valahogy, azért.

Fordított egyet Buzádon, mire Buzád szembekerült a zuhanyfüggönnyel. A lélegzete elakadt, ahogy Zoli vastag ujjai a hajába túrtak, egész testében megborzongott, érzett minden izmot, minden ínt, de leginkább azt érezte, ahogy a farka keményedik.

– Zolika – lehelte rekedten, és nem tudta, minek, hogy ez most könyörgés volt-e, vagy figyelmeztetés. Csak azt tudta, hogy most már végérvényesen felébredt, talán soha el sem alszik többet.

Zoli bezzeg nem zavartatta magát.

– Hogyhogy megnövesztetted a hajad?

Ahogy Zoli ujjai a fejbőrébe masszírozták a sampont, Buzád érezte, ahogy az agya lekapcsol. Félt kinyitni a száját, nehogy értelmes szavak helyett valami kéjes nyöszörgés szakadjon fel belőle, úgyhogy inkább a fogain keresztül szűrte:

– Lusta voltam borotválni. – Örült, ha a Martinovics-ügy után reggel felkelni volt energiája, nemhogy még hajat is borotválni.

Zoli csak hümmögött, hátrasimította Buzád haját a homlokából. Buzád hátrahajtotta a nyakát, a szeme lecsukódott, ahogy megadta magát Zoli érintésének. Egy idő után azt is elfelejtette, hogy áll a farka, csak Zoli tenyerét érezte, ahogy szokatlan gyengédséggel összeborzolja a haját. Aztán ugyanazzal a lendülettel Zoli visszalökte Buzádot a víz alá, leöblítette a sampont a hajából, kitaszította őt a zuhanyzóból, és magára húzta a függönyt.

Buzád összeakadó lábbal, csöpögve állt a csempén, és meglepetten pislogott a gőzzel borított tükörre.

– Ez most... Ez most mi volt? – nyögte.

– Hajmosás. Most már kész vagy, mehetsz ki – felelte Zoli tompán a függöny mögül. Mintha legalábbis megszabadulni igyekezett volna Buzádtól, viszont Buzád híresen nem bírta, amikor meg akartak tőle szabadulni.

Visszadugta a fejét a zuhanyfüggöny mellett.

– Te, Zolika, te hány órája zuhanyzol?

Zoli összerezzent, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, felmutatta a csuklóját.

– Úgy nézek én ki, mint akin van óra?

Buzád igyekezett nem végigfuttatni a tekintetét a férfi meztelen testén, csak a szemébe nézett. Zoli visszabámult rá, az állkapcsa megfeszült.

– És mit csinálsz itt ilyen sokáig? – kérdezte Buzád lassan. Most legalább akkora erőfeszítésébe telt nem lepillantani Zoli ölére, mint amibe régen az került, hogy felálljon neki az éppen esedékes csajra. És nem is foghatta az alkoholra, hogyha gyenge volt.

– Szerinted, baszd meg? – legyintett felé Zoli, félig elfordulva.

– A farkadat vered? – tippelt Buzád. A szája kiszáradt.

Zoli csak nevetett.

– Azt is. Örülök, hogy végre egyedül zuhanyozhatok.

Ó. Buzád elszoruló torokkal visszahúzódott. Tényleg. Néha megfeledkezett róla, milyen nyomorult körülmények lehettek a börtönben: hogy nem volt mindenkinek meleg víz, hogy csoportosan kellett zuhanyozni, hogy azok a szappanért-lehajolós viccek játszódtak is valahol.

Megütögette a zuhanyfüggönyt.

– Azért siessél, Zolika, anyád türelmetlen.

A merevedés, ami eddig az agyműködése kilencvenkilenc százalékát lefoglalta, mostanra lelohadt, az életkedvével együtt elüldözte a bűntudat. Csak akkor élénkült fel kicsit, amikor Zoli végre kilépett a fürdőszobából, egy törülközővel a dereka körül. A mellkasán, a szíve fölött mintha új tetoválás kígyózott volna, de Buzád elkapta a tekintetét, felpattant az ágyról.

– Na, végre!

Erika újra kopogott az ajtón, Buzád pedig felhasználta az alkalmat, hogy visszaspurizzon a fürdőszobába, rohamtempóban fogat mosson, és áttörölje vizes haját, mert megszárítani már nem jutott ideje. Legalább addig sem kísértette Zoli meztelen teste.

Erika összecsapta a kezét, amikor meglátta őt.

– Te jóisten, olyan tüdőgyulladást fogsz így kapni, hogy csak na!

– Dehogy fog! – vágta rá Zoli, ugyanabban a pillanatban, amikor Buzád is tiltakozni kezdett. Nyilván félt a gecije, hogy Buzád tényleg megfázik, és az egész az ő lelkén fog száradni, mert túl sokáig zuhanyozott. Buzád már csak ezért is köhintett párat, amíg a szerelő felé mentek, Zoli hadd cidrizzen, Zoli pedig olyan bűntudatosan pislogott rá, hogy ezért még egy igazi tüdőgyulladás is megérte volna.

Szerencsére a szerelő délre elkészült az autóval, igaz, amikor kiadta a kezéből, egyazon mozdulattal keresztet is vetett rá.

– Elvileg most jó kell, hogy legyen, de ha újra lerobban, ezen már csak a csoda segíthet.

Buzád hőbörögni akart, hogy miféle szakmai integritás ez, ő sem mondja a chicken nuggetsre, hogyha valaki ételmérgezést kap tőle, hogy azon már csak a csoda segíthet, de Zoli visszafogta, amikor felfújta magát.

– Ne pattogjál, hülyegyerek, inkább vegyél egy sapkát! – Buzád fejébe nyomta a saját sapkáját, de Buzád csak elhessegette. Mindig utálta a sapkát, csak borotválva muszáj volt, de legalább ennyi előnye legyen az ember hajának, ha más nem is.

Egy lendülettel behajította a sporttáskáját a platóra, majd bemászott hátra. Zoli ezúttal is előre ült, Erika a vezetőülésbe, azzal már hasítottak is. Vagyis csigalassan döcögtek az autópálya felé, de ez ennél a kocsinál ugyanaz volt. Buzád mély sóhajjal arra gondolt, most már tényleg le kell basznia Tast.

Erika és Zoli olyan távolinak tűntek ott elől, hogy Buzád megborzongott, érezte újra azt a kietlen jégmezőt, amin ő volt egyedül, és amit nem látott senki más. Előredőlve megtámaszkodott a két ülés között.

– Erika, mesélsz Nagyzoliról? – Nem tudta, honnan jött a kérdés. Talán még nem sikerült leráznia magáról az előző este különös hangulatát.

Zoli és az anyja megdermedtek, Zoli keze megállt a térképen, ahol az utat követte végig. Erika látványosan nem nézett a fiára, Buzád pedig érezte, hogy már megint beletenyerelt valami szarba.

– Mit akarsz tudni? – kérdezte Erika lassan.

– Nem tudom. Hogyan ismerkedtetek meg?

Erika megköszörülte a torkát.

– A diszkóban. Éppen azt játszották, hogy Kétszázhúsz felett, és amikor Nagyzoli rám nézett... Na, az tényleg olyan volt, mint elhagyni a valóságot – mosolyodott el.

Buzád az anyósülés háttámlájának hajtotta a fejét, úgy hallgatta a sztorit, mint a gyerekek az esti mesét. Elképzelte magában, milyen lehetett abban a lila ködben, a villogó fények alatt elkapni egy férfi tekintetét, és hagyni, hogy megszűnjön körülötte a világ. Mint egy szar filmben.

– És aztán?

– Aztán táncolt velem. Egész este, amíg járni is alig bírtam. Aztán... – Erika itt somolyogva oldalra pillantott –, aztán felkapott, és hazacipelt, úgy vitt egész úton, mint egy menyasszonyt. Mikor megálltunk a ház előtt... Emlékszem, a pletykás Juhászné ott állt az ablakban, látta az egészet... Megálltunk a ház előtt, és apád – ez már Zolinak szólt, egyedül Zolinak, Buzád pedig rájött, ideje hátrébb húzódni –, azt mondta, itt le kell tennie, de adjak neki hat hónapot, és a küszöbön is átemel.

– Nem hagyott neked sok választást – morogta Zoli.

– Nem hagyott – rázta meg a fejét Erika. – Apád mindig nagyon határozott ember volt, de én szerettem, ahogy vezetett. Egyetlenegyszer láttam ijedtnek, mikor te születtél, kisfiam – pillantott Zolira –, ide kapott, oda kapott, elszívott együltő helyében egy egész dobozt, amíg várt... Azóta is különös rágondolni, arra a nagy emberre azon a kis széken, ahogy feszeng...

Buzád már csak fél füllel hallgatta a történetet, nem volt már joga többet a részének lenni. Az ő születésénél nem volt ott az apja. Csak anya volt, a fájdalom és a rengeteg vér. És Buzád. De nem volt benne biztos, hogy ez elég kárpótlás volt.

A fejét az ablaknak döntve megpróbált visszaemlékezni az anyjára, de nem ment igazán. Csak az űrre emlékezett utána. Hogy dermesztő, szürke csöndre ébredt aznap reggel, alig mert kimászni a takarója alól, és reszketett a hajnali hidegben.

Virgíniusz a konyhaasztalnál ült, az asztallapon heverő morzsákat kergette a körmével. Fel volt öltözve, mintha elmenni készülne. Mikor Buzád dideregve megállt az ajtóban, felemelte a fejét. A szeme vörös volt. Azt mondta:

– Nem megyünk többet a kórházba.

– Miért? – Buzád körbenézett, anya szobájának csukott ajtajára. Máskor mindig résnyire nyitva volt. – Anya hazajött? – Anya meggyógyult?

Virgíniusz megrázta a fejét, és Buzádban lassan szétáradt a rettenet, mint higany az erekben, és nem értette egészen, mi történt anyával, csak azt, hogy valami nagyon rossz, valami visszafordíthatatlan, és hirtelen látta őt, egészen tisztán maga előtt, eres kezét, körmein a hámló vörös lakkot, feltűzött hajából kibomlott szőke tincseit, azokat a nevetős kék szemeket. Akkor látta őt tisztán először és utoljára.

– Buzád.

Buzád felrezzent, mély levegővel körbenézett.

– Hm? – Az autó lassult. – Megint lerobbantunk?

– Csak megállok a pihenőnél. – Erika aggódón figyelte őt a visszapillantóban. – Ebédeljünk valamit, nem?

– Mhm. – Buzád igazából nem volt éhes, kevésszer volt az, de azért rábólintott. Úgy érezte, mintha álmodna, ahogy Erika leparkolt a benzinkútnál, és nem tudta, hogy rázza le magáról ezt a nehéz ködöt. Tényleg valami baj lehetett vele.

Erika és Zoli bementek, de ő maradt, arra hivatkozva, hogy még elszív egy cigit, de csak forgatta a szálat az ujjai között.

Arra riadt fel, hogy Zoli becsapódik mellé a hátsó ülésre, az ölébe dob egy sonkás szendvicset.

– Egyél valamit, mert megverlek.

– Jó. – Buzád álmatagon kihámozta a szendvicset a műanyagból; ahhoz sem volt kedve, hogy visszavágjon. Csak nézte a sonkás szendvicset, de nem látta igazán, Virgíniuszt látta a konyhaasztalnál.

Ezért még haragudott Virgíniuszra, haragudott egész életében: hogy amikor anya elment, Virgíniusz nem vitte be elbúcsúzni. Ő ott volt, ő elbúcsúzott; Buzád miért nem érdemelte meg ugyanezt? Ez fájt utána sokáig: hogy ő aludt, amikor történt, és nem értette, Virgíniusz miért nem keltette fel.

Csak húsz évesen kezdte megérteni, amikor annyi idős volt, mint Virgíniusz akkor, és nézte magát, a széthulló életét, minden nap egy új buli, minden nap egy új nő, minden nap részeg támolygás A-ból B-be, és közben még mindig annak a tizenöt éves porbafingónak érezte magát, aki csak bújna Virgíniuszhoz a világ elől. Virgíniusz helyében mit kezdett volna két kiskamasszal?

És mégsem tudta megbocsátani, és mégis úgy fájt, ha rágondolt, hogy ezt akkor elvették tőle, ezt az utolsó jót, amit tehetett volna. Mert Virgíniusz nem Buzád volt, Virgíniusz jobb volt mindig, és erősebb, az, aki a jó döntéseket hozta. Akkor most miért nem?

– Buzád. – Zoli megérintette a combját, és Buzád összerándult. – Mi van?

Buzád tehetetlenül megrázta a fejét; mintha vattával lett volna tele.

– Bocs. Elgondolkoztam.

Zoli türelmetlenül felnevetett.

– De min?

Buzád csak megvonta a vállát, mert félt, ha kimondja, elbőgi magát. Zoli talán így is értett valamit, mert csak bólintott, és hátradőlt az ülésen.

– Hát, öcsém – szólalt meg kis idő múlva –, te is jókat tudsz kérdezni.

– Miért? – Buzád kicsivel élénkebbnek érezte magát, miközben az első falat szendvicset rágta.

– Muszáj volt pont apámról kérdezni? Anyámat kicsinálja ez a téma.

– Pedig úgy tűnt, szeret róla beszélni.

– Akkor én nem szeretek – vágta rá Zoli, és tényleg bosszúsnak tűnt.

– Haragszol rá? – kérdezte Buzád. Ezt meg tudta érteni. Nem anya döntése volt, hogy elmenjen, de nehéz volt erre gondolni, amikor hasogatott az utána maradt űr.

Zoli lassan, vonakodva formálta a szavakat.

– Régen haragudtam. Amikor még azt hittem, hogy... ő csinálta.

– És most?

Zoli megvonta a vállát, lesütötte a szemét. Úgy hallgatott, mint a börtönben, de nem tűnt dühösnek, csak szomorúnak.

– Olyan sokáig... gyűlöltem őt – szólalt meg végül lassan, a szavakat keresve –, hogy szerintem... elfelejtettem... milyen nem gyűlölni.

– És csak erre emlékszel belőle? Hogy... – Buzád habozott. Túl kemény volt a nyelvén ez a szó. – Hogy gyűlölőd őt? – mondta ki végül.

Zoli megrántotta a vállát.

– Meg amikor a nyakába vett... Milyen kicsinek tűnt minden. És amikor letett, milyen kicsi lettem én. Ilyesmik. De ez is olyan... kevésnek tűnik, ahhoz képest, ami... utána jött. – Megvonta a vállát.

Buzád ügyetlenül hümmögött. Mindig szerette volna megismerni Zoli apját. Hatalmas ember volt, az a fajta, akinek a nevetése földrengés, és akinek egy barátságos hátba veregetésétől összekoccan az ember térde. Olyan, amilyennek egy apának lennie kellett.

Régen Buzád szerette azt képzelni, hogy Nagyzoli megtanítja fát vágni. Vagy súlyt emelni. Birkózni. Úszni talán. Buzád emlékezett, milyen szerencsétlen módon tanult úszni, Virgíniusz ott állt mellette, vézna kiskamasz, látszottak a bordái, az orrán fehér volt a naptej, a bőre mindenhol máshol húzódó vörös, összeráncolt homlokkal felügyelte őt, és valahányszor Buzád egy pillanatra elsüllyedt vagy vizet nyelt, Virgíniusz a hasa alá kapott, felrángatta a medencéből. Buzád még most is hallotta a hangját, volt benne valami nyafka, éles, ahogy azt ismételte:

– Óvatosan! Óvatosan!

És ő azt kívánta, bárcsak a Nagyzoli tanította volna úszni, bedobta volna a vízbe, aztán isten neki! És Buzád közel harminc évesen sem értette, miért vágyott erre olyan nagyon.

Zolinak erről persze nem lehetett beszélni, senkinek sem lehetett, legfőképpen Virgíniusznak nem, olyan messze volt már az egész. És mégis fájt, szaggatott benne a kín, az a vágyódás, és Buzád arra gondolt, most már így kell megdögölni, ezzel az örök fájdalommal, ezzel a geci nagy lyukkal a mellkasában, ami nem fog bezárulni sohasem.

Félbetörte a hosszú sonkás szendvicset, a felét Zolinak nyújtotta.

– Egyél te is, Zolika, ne dögöljünk éhen.

– Neked hoztam – tiltakozott Zoli, de Buzád csak tukmálta rá a szendvicset, olyan fontosnak tűnt most, hogy Zoli egyen, hogy legalább neki ne fájjon semmi.

– Na.

– Pusztulj ki – sóhajtotta Zoli – már jófej sem lehet veled az ember. – Mikor átvette a szendvicset, Buzád az övéi közé kapta két ujját. Nem tudta, miért, talán csak, hogy jelezze, ott van.

Zoli elvörösödött, el akarta rántani a kezét, de Buzád megszorította, Zoli szemébe nézve szuggerálta, hogy ne húzódjon el, csak egy másodpercig maradjon még, engedje, hogy Buzádot újra földhöz ragassza a bőrének melege.

Zoli nem úgy nézett ki, mint aki értené, de feladta, lehanyatlott a keze, a szendvicset meg átvette a másikba. Összefűződő ujjaik ott pihentek a szakadt bőrülésen, és Buzádot előbb forróság öntötte el, majd hideg, mert úristen, mi a faszt művel, Zoli mindjárt képen röhögi, vagy gyanakodni kezd, vagy...

Zoli keze megmozdult, és Buzád ujjai elernyedtek, hogy eresszék, de Zoli csak kiszabadította a hüvelykujját, szétterpesztette vaskos tenyerét, és a kezébe fogta Buzád kezét.

Olyan volt, mintha Buzád egész lényét tartotta volna a markában.

Nem emlékezett, valaha járt-e kézen fogva a barátnőivel, talán csak az elsővel kilencedikben, a többi mind csak szex volt, de nem értette már, miért, mikor ez ennyire jólesett. Érzett Zoli tenyerén minden bütyköt és bőrkeményedést, és valahol benne fejhangon sikított a vészcsengő, mert hát ő meg Zoli nem csináltak ilyeneket, de közben... Közben olyan volt Zoli kezét fogni, mint amikor Virgíniusz a felszínre rántotta a medencében, mint az új levegővétellel járó végtelen megkönnyebbülés, és mintha ivott volna, Buzád szédelgett tőle.

– Már megint nem eszed azt a kurva szendvicset – mordult rá Zoli.

Buzád pislogva felocsúdott, elszakította a tekintetét összefonódó ujjaikról. Hogy tudott volna enni, amikor éppen ilyen rendkívüli dolgok történtek vele?

– Mintha a küldetésed lenne engem etetni – dünnyögte, lepillantva a sonkás szendvicsre.

– Hát az is, baszd meg, annyira nem eszel – csattant fel Zoli –, és legutóbb is úgy kellett felkaparni a szerelő udvaráról! – Olyan őszintén feldúltnak tűnt, hogy Buzád nem tudta megállni nevetés nélkül. Hát ezért találta ki Zoli rögtön utána azt a vacsorát?

Kiszabadította a kezét Zoli ujjai közül, tüntetően harapott egyet a szendvicsből.

– Tessék, baszd meg – mondta tele szájjal –, így már jobb?

– Úgy – bólintott Zoli valami sötét elszántsággal, és ez is olyan hihetetlennek tűnt, hogy Zoli ilyeneken gondolkozott, ilyenekkel törődött, hogy Buzád jólléte ennyire számított neki.

Buzád már nyitotta a száját, hogy visszavágjon valamit, amikor Erika ledobta magát a vezetőülésre, és becsapta az ajtót.

– Na. Sokkal jobb. – Megkönnyebbülten felsóhajtott, megigazgatta a haját a tükörben, majd mosolyogva hátrafordult. – Akkor mehetünk?

*

Buzád onnantól már egész nap furcsán érezte magát, valami könnyű szédülés kerülgette, valahányszor Zolira nézett, és nem tudta elfojtani a mosolyát. Pedig igyekezett direkt nem Zolit bámulni, így is volt elég dolga.

A balatontiszaszántói házat tényleg ki kellett glancolni, kívül-belül hámlott rajta a vakolat, a függönyökből szállt a por, a padlót vastagon borította több télnyi mocsok. Erika először csípőre tett kézzel végigjárta a szobákat, az ajkát harapdálta, aztán úgy döntött, még nem pakolják le a bútorokat, csak ha már legalább a padlót felsuvickolták.

Az ajtótól balra két szoba nyílt, jobbra pedig egy kis fürdőszoba és egy mosóhelyiség, ahova a bojlert kötötték be, Erika ezzel sokáig szórakozott, de a vizet odakint, a háztól nem messze egy aknában kellett megnyitni, ugyanott, ahova a vízórát is dugták az okosok. A nappali és a konyha egybenyílt, onnan jobbra L alakban pedig egy harmadik szobát alakítottak ki, egy dohos, sötét kis zugot, ahol Erika első dolga volt ablakot nyitni.

A függönyöket is leszedette, aztán amíg ő először felsöpörte, majd felporszívózta a parkettát, Zoli és Buzád az árokban szarakodtak vele, hogy megnyissák a vizet. Ehhez Buzád mászott le az aknába, Zoli tartotta a dögnehéz fémlemezt, ami az aknát fedte, és olyan okosságokat kiabált le neki, hogy „Na, megvan?" meg „Nem látsz a szemedtől, hülye?! Az a kék, ott, az a kék, még én is látom!"

– Kussoljál, Zolika – kiabálta vissza Buzád –, ha olyan okos vagy, gyere le ide, nyissad ki te, és szopjál is le közben bónusznak, jó?! – Olyan még úgyse volt.

A kék csap nem akart engedni, a hideg fém Buzád tenyerébe vágott, ahogy erőlködve megpróbálta elfordítani.

– Na, megvan már? – kiabálta le neki Zoli.

Buzád felkapta a fejét, kinyúlt az aknából, hogy megragadja Zoli bokáját, mire Zoli riadt üvöltéssel arrébb táncolt.

– Jézusom, baszd meg, olyan vagy, mint a láblopó szellem!

Buzád elnevette magát.

– Miért nem mindjárt a rézfaszú bagoly, mi? – A csap végre engedett, és Buzád szinte érezte, ahogy a csövekben locsogva megindult a víz. – Megvan!

– Anya! – bőgte Zoli a ház felé. – Van víz?

– Van! – kiabálta vissza Erika elégedetten. – Most végre fel tudok mosni!

Buzád a jól végzett munka örömével a kezét nyújtotta, hogy Zoli húzza fel, de Zolinak mégse jöhetett be annyira az a sok gyúrás a börtönben, mert nem bírta el Buzádot, Buzádnak úgy kellett rásegítenie a lábával, kalimpálva, és már félig kint volt, amikor a cipője orra az akna szélébe akadt, ő Zolinak zuhant, Zoli meg a földre, nyekkenve landolt a tűlevelek között. Fölöttük a feltámadó szél megrángatta az ezüstfenyők ágait.

Buzád torka kiszáradt, ahogy lassan felemelte a fejét Zoli mellkasáról, az orra még tele volt a férfi illatával, valami idegen öblítő és dohány meglepően kellemes keverékével, és Buzádnak átfutott a fején, hogy Zolinak vajon az íze is olyan jó-e, mint az illata. Azt nem tudta, Zoli mire gondolt; ahogy a férfi némán visszanézett Buzádra, a szemében egyre mélyült a fény.

Buzád mintha érezte volna Zoli szívének dübörgését, de talán az csak az övé volt; nem tudta azt sem, hogy az ő bőre lángolt vagy Zolié a pontokon, ahogy egymáshoz értek. A csönd elnyúlt, a pillanat is, a házból távoli zümmögésnek hangzott a porszívó.

Buzád megnedvesítette az ajkát, de a szavak először elfulladtak a torkában.

– Jól vagy? – nyögte ki végre.

Zoli élesen beszívta a levegőt, mintha visszatért volna belé az élet, és oldalba lökte Buzádot.

– Jobban lennék, öcsém, ha leszállnál rólam!

Az idő, ami eddig dermedten állt, most újraindult, és Buzád kapkodva lekászálódott Zoliról, röhejes sírhatnék fojtogatta megint, úgyhogy inkább bemenekült a házba. Miért nem jutott eszébe azonnal, hogy leszálljon Zoliról, miért feküdt rajta, mint a hülye? Valami tényleg bujkálhatott benne.

Erika egy vödörnyi szappanos vízzel köszöntötte.

– Buzád fiam, de jó, hogy jössz, már kezdheted is lemosni az ajtókat! Zolikám, te meg majd a redőnyt, jó? – kiabálta ki a kertbe, ahol Zoli még mindig a nehéz fémfedővel bénázott.

– Jóvanmá' – morogta vissza Zoli, azzal egy döndüléssel helyére rakta a fémlapot. – Azért, baszd meg! – És jól rá is taposott. Erika mély sóhajjal megcsóválta a fejét.

– De szép az élet, ha az embernek felnőtt gyerekei vannak...

Buzád erőtlenül elnevette magát, elspurizott oda, ahol nem kellett szembenéznie Zolival, és módszeresen nekilátott, hogy megtisztítsa a fehérre festett ajtókat a rájuk ragadt kosztól. Erika a porszívóval már a pókhálókat is leszedte a sarkokból, a ház kezdett egyre inkább élhetőnek tűnni.

Buzád megmozgatta az ujjait. Még mindig a bőrén érezte Zoli érintését az autóból, bizsergett tőle. Pedig csak megfogták egymás kezét, ahogy kisfiúként is, Zoli így fejezte ki azt, amit nem tudott szavakkal elmondani, hogy minden összeveszés ellenére Buzád volt a legjobb barátja, és Zoli az övé.

Most mégis olyan máshogy esett az egész, ahogy Buzád visszagondolt rá. Zoli keze nagyobb lett, vaskosabb, Buzád ujjai szinte elvesztek az övében, csak a tenyerének melege maradt ugyanolyan, és Buzád szíve még mindig lüktetett, most már ettől is, nem csak attól, ahogy ráesett Zolira.

Mi a fene ütött belé? Hiszen eddig minden csak véletlen volt, vagy baráti gesztus, Buzád mégis úgy érezte, mintha a feje tetejére állt volna a világ. Megrázta a fejét. Zoli biztosan ki lenne akadva, ha tudná, hogy Buzádot milyen mélyen érintette az a kézfogás. Hiszen nem volt benne több, csak a barátságuk, önmagában is szép, nemes dolog, és Buzád nem értette, miért nem tudott ennek örülni, miért ment el a kedve az élettől is.

Be sem fejezte a bejárati ajtót, inkább kiszökött egy cigire a telek végébe, figyelte a szomszéd csirkéit kapirgálni a kerítés tövében. Még sosem látott igazi csirkét, csak a Tescóban, fóliázva.

– Nekem nem adsz? – szólalt meg Zoli. Ahhoz képest, mennyire kikérte magának, hogy Buzád belerondított a privát fürdésidejébe, egyfolytában Buzád nyomában koslatott.

– Majd ha szépen kéred.

Zoli lesütötte a szemét, ott ült a szája szegletében a gúnymosoly, amit egyedül ő értett.

– Ha szépen kérném, szájon vágnál.

Buzád felhorkant.

– Akkor nem szépen kérted, Zolika, akkor baszakodtál velem, nem? – Azért odanyújtotta Zolinak a pakkot. Már csak két szál lötyögött benne; ideje volt beugrani egy dohiba.

– Alábecsülsz. Én úgy is tudom szépen kérni, hogy az agyad eldobod.

– Na, hogy? – Buzád erre most már őszintén kíváncsi volt.

– Ha más lennél, megmutatnám. – A szál ugrált Zoli szájában, miközben beszélt. – De így nem fogom. Nem akarok verekedni, még a végén megsérülnél – vigyorodott el. Meglepően vidámnak tűnt, ahhoz képest, hogy Buzád egy negyedórája majdnem agyonnyomta.

Buzád bosszúsan elnevette magát. Nem volt most türelme Zoli érthetetlen hülyeségeihez. Mikor Zoli tüzet kért, akkor is csak a férfihoz vágta az öngyújtóját.

Csendben szívták egymás mellett a cigit. Zoli zsebre vágta Buzád gyújtóját, de Buzádnak nem volt kedve pattogni. Majd pattog később, ha nem feszítik végre ezek a kétségbeesett, céltalan érzések.

– Maguk kicsodák? – Összerezzentek a mögöttük felhangzó károgásra, egy emberként fordultak meg. Buzád hátrahőkölt.

A néninek mögöttük puskája volt.

– A Marika engedte be magukat? – rikácsolta a néni, ahogy rájuk szegezte a fegyver csövét. Rozsdás, második világháborús darab volt, nem úgy nézett ki, mint amit el lehetett még sütni, de Buzád nem nyugodott meg. – Hol van a Marika?! Mit csináltak vele?!

Zoli nem úgy nézett ki, mint aki beszélni fog, úgyhogy Buzád a kezébe vette az ügyet.

– Jó napot kívánok – lépett előre, hogy kezet nyújtson a rács felett –, én...

Zoli elkapta a karját, egy mozdulattal a háta mögé rántotta, és úgy meredt a néni puskájára, mintha a puszta tekintetével meghajlíthatta volna a fémet.

– Azonnal mondják meg, hol van a Marika, és mit akarnak a csirkéimtől! – A néni feljebb emelte a fegyverét.

Buzád elő akart lépni Zoli háta mögül, hogy megoldja a szituációt, de Zoli felemelte a karját, visszalökdöste, ő meg csak állt, és az istennek nem akart megszólalni.

– Mi a faszt csinálsz? – sziszegte Buzád, miközben a néni tovább károgott.

– Hívni fogom a rendőrséget, maguk rosszarcúak! Ha nem hagyják el a Marika telkét, amíg háromig számolok...

– Anya, elég!

Egy nő sietett feléjük, térdig érő gumicsizmában az egyenetlen talajon, hosszú kék haja szinte lobogott utána. Pont jókor, Buzád már elszánta magát, hogy kikönyökli Zolit az útból.

– Tedd már le azt a mordályt! – Mikor melléjük ért, a nő kiragadta a puskát a néni kezéből. – Hányszor mondtam neked, hogy ne szaladgálj fegyverrel, hát hatvan éves vagy! – A tekintetét Buzádékra szegezte. – Kik maguk és mit csinálnak az édesanyám csirkéinél?

Buzád félretolta Zolit, egy kacsintás kíséretében kezet nyújtott.

– Buzád vagyok. Boldog Buzád után – tette hozzá gyorsan, amikor a nő arcizmai megrándultak. – Anyukám hívő volt. Ő meg Zoli. Most költöztünk ide, vagyis... – Megköszörülte a torkát. Hiszen ő nem költözött, és semmiképpen nem Zolival együtt. – Vagyis Zoli és az anyja költöztek, én meg cuccolni segítek. Tudod, hogy van ez – mosolyodott el, és remélte, még volt valami hatása a nőkre.

A nő arcán ugyanaz a gúnyos félmosoly siklott át, ami Zolién is szokott, és Buzád ereiben meghűlt a vér. Mit tudtak ezek, amit ő nem?

– Tudom – pillantott a nő Zolira, mire Zoli megrezzent, elvörösödött, majd bosszús fújtatással visszatrappolt a ház felé.

– És ne jöjjön vissza! – kiabálta utána a néni, aki közben új erőt gyűjtött.

A lánya felsóhajtott.

– Anya, légy szíves. Marika már negyven éve eladta a telket, ők csak új szomszédok, semmit nem akartak a csirkéidtől.

– Csak egy jó vacsorát – szúrta közbe Buzád, mire a néni kapva kapott az alkalmon.

– Látod! Látod, Kriszta, megmondtam, ezek a rosszarcúak mind gyilkosok, lopnák a csirkéimet a büdös ruszkik...

– Most nézze, mit tett! – sóhajtott a nő. Buzád védekezően felemelte a kezét.

– Hé, én támogatom a forradalmat. Ruszkik haza, éljen a magyar szabadság, ésatöbbi...

A néni elcsendesedett, de még gyanakodva méregette őt.

– Ne gúnyolódjon – mondta Kriszta lesújtóan. – Látja, hogy az édesanyám nincs jól.

– Bocsánat. – Buzád torkában rekedten elfulladtak a hangok, újra fojtogatta az a szerencsétlen sírhatnék, mint gyerekkorában, amikor összeszidták, úgyhogy megköszörülte a torkát. – Nem terveztem semmit a csirkéivel – mondta a néninek őszintén. Neki is kezet nyújtott. – Török Buzád, örülök, hogy megismerhetem.

A néni nem fogadta el a kezét, csak nézett rá áthatóan.

– A társának mi baja van? – kérdezte hirtelen.

Buzád zavartan a ház felé fordult. Hogy Zolinak mi baja volt, azt ő se tudta, úgyhogy csak megvonta a vállát.

– Semmi. Dolga volt.

Kriszta átfogta az édesanyja vállát.

– Gyere, anya, látod, hogy nem akarnak semmit. Menjünk be, mielőtt megfázol. Aztán ne nagyon járogassanak a kerítés felé – szúrta oda Buzádnak búcsúzóul, miközben a ház felé terelte az édesanyját.

Buzád bólintott. Ő sem akart annyira csirkét látni, hogy még le is puffantsák érte.